A FŐÚRI SZALONOKRÓL
A FŐÚRI SZALONOKRÓL
(Levél Kiss Józsefhez)
Tisztelt barátom!
Megvallom, nem volt szándékom véleményt mondani azon tervről, mely az írók bevitelét célozza a főúri szalonokba, de te ismételt felszólításoddal mintegy kényszerítesz a feleletre szerkesztői hatalmaddal.
Jól van, nem bánom; de előbb én kérdezek egyet, nem minden malícia nélkül, mert most sárgaságban őrzöm a szobát, tele vagyok epével.
Ösmerem az ügyet, a mozgalmat még a prehisztorikus részét is, csak egyet nem bírtam jól megérteni, azt mondd meg kérlek, hogy e főúri szalonokban való megjelenés miképp van kontemplálva ránk, skriblerekre nézve: úgy-e mint jutalmazás és kegy vagy mint büntetés?
Ettől függ az én szentenciám.
Mert jutalomnak nem sokat ér, de büntetésnek, elösmerem igen ügyesen van kieszelve – noha túlságosan szigorú: én a magam részéről legalább szívesebben állok ki két napi várfogságot vasra verve, mintsem egy fél délutánon át érezzem magam megtiszteltetve ez idegen világban.
Köszönet azoknak a nemes úrasszonyoknak, kik kétségtelenül jóakarattal igyekeznének minket magokhoz közelebb emelni – de mi arra egy kicsit nehezek vagyunk. Szerencse, hogy az egész dolog nem sikerülhet ezer és egy okból.
Ám ha sikerülne, hátrány háramolnék ebből az irodalomra. Mert a szalonokban előreláthatólag az úgynevezett ficsúr-írók vinnék a kiválóbb szerepet, azok, akik ügyesebben mozognak a parketten, akiken jobban áll a frakk, s nevök jobban veszi ki magát a szalonokban, mint a könyvek címlapján, dilettánsok, léha causeur-ok, aminőkkel tele van az irodalmi mező mindég: bolygói ezek az igazi íróknak, jönnek-mennek lábujjhegyen, elmaradoznak észre nem véve, előkerülnek vissza nem várva.
Ezeknek lenne melegágya a főúri szalon.
S a fiatal írói talentumnak, aki idejön pályát törni, sok küzdelem után tüskétől vérzetten, közönytől dermedten kiveri magát a homályból, s eddig csak a vaskalaposok táborát (az Akadémia és a Kisfaludy Társaság nagy moguljait) találta szemben, amint a közönség szeme elől igyekeznek őt eltakarni, most még egy újabb falanx állná útját a Hírnév kapui előtt: a főúri szalonok celebritása.
…Nem, nem fiúk! Ne okoskodjatok! Maradjunk mi csak meg örökre a »Kis Pipa« törzsvendégeinek.
Szemere Attila
Rég ideje annak (talán már tíz éve is), ahogy mi együtt dolgoztunk Szemere Attilával a »Pesti Hírlap« egyik szobájában. Csinos, nyúlánk fiú volt, értelmes, kék szemekkel, barna, tüskés hajjal, mely úgy nézett ki, mint a kartácsoló kefe.
A másik asztalnál Pulszky Károly ült, a harmadikhoz néha éjjel bejárt egy hasonló korú szöszke legényke, ha valami nagy hírt megtudott kószálás közben a városban. Ez volt a reporter, gondolom Molnárnak hítták.
Egyszer azt találtam tőle kérdezni, hogy hol született?
– San Franciscoban – felelé.
– Hát te hol születtél? – kérdem a másikat, Pulszky Károlyt.
– Londonban.
– És te? – tudakolom a harmadikat.
– Párizsban.
Különösen hangzott. Négy újságíró, négy különböző ország szülötte, s mindenik azt írja le a papiros »kutyanyelvekre« erről az országról, »a mi édes szülőhazánk«.
Hát hogy lehet ez?
Ejh, hisz ebből egy most fölébredt Ripp van Winkle is kitalálhatná, hogy itt furcsa sorsok lehettek harminc év előtt; az ország bajosan lehetett oly nagy, hogy egész San-Franciskoig terjedt volna, de miként lehetett viszont olyan szűk, hogy ezeknek a bölcsőik itt el nem fértek?
Ebbe belebolondulhat Ripp van Winkle, míg végre rájön, hogy dacára a feledési fátyolnak, a forradalom még mindig folytatódik ezer alakban, sok-sok helyen, még a születési anyakönyvekben is.
Ennek már tíz éve, akkor még kezdő írók voltunk, de, hogy valamikor híres, nevezetes emberek leszünk, meg voltunk róla győződve mindnyájan, még én is (pedig én csak Szklabonyán születtem). Az élet csakhamar szétszórt bennünket, kiosztogatva a szerepeket.
Szemere Attila legelőbb ment el utazni, messze külső országokba: Japánba, Kínába.
Utána a szőke Molnár hagyta itt az asztalát. Ő nem ment olyan messze, csak ide ki, a Kerepesi temetőbe. Vissza sem jön onnan többé.
Azután Pulszky Károlyt vitték el. Komoly hivatalnok lett: képtárigazgató, nagyúr – csak én maradtam itt, és azon a helyen ülők e percben is, ahol ezelőtt tíz évvel, s innen e csendes zugból figyelem a két forradalmi gyerek pályafutását.
