A MAI ÜLÉS [febr. 15. ]
A MAI ÜLÉS [febr. 15. ]
Mintha egy érdekfeszítő könyvet becsap az ember és ki nem nyitja két hétig.
Hol is hagytuk csak el?
Igen, emlékszem már, mikor katonai kordon volt vonva a Sándor utcán, mikor emlékezetes sétáját tette Péchy Tamás. A szélbal dühös üvöltései fülembe csengnek. Ott künn a tömeg hullámzott, zajgott ingerülten. Valaki azt indítványozta az egyik miniszternek a folyosón:
– Nehány lövés, kegyelmes uram, s beáll a csend.
A miniszter a fejét rázta.
Pedig igaza volt az illetőnek. Nem is kellett nehány lövés. Elég volt egy. Az is messze Meyerlingben dördült el, s beállt a csönd. Hallgatag lett az utca, a kaszinó és prímási aula. Felső és alsó régiók. A vörös posztót elfedte a fekete posztó.
De ma megint kinyitottuk a félbeszakított könyvet. A Ház előtt az utcán nemzetiszín karszalagos detektívek jelezték, mint a könyvekben a fülek, hogy hol hagytuk el a kedélyderítő olvasmányt. Egy mérges fejezetnél. A detektívek kezében vesszők voltak, rakoncátlan suhancok ellen való fegyver, s ez a semmibevevése a tüntetőknek volt a legjobb csillapítószer. Gyéren mutatkoztak az utcán, s akik ott őgyelegtek, azokba is befagyott a múltkori virtus. Vékonyan és inkább csak úgy a suba alatt abcúgoltak.
Bent a Házban a régi nótát kezdte az ellenzék. Mindjárt a Péchy jelentésénél, mely a fölségnél tett részvétlátogatásról szólt, kezdődtek az idétlen ingerkedő közbeszólások: »Hát ön sírt-e?« Majd fölállt Ugron Gábor, s az ő bősz hangján, s paprikás szavaival dörgött a kormány ellen, mely a király gyászával korteskedik; érté ezalatt a király tegnapi válaszának befejező sorait.
Az elnök tiltakozólag rázta a csöngettyűjét:
– Ne tessék a király személyét a vitába vonni. Kivált ily szomorú eset után.
– Ez is szomorú eset – csattant közbe egy banális hang.
Ugron folytatta az ő útját, egyre izzóbban, merészebben, mint a viaszkkal ragasztott szárnyú Ikarus. A kormánypártról tömött »eláll« kiáltások vegyültek bele szavaiba, a habarékpárton nyugtalan fészkelődés volt észrevehető, Apponyi lesütötte a fejét mogorván, csak a Károlyi Gábor szeme csillámlott élénken és Ábrányi Emilé, kit trón hajolni nem lát.
Ugron után, kit másodízben is rendreutasított az elnök, Tisza Kálmán jelenté ki rövid, eleven beszédben, hogy őfelségének az ilynemű válaszaira a kormány nem folyik be.
– Megszoktuk már önnek nem hinni! – kottyant bele Polónyi.
A jobboldalról nagy méltatlankodó zaj támadt, s egyre több-több ember kezdett ébredezni, élénk helyeslés, tetszésmoraj, váltakozva lelkes éljenzés szakította meg a generális mondatait.
A szabadelvű párt mint a mesebeli koldus megrázkódott, s kezdte eldobni apródonkint fásultságának jelvényeit, először az ősz parókáját, az elaggottság álarcát tépte le, aztán a mankóit hányta el, kinyújtotta a lábát, levette szemeiről a hamis hályogot, felgyűrte nagy kezét, mely már kiaszottnak látszott, s mutatta hatalmas izmait. Mikor Szederkényi arról kezdett historizálni, hogy vegyék le a javaslatot a napirendről, míg az ostromállapot el nem múlik, fergetegszerű zaj támadt.
– Eláll! Napirendre! Hogy lehet ilyeneket beszélni?
Pázmándy felugrott ingerülten, s valamit beszélni próbált a mindent elnyelő roppant lármában.
– Eret kell rajta vágni! – Ordítá egy maliciózus mameluk.
Szederkényi halványan állt ott, néha egy percig se bírva beszédjéből a következő szót kinyögni, s mindenik szavánál megújult a folyton növekvő ingerültség tomboló szilajsággal.
Ekkor lépett be a terembe a nagy közbeszóló Hoitsy. Szétnézett, észlelte egy kis ideig a jelenetet és sóbálvánnyá meredve állt meg a mediumon.
– Hát mi történt itt? A Ház ugyanaz, ami volt. A javaslat is ugyanaz. A miniszterelnök is ugyanaz. De a párt, amelyik a háta mögött ül, az egy egészen másik párt. És hol van a múltkori szélsőbal? Hát odaát van az is! Csakhogy ott Almássy Sándort Almásy Gézának hívják. (Ni, milyen vörös a dühtől.) Polónyi bömbölő hangja a Körösi Sándor torkából ömlik, s Ugron ingerült gesztusait Szlávy Olivér csinálja. Csak éppen Károlyi Gábornak nincsen párja.
Minthogy a jobboldal zajong most, a balvidék merül el morogva hallgatagságba. Szederkényi végre is rimánkodásra fogja a dolgot az elnöknél, hogy csináljon csendet. Az elnök csakugyan elkezdi rázni a csengettyűjét, de hasztalan. A mamelukoknak tetszik a mulatság, hogy most ők a »vásott gyerekek« s a zaj, toporzékolás nemhogy szűnnék, hanem átragad a legkomolyabb elemekre is; még Ucsu is a padot veri a tenyerével.
Már-már Szederkényiben rekedne a beszéd talán örökre, ha híre nem fut, hogy a szélsőbal név szerinti szavazást fog kérni kötekedésből, s a mai nap megint munka nélkül telik le – inkább kihallgatták hát Szederkényit, s gyorsan, felállással dőljön el, hogy a javaslatot folytatni fogják.
Apponyiék is a szélsőballal álltak fel a javaslat levételére. Gúnyos taps hangzott fel a kormánypadokról. Sokan a fejeiket csóválták Apponyi felé, mintha mondanák: »Hát ön is, ön is? «
Erre aztán megindult a részletes tárgyalás, de már egészen parlamentáris modorban, ingerültség, zaj, közbeszólások nélkül, szelíden, csendesen.
Az elnöki csengettyű, tudom, csodálkozott, hogy nem nyúlnak hozzá. Péchy megelégedetten húnyta le szempilláit, s álmodozva könyökölt trónján, a béke áldásait élvezve, miközben édesdeden merengett el magában:
– Istenem, de mégis nagyon erős ember vagyok én.
