A T. HÁZBÓL [febr. 20. ]
A T. HÁZBÓL [febr. 20. ]
Vagy öt napja nem írtam már karcolatot. (Egy másik kollégám vette fel azt az öreg pennát, melyet a parlament üléseinek leírásában elkoptattam.)
– Csinálja ő – mondám –, mert nekem nem hivatásom. Nem szerződtem én harctéri tudósítónak.
Azalatt egy kis dolgom is akadt; a házmesteremet, Klopka Vincét kellett kiszabadítani Török Jánostól, akit, mint tüntetőt, befogtak a múlt napokban.
Közbevetettem a kormánypárti befolyásomat, s kieresztették a vén fickót.
Mikor kilépett a börtönből s megpillantott, egy önkéntelen »abcúg« szaladt ki a szájából.
– No, szépen vagyunk, öreg! Hát maga miért jutott be?
– Haragszom Tiszára! – mondá zordonan.
– De miért haragszik?
– A 25. § miatt – szólt az ökleit megrázva.
– Az önkéntesség miatt? De hiszen maga magtalan, öreg. Nincsenek gyermekei.
– A nyelv miatt haragszom.
De hisz maga egy szót sem tud magyarul.
A vén morva habozott egy percig, mialatt vadul forgatta vérbe borult szemeit.
– Mindegy… mégis haragszom.
No, az már más. Megnyugodtam benne. Klopka Vencel haragszik. Klopka Vencelnek minden mindegy, ő azért mégis haragszik. Derék jó Klopka, hát csak gyere haza és haragudj tovább.
Hanem mikor aztán azt láttam a laptudósításokból, hogy az egész Ház tele van Klopka Vencelekkel, s hogy a Házbeli Klopka Vencelek gyárilag készítik az utcabeli Klopka Venceleket – mégiscsak elgondolkoztam, hogy nem érdemes ezt a komédiát, ami a Házban folyik, csatának nevezni. Visszamegyek én oda, s újra tréfálok felette.
Hát nem is valami olyan vérlázító dolog az, ami ottan folyik. Nem igazi csaták ezek. Nyíl pattan, golyó hull, de senki sem hal bele, hiszen csak egy sebesült van örökre: »a Ház méltósága«.
Kavarog a két tábor, elkeseredetten, izgalommal. Az ellenzék sokféle fegyverrel dolgozik; dobbal, síppal, sárral. Csak ritkán rengeti meg a Tisza páncélját komoly buzogányütés.
A híres 14. §-t tárgyalják, melynek a régi szövegét állította helyre Tisza. (Ejh, be sok jó ellenzéki beszédet tett vele semmivé! )
Azt hinné az ember, hogy ez a § most már »éljen«-nel megy körösztül. De a Klopka Vencelek kiszámíthatlanok.
Az ellenzékiek csak vérszemet kaptak:
– Ha a 14-ben engedett, engedni fog a 25-ben is.
A kormánypárti vakondokok sincsenek megelégedve a fejleményekkel.
– Az a baj – mondják -, hogy a generális Tisza Lajosra hallgatott, mikor Horváth Gyulára kellett volna hallgatnia; mikor meg aztán Tisza Lajosra kellett volna hallgatnia, Horváth Gyulára hallgatott.
Persze mindenik azt szeretné, hogy őrá hallgasson, akkor is, ha Tisza Lajosra, akkor is, ha Horváth Gyulára akar hallgatni.
Ennélfogva éppen olyan izgatottsággal folyik a 14. § az új szöveggel, mintha még meglenne a régi szövege. Sőt még azonfelül gúnyanyagot találnak az oratorok a szövegcserében.
A terem padjai népesek, a karzat zsúfolásig tömve van. Harcias hangulat lengi át a hármas tábort. A kedélyek irritációja meglátszik az arcokon és a gesztusok hevességén.
Az indulatosság magasra veti fel hullámait, néha összecsapnak a Ház felett, s e habok tarajos hátán egy fonnyadt bokréta úszik: a parlamenti illem.
Egy gyenge elnök tartja a kormányt; keze puha, erőtlen, elméje lassú, judíciuma gyermeteg, szíve jó, szeme homályos; kínos vergődéssel evickél ki egy-egy forgatagból, de néha éppen beleevez.
…Hiszen ha az a csengettyű olyan volna, mint a Dagobert királyé (ez az egyetlen monarcha, akit a szélbal is respektál, tőle kölcsönözgetvén anekdotákat), melyet csak meg kellett rázni, s kiugrott belőle egy szellem, aki azt mondta: »Most ezt tedd, most ezt mondd, fölséges uram!«
De a szegény elnöki csengettyűnek csak egy gyámoltalan picike nyelve van, mely mint a lutheránus harangé, vékonyan ketyegi: »se ide, se oda – se ide, se oda.«
A lutheránusokról jut eszembe, hogy a mai ülést a szászok kezdték. Filtsch József és a »nagy sebesült«, Zay Adolf akik persze mind különb magyar emberek Tiszánál, s védték az alkotmányt, hogy még a nyakuk is beleizzadt.
Az ellenzék éljenezte őket, ők pedig, mikor leültek, hamiskásan hunyorítgattak egymásra. Közbül Orbán Balázs beszélt, aki sokban hasonlít Démoszthenészhez, de persze abból az időből, mikor még kavics volt a nyelve alatt.
