TIZENHETEDIK NAP
TIZENHETEDIK NAP
Már régen híre járt, hogy a szélsőbalnak vannak ám »erősebb eszközei« is. Seréttel lövöldöz, de az arzenálban golyóbisok is vannak.
Az ülés alatt suttogtak, hogy ma fog elsülni az öreg ágyú – melyre az egész kártyavár összeomlik.
Eötvös azt mondta reggel a segédjének:
– Perl öcsém, jöjjön el a karzatra, ma fogom Tiszát megenni.
A szélsőbali konventikulumnak (melyben a különböző halálnemekről és kínzóeszközökről szoktak tanácskozni) összes tagjai lázban voltak, mint az éhes farkasok s alig várták, míg az Eötvös sürgősnek bejegyzett interpellációjára (a bihari vasutakról) kerül sor, ha majd a közönséges szónokok kibeszélik magukat.
Madarász Imre papolt öblösen Csáky és Berzeviczy ellen, majd Vadnay Andor, e rokonszenves fiatal képviselő állott fel, mire a függetlenségi párt tömegesen vonult ki a teremből: »Beszéljen a falaknak!«
Okosan, meglepő éleselműséggel beszélt, megkérdezve beszédje végén Kaas Ivort: kit félt az elnémetesedéstől? Az ifjúságnak azt a részét, mely nem lesz önkéntes? Vagy azt a részét, mely a német nyelv nem tudása miatt nem képes letenni a tiszti vizsgát?
Utána Hoitsy Pál vette át a szót, mérgesen, szokott indulatos gesztusaival ostorozta a miniszterelnököt s pártja zajos tetszése közt kezdte felolvasni, amit egykor Tisza mondott az obstrukcióról.
– Hozzák be a miniszterelnököt! – rikkantott fel Károlyi Gábor.
– Hallgassa meg, amit ő maga mondott – szekundáltak neki a szélsőbal víg legényei.
– Ez a zaj nem való a parlamentbe – szól az elnök a csöngettyűjét rázva.
Visszafelesel Károlyi Gábor.
– Tisza nem való ide.
Hoitsy felolvasása igazi komédia volt; ő felolvasott egy pontot, s a kar megint rázúgta a refrént: »Éppen mint most« s ez így ismétlődött hatszor-hétszer.
A kormánypárt nyugtalanul zajgott, morajlott.
– Akkor még másképp beszélt! – szólt mélabúsan egy habaréki hang.
– Akkor még igazat beszélt! – duplázott rá Polónyi.
Hoitsy egyre dühösebb lett, a vér arcába tódult, szemei vadul forogtak. A tüntetésekről beszélve arra példálózik, hogy a Metternichekkel szemben hivatása van az utcának; le kell őket húzni az út sarába kocsijukból.
Az elnök kétségbeesetten rázza a csöngettyűt, s rendre igyekszik utasítani a szónokot.
– Hisz Metternichről beszél! – kiáltozták ártatlan képpel az ellenzék báránykái.
A zaj nőttön nőtt, és nagy hullámokat vert. Az elnök minduntalan fölemelte szavát, de hasztalan.
Legjobban festi le az ülés képét ő maga (ti. az elnök), midőn Thaly közbekiáltására: hogy íme a túloldalon is lárma van, miért nem rója meg azokat is, türelmet vesztve, felkiált:
– Ha én azokat mind rendreutasítanám, akik zajongnak, folyton szónokolnom kellene! (A derültségből ez az egy jóízű morzsa vegyült a mai izgatott ülésbe.)
Hoitsy most arra kezdte kérni a miniszterelnököt, hogy mondjon le. Hangjának behízelgő, rábeszélő csengése lett: mondjon le, amíg nem késő.
Éppen ebben a percben lépett be Tisza a terembe.
– Itt a halálmadár! – sivítja Orbán.
– Rendre! Rendre! – hangzott fel jobbról.
– Hoch! Hoch! – hangzott harsányan balról.
