[AZ EGYETEMES REGÉNYTÁR ALMANACHJA 1891-RE. ELŐSZÓ]
[AZ EGYETEMES REGÉNYTÁR ALMANACHJA 1891-RE. ELŐSZÓ]
Addig-addig vergődtem a különböző genrek közt, hogy melyikre volna valami talentumom, míg végre kisült, hogy az »előszavakra« vagyok születve.
Eleinte nagy röstelkedve írtam egyet-kettőt, mert nem tartom magam elég öregnek az ajánló szerepére, a közönség pedig nem tarthat elég tekintélyesnek, de végre mindenbe beleszokik az ember, most már olyan pompásan játszom a veteránt és tekintélyest, mintha gyermekkorom óta mindig ezt csináltam volna.
Népszerűségem e nemben kezdett tetőpontra érni. Mindenki velem íratta az előszót. Örültem babéraimnak, csak néha ejtett gondolkozóba némely eset.
Egy öreg falusi lelkész imakönyvet adott ki. Ez a kis könyv az én jámbor előszavammal indult meg a híveket az igaz útra vezérelni.
Nemsokára egy fiatal színésznő emlékirataihoz írtam pajkos előszót. Elolvasom, hát biz ez a könyv, éppen megfordítva, arra való, hogy az igaz útról térítse el az embereket – az én előszavammal. (Ejnye no, mit fog most rólam gondolni a mennyei gondviselés?)
Többet nem bocsátkozom ilyen dilemmákba. Maradok ezután az én kezdő novellaíróimnál, akiknek számára mindig jut egy-egy hízelgő flosculus. De mért is ne dicsérném e jó fiúk könyveit? Nekik örömet szerez, nekem pedig gyönyörűséget. Bocsássatok meg Charonnak, aki lelkeket szállít csónakán az alvilágba, ha minden lélekhez így szól útközben: »Derék, életre való lélek«. És bocsássatok meg nekem, aki szinte lelkeket szállítok az alvilágba (a könyvkereskedők pince-magazinjaiba), ha azt találom nekik mondani: »Derék könyvek vagytok, megérdemlitek, hogy helyet kapjatok a szalonok asztalain«.
Ezen metódusra dolgoztam egész mai napig, midőn teljesen összetört egy sajátszerű eset.
Rámüzen a »Singer és Wolfner« cég, hogy itt a negyedik esztendő, jön megint az Almanach, harangozzak be a szokásszerinti előszóval, aztán ha beharangoztam, menjek be én is a misére. Azaz küldjek egy novellát is.
Jó, jó, de nem olyan könnyű már ezen a harangon még egy új nótát kiverni.
Elkezdtem gondolkozni. Az a kedvenc ötletem támadt, hogyan kellene megírni úgy az előszót, hogy a novella is benne legyen? Vagy a novellát olyan furfangosan megkomponálni, hogy előszó gyanánt szolgálhasson? Legyen egy mese, szerepeljen egy alak, de benne legyen az Almanach dicsérete is. Egy bók a közönségnek, egy bók a kiadónak, egy bók az írótársaknak. Hiszen csak ennyiből áll az.
Már éppen kóválygott is fejemben valami terv, midőn egy kopogtatás az ajtón egyszerre elkergette.
– Szabad!
Hórihorgas termetű, falusias kinézésű úr nyitott be:
– A képviselő urat keresem.
– Én vagyok.
– A nevem Varga Péter. Tudom, nem találja el, miért keresem…
– Dehogy nem; könyvet akar kiadni és előszó kellene hozzá…
– Nem, nem. Ösmerem az előszavait, olvasom, csinos dolgok és éppen ezért bátorkodtam ide.
– No, ugye mondtam.
– Igazán nincs előszóra szükségem, de a kollegialitásnál fogva…
– Ön is író?
– Községi jegyző vagyok, de egy kis bajba keveredtem. El vagyok ítélve a kúria által, protekcióért jöttem, kegyeskedjék pártolni a miniszternél a kegyelmi kérvényemet…
– És mi a bűne?
– Az, ami az öné… csakhogy én szerencsétlen, rajta vesztettem.
– Hát mit követett el?
– Hamis pakszusokat gyártottam.
– Hamis pakszusokat? – pattantam fel. – És ön elég vakmerő azt mondani, hogy ugyanezeket cselekedtem.
– Igen, igen – felelte szelíden –, csakhogy ön a könyvekhez írja a hamis pakszusokat és ezért el nem ítélik, de nevezik »tehetséges írótársunknak«, míg én a jószághoz írom a hamis pakszusokat, amiért elítélnek és imposztornak neveznek. Hja, hja – sóhajtott fel Varga Péter nagy szomorúan –, az osztó igazság nem egyforma!
