BRÓDY ZSIGMOND
BRÓDY ZSIGMOND
Nem hittem soha a spiritisztikus asztalmozgatási pletykákban, hogy egy asztal megmozdul, ha sokan tartják rajta a tenyereiket, de az íróasztal bűvös erejében mindig hittem, ha valaki teljes odaadással, szorgalommal ül mellette. Megmozdul az asztal, s viszi a gazdáját a magasba.
Csak egyet nem tudtam felőle, hogy egyszerre viheti a magasba és a mélybe. Mert a magasban van a dicsőség, a mélyben van az aranybánya. De most már azt is hiszem.
Az a kivételes ember, aki nekünk ezt bebizonyította, Bródy Zsigmond kedves írótársunk. Tegnap még írótársunk volt, ma már Maecenás. Íróból támadt Maecenás! Hát már a gondviselés is a mesecsinálásra adta magát?
Ötven esztendős koráig szántotta azokat az apró barázdákat a papíron, s hallgatta félfüllel a mi sopánkodásainkat, hogy lehetetlen boldogulni. S míg mi sopánkodtunk, ő folyton tervelt, dolgozott, két ésszel egyszerre; az üzletemberével és az íróéval, de száz ember szorgalmával. És most születése ötvenedik fordulóján, mikor mi még egyre sopánkodunk, közénk szórja bőkezűn munkája gyümölcseit pazar alapítványokban, mintha mondaná: »Lássátok gyámoltalanok, mennyit szereztem; itt van, nektek adom«.
A hetvenezer forintot meghaladó tekintélyes összeg, melyet újságírói célokra ajándékozott, nem sokat változtat a mi helyzetünkön. Bródy Zsigmond, kinek minden sikerült életében, amibe belekezdett, ebben az egyben elszámította magát. Ő anyagilag akart bennünket emelni, de erkölcsileg emelt. Alapítványai nem tesznek gazdagokká (ezután is csak sopánkodni fogunk), de az a tudat, hogy ő boldogulni tudott a tövises pályán, megacélozza az újságíró erejét, s az a tény, hogy közülünk olyan férfiak támadnak mint Bródy Zsigmond, fölemeli az újságíró önérzetét. Rothschild adhatott volna nekünk nagyobb összeget, de ennyit nem.
Hiszen nem ritkák a példák. Folyton akadnak e haza polgárai közt olyanok, akiknek megvan a hatodik érzékük (amint Jókai nevezné Bródyhoz írt levelében a jótékonyságot). Ott van – hogy csak az utolsó évekből említsünk egy csomót, – Rökk, gróf Kuun, Semsey. De egyik eset se meglepőbb a Bródyénál. Mert nem közönséges lélek és szív kell ahhoz, hogy valaki a mai anyagi korban javait, amelyeket millió tollvonással szerzett, egyetlen tollvonással adja oda. S milyen diadal a magyar nemzeti kultúrának is, hogy egy német nyelvű lap kiadója viszi el meggazdálkodott ezreseit a magyar nyelvet ápoló források kibővítésére. Milyen megszentelt nemzeti küzdelem ez a mienk, hogy az ellentáborból is szállítanak hozzá fegyvereket és a legyőzött is győző lehet…
Ez az ötven év, melynek végső napját irodalmi ünnepnappá tette Bródy, magában véve is változatos, érdekes és hasznos. Bródy Zsigmond 1840-ben nov. 15-én született Miskolcon, ugyanott kezdte tanulmányait az evangélikusoknál. Innen a piarista gimnáziumba került Pestre, s elvégezvén a jogot is az egyetemen, mindjárt az újságírói pályára lépett. Ellenállhatatlan vágy vonzotta oda. Csakhamar gyökeret vert az írók közt; első vezércikke 1859-ben jelent meg, s 1860-ban már szerkesztője volt a »Pesti Hölgydivatlap«-nak.
