TIZENNYOLCADIK NAP
TIZENNYOLCADIK NAP
Az utcákon ismét ott a múltkori dekoráció. Cirkáló lovasrendőrök, villogó-szuronyos katonák a Sándor utca torkolatánál s a Múzeum háta mögött.
Ami a meyerlingi lövéstől elaludt, az a korridori lövéstől újra föléledt. Megint ott a jogászok, ante portas az új kucsmával, de a régi abcúggal.
A tegnapi lövés felizgatta a képviselők kedélyét. Rossz hangulatban gyülekeztek tíz óra felé a folyosóra. Még Krajtsik is kedélytelen volt, aki pedig csak álmos szokott lenni. Thalynak a tótokra vonatkozó közbeszólása óta feltűnően ideges.
Jobb lábbal kelt fel, rosszul reggelizett, elolvasta a »Pesti Napló« reggeli lapját s teljesen fölpaprikázva ment a Házba, letette kabátját a szokott helyére a »K« betűben, aztán nagy kezeit lógatva, ment keresztül a bal folyosón, melynek hátsó részében, a miniszteri szoba környékén már akkor ott talált egy szélsőbali csoportot, akik nyilván főpróbát tartottak a mai előadáshoz.
Krajtsik megállt ott, mint egyébkor szokás, egy kis kötekedés céljából. Hiszen békés időben a szórakozásnak egyik legkedveltebb neme, a tigrisekkel való disputa.
Polónyi is ott volt, és talán éppen a közbeszólásokat osztogatta ki a pártfelek közt, mert a Krajtsik ottléte feszélyezni látszott őt.
– Eredj el innen – mondá Krajtsiknak –, mert nagyon izgatottak vagyunk.
Krajtsik úgy fogta föl e szenvedélyes hangon kiejtett szavakat, mintha őt kémnek tartanák, a vér fejébe tódult, s ingerült hangon kiáltá Polónyira, hogy az egész folyosó összeszaladt:
– Nyomorult bitang!
Polónyi csodálkozva nézett rá:
– Mi lelt?
Nehány kormánypárti képviselő odacsörtetett Krajtsikot csillapítani, de az már elrohant a könyvtár irányában, csak a halálra sápadt Polónyi maradt ott, magyarázgatva a sajnos incidenst a folyvást növekvő csoportnak, mely csak nagy nehezen fogyott le, a jegyzőitől, mint liktoroktól körülvett elnöknek a terembe való bevonulása után.
A hívogató csöngettyű végre összehozott bent egy kis hallgatóságot s megnyílt az ülés. De nem soká volt kis közönség. A lövés-ügy tárgyalására tíz perc alatt megtelt a Ház. Hát még a karzatok? Egy Patti hangversenyjegy nem ér fel egy karzati üléssel.
Hogyne, hogyne, mikor a »szép Gida« van szóban. Rohonczy Gedeon érdekes alak a publikum szemében.
Egy név, mely gyakran bukkan föl a napi események rovatában, s mindig bizonyos pikáns szószban. Egyszer nagy karfiolokat termeszt, máskor a jégcsaládot vezeti, majd korcsolyaszíjakat talál fel, hogy a fiatalság lábait megmentse a kitöréstől. Most aztán az egyik fiatalembernek belelő a lábába. Igen, de hány lábat mentett már meg a talpszíjával?
Elfogyván a közönséges bejelenteni valók, az elnök mint haditudósító referált nagy templomi csöndben a tegnapi esetről. Elmondá, hogy szükséges lesz intézkedéseket hozni, hogy a folyosón csak képviselők lehessenek jelen és a hírlapok képviselői. Felolvastatja Rohonczy levelét, aki mentelmi jogát felfüggesztetni kéri s addig is hazavonul Törökbecsére, nehogy jelenléte fokozza az izgatottságot.
Az elnöki emelvény előtt számos kormánypárti képviselő állva hallgatta Péchyt.
– Helyre! Helyre! – Követelték a szélsőbalról.
– Ne legyen ott senki, aki bennünket fenyegessen – kiáltá egy indulatos hang.
Majd Irányi állott fel, aki azt kívánja kimondatni, hogy a bíróság haladék nélkül törvény és igazság szerint hozzon ítéletet, az azonkívül szükséges intézkedések javaslatba hozatalára pedig kilenc tagú bizottság választassék.
Tisza Kálmán veszedelmes precedensnek találná, hogy a bíróságnak instrukciót adjon a Ház; a második pontra nézve pedig a mentelmi bizottságot találná helyesebbnek. (Először beszélt az idén félbeszakítások nélkül.)
Most Orbán Balázs adta jelét nagy leíró képességének. Jókai Mór irigyen hallgatta: »Istenem, mekkora fantázia!« Orbán Balázs nagyra volt ma a tapasztalataival. Nyilván vizitkártyákat is nyomatott: »Orbán Balázs fül- és szemtanú«. Látta – úgymond -, mikor az ülésből hazafelé ment, hogy Ivánka egy rendőr segítségével vonszol egy ifjút. Beöthy Algernon ugyanazt bokszolja, Boncza Miklós pedig bottal üti...
Az elnök megszakítja:
– Ne mondjon olyanokat a képviselő úr, amik a valóságnak meg nem felelnek.