———————————————————
Ez a kis epizód megrendített. Az ördögbe, ennek a Varga Péternek van valami igaza!
Ami eddig történt, jóvá nem tehetem, hanem ezentúl megfogadom, csak az igazat írom meg az előszavakban.
Az igazat? De vajon lehetséges-e? Próbáljuk meg mindjárt az Almanachnál. Érdekes, derék könyv, kiállja.
Lássuk csak, mivel kezdjem; a Singer és Wolfner t. barátaim beharangozási üzenetéből szőjek egy templomi hasonlatot; hogy olyan a magyar irodalom, mint egy rác templom, amiből a rácok már kihaltak, s csak úgy sátoros ünnepeken lehet még néhányát összehozni…
(Ej, nem jó kép, mert az igazmondás folytán még kisülne, hogy a meglevő rácok se igazi rácok már mindnyájan.)
Talán jobb lenne valami természetesebb kezdet, például ilyesforma: hogy itt az »Almanach«-ban gyűlünk össze évenkint szüret után, akik még vagyunk, akik még kapálunk az irodalom szőlőjében, de bizony valamennyiünknek rozsdás a kapája, mert keveset dolgozunk, s ami kis termés van, nem hogy abból csupán kóstolót mutatna az »Almanach«, de szinte egészen belefér.
(Nem, nem, ezt se lehet folytatnom, mert még kikottyantanám, hogy némelykor már meg sem telt vele a hordó, s egy kis óborral kellett a mustot feltöltenem.)
Ejh, ha már az igazmondás mesterségére tévedtem, leplezetlenül mondom el, hogy a magyar irodalom elpusztulóban van. Az utolsó évek termése megdöbbentő úgy mennyiségre, mint minőségre.
Az írók nem írnak, mert »nem kell a kiadóknak«. A kiadók sopánkodnak: »Nem adunk ki semmit, mert nem kell a közönségnek!« A közönség pedig vállat von a szemrehányásra: »Hát mit vegyünk meg, ha semmi sincsen?«
És az a különös, hogy mind a hármuknak igazuk van. De mit ér az ő igazságuk, ha e mellett szemlátomást tönkre megy literatúránk, melyet annyit gondoztak, ápoltak az előbbi nemzedékek.
Hiszen még megjelenik egy-egy könyv, egy-egy poetikus elbeszélés…
Hiszen meg szokott történni gyakorta, hogy először elpusztul a gazda, azután a kert, ugar lesz, fölszántják, reális magokkal vetik be, de a makacs föld, bár már egyebet termel, el nem felejti még egy ideig, hogy mi volt. Egy-egy virág fölpattan mélyéből és kinyílik. Nem terménycikk már ez, csak úgy önkéntelen támad. A föld álmodik a régi virágairól. S álmai ott piroslanak a vetés közt.
Ahol elpusztul a gazda, ki vehetné rossz néven a kertnek, ha utána vesz (ámbár a lengyel irodalom ma is virágzik), de ugyan mit mondjunk ott, ahol a gazda megmarad, és csak a kertje pusztul el?
Az új alkotmányos éra, mely mindennek lendületet adott, ami magyar, a szépirodalomnak nem használt, inkább ártott. A diadalmas nemzeti politika, ahelyett, hogy emelné az irodalmát, melyből erejét meríté a diadalhoz, elvette az olvasók és írók egy részét. Az elnyomott nemzet, őseinek elregélt viszontagságaiba volt elmerülve, álmodozott a költők álmán, a felszabadult, megifjult nemzet közömbösen veszi íróit. Mintha azt mondaná a katonáinak: »Győztem, hát nem kelletek többé«.
Huszonöt éve foly e szomorú hanyatlás, éppen amióta magyar kormány van, mely figyelt mindenre, költött mindenre, csak a szépirodalomra nem. Gondolta talán: »Az irodalom megélt magától a rossz, fülledt levegőben, hogy fog az most meghízni ezen a jó szabad levegőn!«
S íme, hogy összezsugorodott. Ha maholnap az öreg Jókai leteszi a tollát, jó lesz, ha excellenciátok valami alkalmazást szorítanak a múzsáknak. Talán a posta takarékpénztáraknál lehetne.
De nem panaszkodom tovább. Hiszen az általános helyzet jobb most, mint régenten. Mert azelőtt volt irodalom, de alig voltak magyarok, most pedig hála isten, vannak már magyarok, de alig van irodalom.
Furcsa ugyan, de egy kis fatalizmussal bele lehet nyugodni.
Csakhogy mi lesz énbelőlem?
Ha nem jelennek meg többé könyvek, mihez írom én az előszavakat ezentúl?