Eleinte ő is, mint annyi százan, a gitárt pengette; verseket írt, melyek nagyobbára a Jókai »Üstökös«-ében és a Vajda »Nővilág«-jában jelentek meg. E verseket most ötvenedik születésnapjára meglepetésül szedte össze öccse, Bródy Sándor, s kinyomatták kézirat gyanánt, nagy dísszel, s átnyújtották neki. Az ősz gyümölcseért cserébe, tavasza virágait…
Pesti tartózkodása alatt a bécsi lapoknak volt tudósítója, később Bécsbe tevén át lakását, a pesti lapoknak levelezett. De Bécsben nem tudott soká maradni, visszajött, mint a Pákh Albert által szerkesztett »Magyar Sajtó«-nak munkatársa. Itt kezdett kifejleni publicisztikai talentuma, s neve mind szélesebb körben lett ismertté; a legjobb cikkírók között kezdték emlegetni, s nemsokára úgy megnőtt belül a redakcióban, hogy a tényleges szerkesztést is reá bízták.
A lapok ez időben gyorsan alakultak, múltak, de nem a publicisták, kik folyton a felszínen voltak, s mint a nemzet aspirációinak kizárólagos tolmácsai, maguk után vonzották közönségüket, majd ide, majd oda. Bródyt a toll legjobb harcosaival, Kemény Zsigmonddal, Pákh Alberttel, Salamon Ferenccel, Danielikkel, Greguss Ágosttal stb. találjuk együtt, többé-kevésbé benső fegyvertársi viszonyban, majd itt, majd ott. Neveik együtt bukkannak fel más-más lapban, de mindig egy zászló alatt.
Kevéssel a kiegyezés után a »Pesti Napló«-nál Kemény Zsigmond oldala mellett találjuk Bródyt, mint vezércikkírót. Ekkori cikkei, melyeket »B. Zs.« jeggyel írt, népszerűségben majd csak hogy meg nem közelítették a múlt évtized híres »Fk« jegyű cikkeit. Publicistai karrierjének fénypontja erre az időre esik. Verseket nem ír többé, legfeljebb benső barátja, Tóth Kálmán kedvéért kanyarít egy-egy poémát a »Bolond Miská«-ba, aki a nagy nemzeti küzdelmekben, dacára csörgősipkájának, egyik legfélelmesebb katonánk volt. Tehetsége kifejlik s magán hordja a mester, Kemény Zsigmond zamatját, bélyegét. Vezércikkeiben boncoló, fürkésző elme, nem közönséges komprehenzív erő, izmos logika, világos, tiszta látkör és nagy összefoglaló tehetség nyilatkozik a modern publicisták ragyogó színei, meglepő fordulatai nélkül.
Bródy a Klapka György által szerkesztett »Századunk«-tól jutott a »Napló«-hoz, midőn a »Századunk« fúzionált s négy évig maradt ott egyhuzamban mint a Deák eszméinek egyik jelentékeny, Deák által is sokszor méltányolt tollvivője, mígnem 1872-ben titkári állást vállalt a Tóth Vilmos vezetése alatti belügyminisztériumban. De Bródy már ekkor annyira újságíró volt, hogy nem tudott egyéb lenni. Egy év múlva önként elhagyta az állam kenyerét és megvette a »Neues Pester Journal«-t, mely az ő szerencsés keze alatt páratlanul elterjedt az országban, oly mesés anyagi eredménnyel, hogy egyik munkatársát tizenkétezer forintnyi évi fizetéssel szerződtethette.
Bródy gazdag embernek is olyan egyszerű, igénytelen maradt, mint azelőtt, megvetve minden külső csillogást. Többször kínálták meg választókerülettel, de nem fogadta el; 1881-i lipótvárosi fölléptetése is akarata ellen történt. Betegeskedése nem ronthatta meg jó szívét, de kedélyét megrontotta; szándékosan kerüli a nagyobb emóciókkal járó külső szereplést; legjobban érzi magát, ha délutánonkint pályatársai közé vonulva, magyar véralkattal az aktuális politika szálaiból csendes szivarszó mellett megszőheti a homályos jövendő képét. S e finom, szubtilis szálak felfejtésében, ki- és begombolyításában mester ő, ki lebilincseli hallgatóit, s szórja közéjük a cikkanyagot. Kéklő füstfelhőktől borított asztal körül, a röpködő argumentumok kartács-lövegei közt, erőteljes magas alakja (mert senki se hinné róla, hogy beteges) visszanyeri ruganyosságát, szürkés szemeiben, melyekről minden pillanatban idegesen veszi le a cvikkert, megjelenik a régi tűz; Bródy nem beteg többé!
Orvosai mindenféle ország levegőjét megpróbáltatták vele, de csak egyben érzi jól magát: közöttünk – »Bohemiá«-ban.
