A GENGE SZŐKE EMBER
A GENGE SZŐKE EMBER
(Egy kis visszaemlékezés)
A Nagy-Alföldön két név zengett sűrűn a hetvenes évek elején és a hatvanosok végén; az egyik »a nagy paraszt«, a másik a »genge szőke ember«. A nagy paraszt Rózsa Sándor, a genge szőke ember gróf Ráday Gedeon.
Ez a cím onnan ragadt rá, mikor Rózsa Sándort a szegedi várba csalogatta be a csendbiztosság ürügye alatt (mert a nagy paraszt csendbiztos szeretett volna lenni), s aztán elfogatta. Mikor a szuronyos darabontok a börtönbe kísérték, akkor sóhajtott fel szemrehányólag önmagához: »Hej, Sándor, Sándor, hogy keresztül tudott járni az eszeden az a genge szőke ember.«
A szegedi rablóvilágról sokan írtak már igen sokat. Olyan hangok is emelkedtek már, hogy nem tudni, mi volt ezen országnak presztízsére ártalmasabb: ama rablók és gyilkosok vérlázító garázdálkodása-e vagy azon mód, amellyel kiirtották?
Zordon kritika a Macaulay hangján, de a modern humanista jogászok eszével mondva. Mi ne avatkozzunk abba. Ne foglalkozzunk Lavcsikkal se, kinek vizsgálóbírói furfangja a Gaborieau-regényekbe illik be. Az ő dolgait sokáig fogják még mesélgetni az Alföldön csendes pipaszó mellett borozgató társaságok, s mindig azt fogják mondani: »fene esze« volt.
Sokkal érdekesebb alak maga a »genge ember«, akiről keveset írtak, mert mint ő maga mondta: »az összes dicsőséget átadtam a hivatalnokaimnak és az összes felelősséget megtartottam magamnak«.
Báró Wenckheim Béla a Ház folyosóján álldogált, mikor jött a sürgöny a szegedi vasút kiraboltatásáról. A rablások, gyilkosságok mindennaposak voltak, azok már nem imponáltak a miniszternek, hanem egy vonatot megállítani és kirabolni, ez már egy kicsit mégis »vastag kaland«.
A miniszter egy percig sem habozott:
– Királyi biztost kell leküldeni.
– Igen, de kit? – kérdik a kollegák. – Alkalmas embert nehéz találni.
– Én tudok egyet – szólt mohón Wenckheim, mintha csak most ötlenék eszébe.
– Kit?
– Gróf Ráday Gedeont.
– Miből gyanítod, hogy az jó lesz?
A báró vállat vont:
– Szeret a kaszinóban rablókalandokról beszélni.
– Ez semmit se bizonyít…
– Meglehet, de ha olyan nagyon szereti a rablókalandokat, hát dúskáljon közöttük.
Harmadnap kinevezték Rádayt.
A grófnak tetszett a mulatság, s első dolga volt elmenni a megyeházára az alispánhoz.
– Kedves bátyámuram, valami kis kérdésem volna.
– Parancsolj, kérlek. Miről van szó?
– Egy kis kölcsönről.
Az alispán csodálkozott, s zavartan hebegte:
– Úgy? Mennyit parancsolsz?
– Nem pénzt kérek én kölcsön a bátyámuramtól.
– Hanem?
– Egy rabot. Egy Szabó nevezetű ispánt.
– De hisz a’ tíz évre van ítélve.
– Nem bánom én, bátyám, nekem arra az emberre szükségem van.
– Mi az ördögnek?
– Királyi biztos lettem, hát meg akarom alakítani a tisztikaromat.
– Abból az emberből?
– Abból is, de még egy hamis »marhapakszus« csinálóra volna szükségem. Nem tudna bátyám egyet valahol?
– De, hogyne tudnék…
– Az Alföldön?
– Majsán.
– No, bravó! Akkor megvagyunk.
Az ispán és a hamis marhalevél-készítő összeköttetésben állottak az Alföld összes zsiványaival, s nagy hasznára voltak Rádaynak, ki magához bírta csatolni őket.
Ezzel a két emberrel ment le Szegedre, hol nagy rémület uralkodott. Az emberek, mihelyt az est leszállt, becsukatkoztak házaikba, a boltokat becsukták, a korcsmák üresen álltak. Este senki sem mert kijárni. A páni félelem minden nap új tápot nyert.
Jön a királyi biztos!
Gúnyosan vonogatták vállaikat a polgárok. Hát mit csinál itt a puszta tenyerével? A dekrétum a zsebében lehet ugyan, de az aranyóráját jobb, ha otthon hagyja Pesten. Egyébiránt a dekrétummal se lehet rabokat fogni; légyvesztő papiros lehet, amire a legyek rárepülnek, de zsiványvesztő papirost a király se tud csinálni; küldött volna inkább vagy kétezer szuronyos katonát…
Bizony, csak a puszta tenyerével jött Szegedre: éppen este ért oda, s bement a városházára, ahol már várta a tisztikar; fölolvasta előttük a kinevező levelet, s aztán még ott tartotta a főkapitányt, késő éjszakáig tanácskozva vele.
