APÁK ÉS FIAK
APÁK ÉS FIAK
A régi generáció letűnik, és új nemzedék hajnala hasad föl. Az apák nyomába fiaik lépnek, s az ifjakban keressük az öregek jellemvonásait.
Apró történetek, apró vonások, a jellem egy-egy felvillanó szikrája adják meg hozzá a kulcsot – mint az alábbiak:
A tavasszal a budai elypsen egy kopott ruhájú öregúr üldögélt egy padon, s a déli harangszó mellett ott költötte el csöndesen ebédjét. Sovány menüje volt, egy kis sonka, meg egy karaj kenyér.
Amint csöndesen falatozik, eléje kerül egy szép nagy újfundlandi kutya, két első lábára telepszik, s fülét hegyezve, orrával szimatolva tudatta, hogy részt szeretne venni a lakomában.
Az öregúr szívesen fogadta a vendéget.
– Böjtölünk, böjtölünk ugye, komám? – szólt hozzá jóakaróan. – Tán kend is penzióban van? Mi? No! Apport!
A kutya két lábára állt, az öreg pedig nagy kedvteléssel hajigálta neki a sonkadarabokat, megosztván vele imígy sovány ebédjét.
A kutya gazdája, egy nyúlánk fiatalember, egy bokor mögül nézte a jelenetet, és aztán közelebb lépve, szóba ereszkedett a jószívű öreggel.
Megkérdezte, hogy megy sora. Az öreg elmondta, hogy nyugalmazott kishivatalnok, azután panaszkodott, zsörtölődött, hogy drága az élet, istentelenek az emberek, a penzió meg vékony, arra sok, hogy éhen haljon az ember, arra meg kevés, hogy jóllakjék… eközben pedig az utolsó darab sonkát is odadobta nagy ívben a kutyának, gyönyörködve, milyen ügyesen kapja az el.
A fiatalember vigasztalgatta, s mikor távozott, benyúlt tárcájába, kivett belőle egy százast, s az öreg markába nyomta. Azután gyorsan eltűnt az úton kutyástól.
Az öreg penziós alig akart hinni szemeinek. Száz forint! Rettenetes összeg ez őneki. Ugyan ki lehetett az a jótékony adakozó, csak legalább el ne sietett volna, hogy megköszönné neki. De már híre, nyoma se volt, mire körülnézett.
Hónapokon át kereste a jó öreg az ismeretlen jótevőt, de sehol sem találta. Végre egy napon az utcán ráakadt – a kutyára. Követte az ebet és a négylábú kalauz segélyével eljutott az Andrássy palotába.
– Kinek a kutyája ez? – kérdezősködött a szolgaszemélyzettől.
– A boldogult gróf kedvenc ebe.
– Hát most kié?
– Most Gyula grófé. Az örökölte.
Így lepleződött le az ifjú Andrássy gróf, és az öreg sietett is köszönetét nyilvánítani szóbelileg a palotában, írásbelileg a »Pester Lloyd« nyílt-terében. De így került a »magyar Tyras« is sok mellőztetés után a krónika ajkára.
A másik eset Tisza István birtokán történt. A volt miniszterelnök fiának megbetegedett a kedvenc inasa. Orvost hívatott.
– Gyógyítsa meg orvos úr, ez a fiú az én jobb kezem.
– Hiszen a gyógyítás csak menne. Nincs nagyon komoly baja. Csak egy a bibe.
– Mi az?
– Masszíroztatni kellene a gyereket. Rendszeresen mindennap. Én pedig nem érek rá, hogy naponta ide szaladozzak, hát nincs más hátra, mint hozatni valami hozzáértőt.
Az orvos elment, pár nap múlva visszajött. Megnézte a pacienst.
– Nono – mondá –, hiszen már elevenebben nézünk ki. Masszírozott-e valaki?
– Mindennap – felelt a fiú.
– No, helyes. És kicsoda?
– Azt is megmondjam? De tán nem is kellene…
– De csak ki vele.
– A gazdám.
…Íme, így tükröződnek apró vonásokban vissza az apák a fiaikban. Mind a kettő nobilisan járt el, csakhogy az egyik költött, a másik pedig gazdálkodott mellette.