A miniszterelnök hidegen ült le székébe. Mintha márványból volna az egész ember. Egy vonás el nem árulja izgatottságát. Pedig tudja, hogy kellemetlen óra vár rá. De Tisza Kálmán nem szokott félni.
Egyetlen egyszer történt, talán egy évtizeddel ezelőtt, Németh Alberttel esett valami parlamenti összeszólalkozása. Németh Berci rabiatus ember volt, néhány képviselő előtt azzal fenyegetődzött, hogy a miniszterelnököt nyílt utcán veri meg.
Nosza siettek az illető képviselők rögtön Budára figyelmeztetni Tiszát:
– Jó volna, kegyelmes uram, ha egy huszárt is hordanál magaddal a kocsis mellett; mert Németh Berci amilyen bolond, megteszi.
Tisza pedig azt tette, hogy nemcsak huszárt nem ültetett a kocsis mellé, hanem a rendes fiákerosát is hazaküldé:
– Most egypár napig gyalog járok a Házba és a klubba; jót tesz az egészségemnek.
Alig hagyta abba Hoitsy pártjának ropogós éljenei közt, Győry Elek következett a szólásra. Tíz Sükey is támadt az ellenzéken, aki azt gondolta magában: »Nem kell most az okos ember.« Fáztak a Győry beszédjétől; a »kaviár« kellett nekik. »Halljuk az interpellációt! Halljuk! Halljuk!«
De bizony a keserű pohár el nem múlt. Még csak egy óra volt. Meg kellett hallgatni Győryt, aki valóban csupa okos dolgokat beszélt egész két óráig.
Ekkor állt ki Eötvös a nagy doronggal. Gyanúsítá a miniszterelnököt, hogy egy vicinális vasút engedélyezésénél a saját anyagi hasznára aknázta ki állását.
Roppant izgatottság támadt erre. Nyomasztó síri csönd. A mérsékelt ellenzék, sőt a szélsőbal tagjainak egy része is fagyasztó tekintettel nézte a szónokot. Az idősebb tigrisek lesütötték a szemeiket. Trányi kezeibe temette arcát.
Leírhatatlan jelenet volt ez. A kormánypárt zsibbadtan ült ott. Mintha egy kalapácsütés érte volna mindenki szívét. Tompa elkábultság tartotta lefogva az érzékeket; a saját fülüknek se hittek. Hát igazán lehetséges az, hogy ilyen gyanúval merjék piszkolni a tisztes ősz hajakat?
Mindenki Tiszát nézte.
Az most is nyugodtan ült ott. Érezte elsurranni maga fölött száz meg száz szemnek lágy símogatását.
Felállt s egy nagy emberhez méltó egyszerűséggel és lélekjelenléttel mutatta ki Eötvös állításainak alaptalanságát. Mintha egy láthatatlan meszelőt tartott volna a kezében, s minden mondatnál egyet-egyet fent volna Eötvös arcán, úgy lett az egyre halványabb, fehérebb, végre egészen olyan, mint a fal. (Perl öcsémnek nem sok gyönyörűsége telt benne a karzatról. )
Majd Baross szólalt fel izgatott hangon, képéből kikelve, éppen e felindulásban jöttek ajkára szívhez szóló nemes szavak:
»Szégyen volna e Házra – mondá többi közt – szégyen az ellenzékre is, ha Tisza Kálmánt oly vádak ellen még csak egy szóval is védelmezni kellene.«
Mintha a tenger jönne hullámzásba. A sok száz fej és kéz mozogni kezdett. A fergeteg süvítéséhez hasonló kiáltások reszkettették meg a falakat:
– Vonja vissza! Kérjen bocsánatot!
Eötvös behúzta nagy fejét a váll-lapockái közé, mint jéghulláskor. Az asszisztensek megsemmisülve párologtak el a padjából, vagy dugták fejeiket, mint a struccok, vaskos képviselői hátak mögé.