Roppant zaj támad a balvidéken, ahol pedig az elnök népszerű.
Almássy Sándor mérgesen fölfortyan:
– Mondjon igazat az elnök!
Megbizsereg erre a mamelukok vére is.
– Rendre kell utasítani Almássyt! Rendre! Rendre!
Polónyi fölemelkedik a padból fél testével, a hangját kieresztve, mint egy hirtelen kerekedett szélroham, süvíti:
– Én is láttam, hogy kormánypárti képviselők verték az ifjút s ezt esküvel is kész vagyok bebizonyítani.
A zaj óriásira dagad. Húszan is beszélnek, de hallani senkit sem lehet.
Beöthy Algernon is szót kér. Elismeri, hogy bokszert hord, de az ifjút nem bántotta.
– Hálát adok az istennek, hogy egy szerencsétlen megzavarodottnak hittem az ifjút és hogy nem ütöttem meg, mert bizony egy bokszerütés tőlem veszedelmesebb, mint annak a kis revolvernek a golyója. (Derültség balfelől.)
Majd Vécsey Endre beszéli el mit látott, s hogy őt is revolverrel fenyegette Rohonczy. (Ne, legalább megtudja az ország, hogy ő is létezik). Gróf Károlyi Gábor szintén látta a kínos szcénát. De, hogy is ne látta volna. Fenyvessy a Rohonczy képében beszélt, dementálva azt, mintha képviselőket is fenyegetett volna a revolverrel. Meglehet, hogy izgatottságában hadonászott feléjök a fegyverrel s ez tűnhetett fel olyannak. De a legfamózusabb volt a Polónyi elégikus hangulata, ki saját állítása szerint hosszú időkre utoljára szólal fel. (Tetszés a jobboldalon.) Annyira erőt vett rajta a folyosói jelenet.
Arca komor volt, szemei elfátyolozottak, hangjának rezgése bús. Úgy nézett ki, mint egy olyan ember, aki a testamentumát diktálja. De amellett élénken, kolorittal festette le a folyosói jelenetet. A sötét színek közé odacsapott egy-egy szürke ecsetvonást is.
Nagy, nyugtalan mozgás támadt, amint leírta, hogy egy kormánypárti képviselő már lövés után még kétszer vagy háromszor ütötte fejbe az ifjút.
– Ki volt az? – hangzott türelmetlenül a Ház minden tájékáról.
– Majd megmondom a bíróság előtt.
Még Apponyi szólott röviden, körülbelül a Tisza felszólalása értelmében, mire a Ház egyhangúlag elfogadta Irányi indítványát – már amivé az Irányi indítványa lett egy óra alatt, mert az első részét elejtette, a második részét pedig megváltoztatta.
Most következett volna a fegyver-letétel.
Thaly (a harcias Thaly), felszólítja az elnököt, hogy intézkedjék, nehogy ezentúl is fegyverrel jöjjenek a képviselők a Házba.
Általánosnak látszott a helyeslés és az elnöknek tetszett az idea, lefegyverezni a Házat. Hiszen mindig ezt óhajtotta. Enunciálta is legott: »Ne méltóztassék többé ide fegyvert hozni!«
– Hát itt tartsuk a fiókokban? – kérdé egy pajkos szózat a középről.
– A bicskát is otthon hagyjuk? – ingerkedék egy másik balról.
A figyelmeztetés már ki volt mondva. No de nem azért nevezte ma Polónyi »római«-nak az elnököt, hogy ne lehessen vele alkudozni.
Az ősz Perczel Miklós igen helyesen utal arra, milyen állapotokat enged sejtetni egy ilyen elnöki intelem. Mit szólnak külföldön a magyar viszonyokhoz. A Beöthy bokszere (bármennyire is földicsérte azt tulajdonosa) és a Rohonczy revolvere s legfeljebb még a Szomjas József dohányvágó bicskája nem érdemlik meg a Naplóban való megörökítést. Ilyen értelemben szólt Szilágyi Dezső is – mire az elnöki intézkedés a homályba veszett, mint a hindu regék hősei.
Tarka, eleven nap volt ez a mai. Még a 25. § hátralevő szónokai közül is lemorzsolódott egy: Tóth Ernő. Olyan kevesen vannak már, hogy gazdálkodni kell velük.
Sőt még a vén sün Csatár is a színre lépett ma, interpellálván Barosst a soroksári Dunaágra nézve, némely visszásságok orvoslását kérve.
Baross rögtön felelt; a rendes sablonok szerint, hogy éppen abban fő a kormány feje is.
A vén sün meg volt elégedve, ingatta nagy fejét jóváhagyón.
-– Csak azt kérem még – végezé –, ami a miatyánkban van: »Add meg mindennapi kenyerünket, de mindjárt.«
– Az ugyan nincsen benne a miatyánkban! – Kiálták minden oldalról s olyan rengő hahota támadt ezen a szomorú napon, mikor utoljára hallottuk Polónyit, hogy szinte illetlen volt.
A nagy nevetésbe belecsilingelt most élesen az elnök csengettyűje:
A karzatok közönsége szíveskedjék helyét elhagyni!
Egy perc múlva idegenszerűen, majdnem kísértetiesen tátongtak ránk az üres karzatok.
Kezdődött a zárt ülés.
