A TIZENKETTEDIK NAP
A TIZENKETTEDIK NAP
Van nehány gonosz barátom, aki még a történelemnek sem hágy békét. Az egyik élceket farag II. Rákóczi Ferenc rézgarasaira; III. Napóleon – egy másik szerint – azért csinálta december 2-án az államcsínyt, hogy elsején még fölvehesse az elnöki fizetését (élelmes ember lévén, mint az Almássy Sándor mamelukja). Vak Bottyánt kívánatos tarokkpartnernek tartja Dániel Márton, mert az egyik szemével legalább bele nem láthatott a szomszédja kártyáiba. A híres pozsonyi jelenetnél azért sírt a kis II. József, mert az édesanyja megcsipkedte a lapockáját. IX. Károly elrontotta a gyomrát, ezért lett a Bertalan-éj; I. Napóleonnak náthája volt – állítja Tolsztoj gróf – azért veszett el a borodinoi csata.
A humor mindenkor szép és becses dolog (dacára annak, hogy Ziskay nem tartja a parlamentbe valónak), könnyű azonban hátrafelé humorizálni, mulatságos kombinációkat csinálni olyan dolgokról, amik a mellékszálaikban is kidomborodtak s teljes megvilágításban láthatók, de azt tessék előre eltalálni, hogy egy jövő századbeli kérdésnek hol a magva. Ez oszt a virtus.
Nagy baj van t. olvasó közönség. Ne tessék megijedni, a 25. §-nak semmi baja, az meglesz, annak csak az az egy esély állhatja útját, amit Hevessy Benedek kontemplál (az épület ledőlése a szavazás perceiben), a 25. § tehát biztos (pláne már csak 44 szónok van hátra), de nagyobb baj az, amit Thaly csinált, hogy belevegyítette a vitába egy elhamarkodott közbeszólással a tótokat.
Hajrá, vérszemet kaptak erre a tótok. Már tegnap fölpattant gróf Pongrácz, Krajtsikban forrt a méreg, Matuskát elöntötte a paprikapirosság; a Rakovszkyak farkasszemet néztek Thalyval, Ucsu elkeseredetten dohogta: »Dobre szhogyiv zse zomrev.« »jól járt, hogy meghalt.« (Szegény »Urunkra« értette.) Vietórísz és a rájeci Smialovszky búsan szegte meg nyakát a padban, Kubinyi György szemrehányó szemekkel emlegette a fehér lovat és veres kantárt.
Bizony, ha volna tót flotta és ha volna Debrecen alatt tenger, ma már ott horgonyozna kiszegzett ágyúkkal fenyegetőn a »péterfia« öbölben...
De mivel hogy nincsen, csak a tót vita indult meg;… Isten tudja, hol fog megállni… Tarnóczy Gusztáv szállt a síkra. Szvatopluk haragos lelke viharzott ki belőle. Tarnóczy nagy bozontos ember, látszik, hogy a hegyek közt nőtt, hegyi szellőn, bölcsőjét kecskék ringatták, se tüsző nincs rajta, se bocskor, de csigákban válláig omló gesztenyeszín fürtjei elárulják a telivér tótot.
Pártfogásba veszi a tótokat »nasu krv«, akik többnyire jó magyarok. Szól az elfogult parlamenti modor ellen. Beszéde oda csucsorodik ki, hogy nem nagyon lelkesedik a 25. §-ért, de azért megszavazza.
– Boldog újévet kívánok – szól rá gúnyosan ama bizonyos elmaradhatatlan kappanhang.
Most a kuruc »bosbug« emelkedik fel, örömét fejezi ki, hogy a tótok most már jó barátjai a magyar állameszmének, de ez nem mindig volt így.
– Hát a Rákóczi vojnában nem od voltunk? – kiáltja rá egy keserű hang.
Előbbről Almássy Sándor mondott egy ingerült beszédet. A rokonszenves, kedves modorú, szelíd lelkű képviselő igazán olyan, ha beszél, mint egy hörcsög. Szemeit elönti a vér, kurta nyaka elkékül a dühtől, ellenállhatlan erővel ragadják a fékevesztett indulatok.
Egy képzeletbeli mamelukot rajzolt, aki így szólt: »Tisza megélhet nálam nélkül, de én nélküle nem, tehát megszavazom a javaslatot.«
Benne egy szélsőbalit lehetne rajzolni, aki így szólhatna: »A javaslat akkor is megél, ha én beszélek, de én nem élek meg a kerületemben ha nem beszélek, tehát beszélek.«
Egypár mérges floskulusért elnöki megrovás zúdult a nyakára – de mi az napjainkban? A szélsőbali folyosón a beszédek ereje különös szempontból esik megítélés alá.
– Én két elnöki figyelmeztetést kaptam.
– Én három figyelmeztetést és egy rendreutasítást.
– No én öt közbeszólásért kaptam négyszeri figyelmeztetést – dicsekedik egy harmadik.
– Névvel vagy anélkül? – kérdi kicsinylő hangon a negyedik.
– Az egyik névvel volt!
– No, az már valami.
Mert a hatvanas években nem is volt hazafi, ha nem »ült«. Most meg nem is szónok, ha az elnök meg nem »állítja«.
Az ülés négy órájának többi részeit, ide nem számítva a Berzeviczy és Perezel Miklós közötti vitézi tornát a szerénység aranyrózsájáért, Horváth Lajos tette élvezetessé. E tiszteletreméltó alakja a régi Deák-párti időknek, ma is megtartotta azt a nimbuszt, mely a független, szereplési viszketegben nem szenvedő karaktereket körülszövi. Nem igaz tehát, hogy a mi politikusaink gyorsan kopnak. Ha kopnak, a folytonos mosásban kopnak, mert örökké az asztalon vannak s az asztalkendőkhöz mindenki hozzátörli a száját. De akik nincsenek örökké az asztalon használatban, azok tisztán maradnak és nem kopnak.
Horváth Lajos a felségjogokat fejtegette, erős szónoki művészettel, a Ház lankadatlan figyelme közt. Zajos tetszésrivalgás tört ki a baloldalon beszéde után.
Horváth Lajos előtt gróf Zichy Jenő tartott egy igen ügyes beszédet a 25. szakasz ellen, a megelégedettség boldog mosolyával.
A nemes gróf végre feltalálta a leányzót, aki után sok-sok esztendeig futkosott hasztalan.
Csakhogy a szép szőke hölgyecske, a nemes ideál, mire ő feltalálta s keblére ölelhette, már akkor az utcán járkált, s Török Jánossal volt bajba keveredve.
Hony soit qui mal y pense. Én a kis szöszke alatt a népszerűséget értem.
Most is oly nagy éljenzés, tetszés kísérte a gróf egyszerű kijelentéseit, hogyha van benne egy kis elbizakodottság (s aligha nincs), teljes joggal hiheti magáról:
– Addig kalapáltak rajtam, hogy végre belőlem is kalapács lett.
Közvetlen Zichy után Lipthay Károly beszélt.
Ha az ember azt tudja róla, hogy szép simára szokott fésülködni gondos választékkal – már azzal is sokkal többet tud, mint amennyire kíváncsi lesz az utókor.