Végre felállt Eötvös. Nagy erkölcsi vesszőfutás volt. Ő is érezhette elsurranni maga fölött száz meg száz szemnek bántó szúrását.
Zavartan, kedvetlenül nyilvánította ki, hogy a Tisza elleni gyanúsítást ő sem tekintette komolynak, csak mint szabálytalanságot hozta fel.
– Tehát vonja vissza! Kérjen bocsánatot! – Követelte majdnem az egész Ház.
Nem kell ezt a parlamentet félteni. Magyar a magyar, tud lenni gyerekes, szeszélyes, könnyelmű, rakoncátlan, – de a szíve soha sem romlik meg, érzéke világít komoly órában s vele mindig megtalálja a jobbik eszét.
Ismételve szólott még Baross, majd felállással szavazott a Ház, hogy tudomásul veszi-e a Tisza válaszát.
Egy pillanat alatt roppant suhogással, mintha két nagy szárny rebbenne, állt fel mind a két oldal, köröskörül az egész patkó, a szélsőbal komoly tagjai is; csak a nagy közbeszólók maradtak ülve.
Az elnök fölemelkedett helyéről, s morogni kezdte a szokásos »az ülést bezárom« (túl is volt már a három órán), midőn gróf Károlyi István szónokolni kezd.
T. Ház!...
Mindenki odanézett. Mi lelte a grófot? Tréfál? Vagy igazán beszélni akar?
– Halljuk! Halljuk!
S erre Károlyi István mondott egy olyan beszédet, mely minden eddigi toasztját jóvá teszi. Elmondta, hogy lehetünk ellenfelek a vitában, ő maga is az Tiszával szemben, de a személyes gyanúsításokkal szemben csak megbotránkozást érezhet. Ha feltesszük a kérdést, hogy becsületes-e Tisza Kálmán, az egész ország igennel felel. Indítványozza tehát, hogy az egész Ház egyhangúlag utasítsa vissza a gyanúsítást.
Leírhatatlan lelkesedés tört ki erre.
– Igaz! Úgy van! Úgy van! Mondjuk ki a határozatot!
Az ellenzék élt a gyanúpörrel és sietni akart ki a teremből.
– Vissza, vissza! – hangzott mennydörögve.
Az elnök, aki megint morogni kezdte már az »ülést bezárom«, újra visszaült a helyére. (Az idő már félnégyre járt.)
– Hamar, hamar! Írásba kell tenni az indítványt!
Károlyi István sietve készítette a szöveget. Az ellenzék nyugtalanul fészkelődött. Érezte, hogy csatát vesztett s Tiszának olyan fényes diadalt csinált, aminőt e javaslat tárgyalása alatt a legvérmesebb fantázia sem tudott volna jósolni számára.
De arra való Polónyi, hogy kihúzza a pártot a hínárból. Hivatkozott a házszabályokra, hogy az indítványok nem szoktak mindjárt tárgyaltatni s kérte a miniszterelnököt, hogy most se kívánja.
Tisza nem ragaszkodott hozzá, minélfogva négy órakor végre csakugyan bezárta Péchy az ülést, leszállt a katedráról, de az ajtóból még egyszer visszanézett: hátha még bekívánják egyszer.
– Éljen Tisza! – harsogtak az ajtókon kitóduló tömegek. De e pillanatban egy lövés döreje hangzott a folyosón, s egyszerre elnémult minden. Ki volt az? Mi volt az?
A képviselők nagy kavargással hömpölyögtek, egymást majdnem letaposva, a korridor felé, ahonnan a lövés hallatszott, s hol már nagy tömeg állta körül Rohonczyt, ki izgatottan beszélte egy csoportnak:
– Belelőttem.
Künn messze az utcán a tenger morgásához hasonlóan, ingerült hangzavar vegyült az izgató jelenetbe.
Száz hang kérdé ott benn: Kibe? Mikor? Hogyan? Száz más hang ordítozá kívülről:
– Ott bent megöltek valakit.