Mikor kiléptek az utcára, a kapunál nyolc szuronyos darabont sorakozott a királyi biztos háta mögé. Kip-kopp! – hangzottak után a katonalépések.
A gróf hátrafordult.
– Hát mi ez? – kiáltá haragosan.
– Ezeket az embereket azért rendeltem, hogy méltóságodat kísérjék, hogy becses személye biztonságba legyen.
A királyi biztos még nagyobb méregbe jött.
– Jegyezze meg ön, főkapitány, én nem azért jöttem ide, hogy önök védelmezzenek engem, hanem hogy én védelmezzem önöket. Megértette?
– Igen.
– Rendelem tehát, hogy azonnal parancsolja el ezeket az embereket.
– De méltóságos uram, gondolja meg…
– Semmi de… vagy rögtön elparancsolja, vagy rögtön nem főkapitány.
A főkapitánynak a foga vacogott.
– Méltóságos uram, én ismerem a viszonyokat, esedezem, ne tegye azt… nekem apró gyermekeim vannak.
– Úgy? Értem már. Hol lakik? – kérdé szelídebben.
– Bizony egy kicsit messze és félreeső utcában.
– Az más. Ne féljen semmit. Haza fogom kísérni.
A darabontokat elparancsolták, s a sötét csillagtalan éjszakában maga a királyi biztos kísérte haza a főkapitányt.
S ez a kis, jelentéktelen eset másnapra, amint híre ment, egyszerre megállapította a renoméját a városban, a polgárok bizalommal kezdtek iránta lenni, sőt távol a tanyákon, zsiványok búvóhelyein, lopott birkából főtt bográcshús körül ülő sötét alakok is fölemlegették maguk közt, hogy azt mondják: valami »kemény legényt« küldött volna most a király. Hanem iszen majd megpuhítjuk!
Az első elfogatásokat véletlenül a Jász-kunságban kellett foganatosítania, amely területre nem volt formális megbízása.
A jászok és a kunok kapitánya idősb gróf Ráday Gedeon volt, hatalmas, büszke főúr, a Ráday-család feje, a királyi biztosnak nagybátyja, ki nagy tiszteletben részesült az egész országban.
Mikor az elfogatás megtörtént, az öregúr nagyon megmosta az unokaöcs fejét:
– Gida, Gida, hogy tudtál olyan bolondot cselekedni, sose lesz belőled semmi. Szeretlek öcsém, szívemből sajnállak, de meg nem menthetlek. Össze kellett hívnom nyomban a rendkívüli közgyűlést, mert az autonómia meg van sértve. Legjobb, ha gyorsan elutazol a fogdmegeiddel, az embereket szabadon ereszted, s minket keresel meg az elfogatás eszközlése iránt, mert ellenkező esetben pozdorjává törnek.
– Hát ezért se teszem egyiket sem, másikat se, hanem magam is elmegyek a közgyűlésre; sőt a szegedi embereimet is viszem a karzatra.
Nagy szónoklatok estek a közgyűlésen. Volt mit hallgatni a biztosnak. Az alkotmány bástyája meg van sértve, zsarnok kezek letiporják a szabadság virágait… elégtétel kell és bosszú… egyelőre jegyzőkönyvi megrovás…
A jászok és kunok hatalmas kapitánya maga is ezen a nézeten volt, s midőn a határozatot, a miniszterhez való fölírást és a jegyzőkönyvi megrovást kimondta, lelépett az emelvényről, s ifjabb Ráday felé fordulva hazafiúi fölháborodásának ilyeténképpen adott hangot:
– Igenis, méltóságod megsértette a magyar alkotmányt, méltóságod bűnt követett el az autonómia ellen, ami igen elszomorító, és…
A királyi biztos közbevágott erős, érces hangon:
– Szót kérek!
Mindenki megrezzent. Ez még sohase történt, hogy a jászkun kapitány szavába vágjanak.
Síri csönd lett.
– Szót kérek, hogy kijelentsem, miszerint írjanak az urak a jegyzőkönyvükbe, amit tetszik, appelláljanak amennyiszer akarnak, de egyet megkövetelek öntől…
– Éntőlem? – hörgé a kevély főúr elvörösödve.
A királyi biztos alakja kiegyenesedett, s hatalmas, velőtrázó, rideg hangon csapta oda:
– Azt az egyet követelem meg, hogy amikor ön itt előttem áll, csak akkor feleljen, ha kérdezem.
A tekintetes »karok és rendek« elsápadtak. A jászkun kapitány hátratántorodott, s egy árva mondat nem jött az ajkaira. És e néhány eltalált szótól úgy nőtt meg ott egy másodperc alatt a király biztos alakja véghetetlen nagyra és hatalmasra, hogy egy szempillanat alatt némán, dermedten sompolyogtak ki a gravamenes magyarok.
Mikor aztán ennek a híre is eljutott Szegedre, annyi volt az, mintha kétezer katona érkeznék vele.
A polgárok megelégedve dörzsölgették a kezeiket:
– Most már hiszünk benne. Most már kiveszi a gyékényt a zsiványok alól.
Azt mondták róla »acél-ember, csoda-ember«. Csak a »nagy paraszt« mondta még, »genge szőke ember«. De ő se sokáig.