A természet Szemere Attila iránt volt valamennyink közül a legnyájasabb. Ha két tündér osztogatja, mint egy perzsa rege mondja, a születésnél a tulajdonokat, az egyik a külsőket, a másik a belsőket, akkor nem tudom, melyiknek lehetett több a markában, de valami pici kezük, tudom, nem volt. Szép alak jutott osztályrészeül, s ragyogó név. (Szemere Bertalan volt az apja.) Vonzó, kedves modor s valami varázslatos fesztelenség (aminővel egy francia vicomte bír a Paul de Kock regényeiben), s ahhoz járul kora fölötti okosság és látkör, ötletbőség, előkelő, higgadt gondolkodás, mindez megszépítve ismeretekkel és szellemmel.
– Meglássátok – mondogatták a háta mögött –, ez a fiatalember sokra fogja vinni valamikor.
– Könnyű olyan apával – felelték mások, akik a nagy apák nagy folytatásaiban nem hisznek.
Szemere Attilának már első irodalmi szárnypróbálgatásai az akkori »Magyarország«-ban (ez még a Pesti Hírlap előtt volt) olyanok voltak, hogy méltó feltűnést kelthettek volna bármely nagyobb irodalomban is egy kezdőtül.
De a nagy apa árnyéka megjelent a közönség előtt – és a közönség közömbösen tette le kezéből a lapot.
Elkedvetlenedve dobta el Szemere élénken csevegő tollát, mely első útján se fogott soha zöldet – pedig ebből a színből indult meg néha a lángész is.
Az már a második roham volt, mikor a Pesti Hírlap munkásai közé állt, hogy abban a szürke zubbonyban induljon meg a dicsőséget megkeresni, melyben a többiek.
Talentuma megizmosodott. Némely csevegése igazi zsuzsu volt, tele amaz isteni nedvvel, melyet a természet könnyedén beleereszt a barackba, s melyet a műcukrász nem tud összevegyíteni a világ minden rendelkezésére álló ízeiből a cukorkájába.
A közönség élénken kérdezgette, ki írta ezt vagy azt a tárcát?
– Szemere Attila, a volt belügyminiszter fia.
– Úgy? Ez a Szemere Bertalan fia? – szóltak lehangoltan. – Nem is tudtam, hogy afféle dilettáns!
A nagy apa árnyéka tehát megint megjelent.
A fiú elkeseredetten tette le ismét a tollat:
– Nehéz ilyen apával! Engem sohasem fognak meglátni őmiatta.
Ekkor ment el Japánba utazni; már-már meg voltunk ijedve, hogy Kiszeláknak növi ki magát, mert az bizonyos, hogy amihez hozzákezd, abban ő nem marad hétköznapi.
Visszajött másfél év múlva megférfiasodva. Azzal a sliffel, amit a nagyvilág látása, megismerése ad. Hajlama, tradíciói apja egykori bajtársaihoz vonzották, a politikusokhoz. Ott ragadt meg közöttük a liberális klubban, s itt végre megint összekerültünk, az egykori három munkatárs mint ellenfelek a tarokknál.
Minden azt mutatta, hogy a politikai pályára lép. Kapva kapnak rajta, behozzák a Házba, felösmerik a tehetségeit, dédelgetik, szerepet adnak neki, hiszen annyi kevés a talentum ebben az országban, hogy akkor is ölben kellene hordozni egyet-egyet, ha Papucsek Adolfnak hínák is.
De a nagy apa árnyéka megint megjelent a háta mögött, s a párt korifeusai hidegen vonták be fejeiket a vállapockáik közé.
Hát olyan nagy bűn az, ha valakinek nagy ember volt az apja!
Később azután mégis felléptették, kétszer is, de mindig olyan helyen, ahol csodának kellett volna történnie, hogy megválasszák. Csoda nem történt, nem lett megválasztva, beállították tehát a »majd«-ok közé, az örök várakozás tornácába. »Majd, majd, édes öcsém, hiszen majd csak ürül valami neked való kerület… ne félj, majd!«
Ez a »majd« állapot pedig a legalkalmasabb arra, hogy egy fiatalember rendszeresen belekergettessék abba a helyzetbe, hogy igazán ne lehessen belőle semmi.
Szinte szívet facsaró volt a sejtelem, hogy hátha ez a fényes tehetségű ifjú mégse fog soha érvényesülhetni. Hogy ez az ország, amelyben nem volt hely, ahol bölcsője ringjon, most megint összezsugorodik előtte, hogy abban el ne férjen…
Mi ez? Fátum ez? Vagy úgy fordult tán az erkölcsi rend, hogy az apák erénye meg lesz büntetve fiaikban…
Egy bizonyos, hogy Szemere Attila ma újra visszatért közénk, a régi írópajtásokhoz a »Hozomány nélkül« című színművel. Ez lesz a harmadik ostrom… az Olymp felé.
Kiáltsatok neki egy barátságos »Hurrá«-t! Öleljük meg, vezessük újra megunk közé a mi szerény asztalunkhoz, tegyetek rá egy kis bokrétát is arra az örömre, hogy újra eljött …s ültessük ma kivételképp az első helyek egyikére, mert bizonyára ott fog ő ülni mihamar, ha köztünk marad, a szellemi rangjánál fogva is.