Majd Tisza István állott fel, egy okos, átgondolt beszéddel – mire megindult a színielőadás odaát. Károlyi elővette a kellékes kosarát, s a tegnap betanult népies közmondásokat vette elő »tojás tanítja a tyúkot«, »rugdalózik a ló, mikor abrakot érez« stb. (amik mint valami nagy elme szikrái, ritkított betűkkel fognak megjelenni a »Pesti Napló«-ban). Lukáts Gyula szellemi nemzetiszín pántlikákat eregetett a szájából. Justh Gyula rázta a pléhet (a színpadi mennydörgést), Polónyi ellenben méltóságteljesen csak néha csapott egyet a nagy dobra: »drum, brum«, mikor már látta, hogy (ügyvédi stílusban szólva) lármafolytonossági hiány mutatkozik. Meszlényi Lajos a cintányérral dolgozott. Sőt, ma hozzájuk csatlakozott Gulácsy Gyula is. Ha netalán ezekkel a fegyverekkel csakugyan sikerülne megbuktatni Tiszát, hadd jusson be ő is a történelembe. Hoitsy, a közbeszólások atyja pedig nagy megelégedetten nézte az ő csemetéit, s csak néha bólintott a fejével: »derék gyerekek vagytok«.
Míg a miniszterölők különféle kiáltásokkal köszörülték az elméjüket, addig az ellenzéknek a parlamentarizmust tisztelő része mesterkélt triccs-traccsba ereszkedett; igazi tengermorgás volt, mint mikor a bálban szünóra van, s millió gardedám nyelve cseveg, csacsog.
A jobboldal nem győzte kiáltozni: »Halljuk, halljuk!« Csend! Alszik az elnök? Csendet! Csendet!
A pártot hatalmasan tudta átmelegíteni a fiatal szónok. Egy ideig fázékony és közömbös volt. A nagy test mindig lomha.
Zajos helyeslésekben tört ki, mikor Tisza István azt fejtegette, hogy miért nem lehetett a 14. § szövegét régebben megváltoztatni.
Meszlényi közbevágott:
– Andrássy Gyula csinálta az engedményt, nem a kormány. (Fenyvessy Ferenc, aki bennfentes az udvari titkokban, jóváhagyólag bólintott a fejével.)
Tisza István alatt fölvillanyozódott, föléledt a párt, csak éppen Körösi Sándort nyomta el a buzgóság a fülledt, ernyesztő légben, s bekeverőzvén szenderébe a szélsőbali akciók, odaálmodta magát a jó öreg a debreceni nagy piacra, ahol a túloldali hangok tarka zűrzavarba öntődve, ama bizonyos sátrak alól jövének.
Mire Körösi fölébredt, már akkor illedelmes csend volt a Házban. Apponyi Albert beszélt. Apponyi mindig elementáris erővel hat. Ma pedig a »Pesti Napló« szerint »úgy lőtt Tisza ellen, mint Carver«. A golyót ugyan nem látta senki, de a füst az csakugyan nagy volt, és ott kóválygott szédítve és újra átláthatlan felhővé tömörödve.
Tisza rögtön felelt neki, persze nagy zaj közt, a Hoitsy és Károlyi sztereotíp sürgetései mellett, hogy »mondjon le«. Mai beszéde is dialóggá lett. Óriási lárma, tombolás tört ki majd minden mondatánál. Minél jobban kért csöndet az elnök, annál több lármát fejtettek ki az ellenzékiek. Rimánkodó szavai elmosódtak. Egy-egy üvöltés tarkította meg néha az idegbántó közbeszólásokat: »Éljen Apponyi«.
Hanem erre aztán felforrt a méreg a kormánypártban, s mikor nyomban a kormányelnök után Apponyi emelkedett fel személyes kérdésben szólani, felviharzott lelkesen az »éljen Tisza«. A jobbpárt egy része kivonult. A bennmaradtak pedig a jobb ajtó mögött zajongtak, nem engedvén Apponyit szóhoz jutni:
– Nem hallgatjuk! Majd holnap!
Percekig állt ott a bántó termetű ellenzéki vezér, félszegen, nem tudva, mit csináljon nagy kezeivel, hajladozó derekával, mozgékony arcizmaival, ziháló orrlyukaival a szokatlan helyzetben… hogy őt, az elkényeztetett szónokot, akinek beszédjei után, mikor feláll, a frázisfukar Tisza is ősidőktől fogva egy szóbokrétát nyújt át (»az előttem hangzott ékessé
gekkel gazdag beszéd« s több effélét) most nem akarják meghallgatni.
Beöthy Ákos kétségbeesetten próbálkozott az ő vékony »halljuk«-jaival, amelyekkel mellényeket nagyon jól lehetne varrni, de szózivatart elállítani nehéz.
A szélsőbaliak lázas dühvel ugráltak ki a mediumra.
– No, jól van – hörgék -, de a miniszterelnök sem fog többé szólani. Megmutatjuk.
Már most úgy volt, hogy Tiszát nem fogjuk többé hallani az életben, örökös szilenciumra lévén ítélve a szólásszabadság bajnokai által, ha az elnök észre nem veszi a zajongó mamelukokat. Egyszerre dühre lobbant.
Micsoda, hát még ti is lármázni mertek? Örüljetek, hogy éltek! És legott elkezdett izgatottan keresgélni a fiókjában. Alkalmasint azt a skatulyát kereste, amelyben ama sokat emlegetett, de soha senki által nem látott »szigorúbb eszközöket« tartogatja.
Mérgesen rárivallt a mieinkre:
– Méltóztassanak kihallgatni a szónokot, ha mondom.
Mire a jólelkű mamelukok megadták magukat jámborul, eképpen gondolkozván:
– Szegény elnök. Úgyse engedelmeskedik neki senki. Hiszen a mienk. Hát legalább mi engedelmeskedjünk.
