A MAI ÜLÉS [nov. 7.]
A MAI ÜLÉS [nov. 7.]
Hegedüs Sándor, ki hetekig szokott ülni az előadói széken, a legvérmesebb álmában se merte képzelni, hogy három napig leüli a dolgait. Ma, harmadnapra véget ért a költségvetési vita.
Az első orátor Illyés Bálint volt. Rosszat nem akarunk róla mondani, mert poéta, jót nem lehet, mert nem politikus.
Csatár Zsigmond ellenben szépen fejlődik, tehetségei izmosodnak, hasa növekszik és látköre tágul. Ma már Crispiről beszélt és a hármas szövetségről is nyilatkozott. Fájdalom, kedvezőtlenül. Csatár úr azt mondja, hogy a kiengesztelt jó barát és a kétszer főtt étel nem jó.
Ezen ellenzéki gyengélkedések után déltájban felállott Tisza István, kit templomi csöndben hallgattak; a valutarendezést fejtegette olyan eleven világos előadásban, hogy a laikusok figyelmét is lebilincselte, s a tetszés külső megnyilvánulásai még az ellenzékre is átragadtak.
Beszéde második részében az általános politikai helyzettel foglalkozott magas, úgyszólván pártok feletti szempontból; annyira tárgyilagos volt, hogy a mérsékelt ellenzékben is kiemelte, ami politikai pályájukon kiemelhető akadt: némely szubtilitásai a legvénebb politikusokat is elragadták; csak a beszéd végén csattant ki belőle a pártember. Amire megmordult a szélsőbal.
Utolsó szónoknak maradt Szapáry Gyula gróf. Szétnézvén a Ház nyugodt, csendes ábrázatján, a hallgatag ugronistákon, a kacérkodó habarékokon (akik festik magukat, s különböző illatos kenőcsöket használnak, hogy megszerettessenek) szinte elgondolhatta: »Ugyan kikkel verekedjem?«
Tiszának mennyi anyagja volt ilyenkor! Neki nincsen!
De ami kevés ellenséges anyag akadt, azt sikerülten, a párt egyre zajosabb tetszése közt gyúrta össze lőporrá Szapáry Gyula: főleg Ábrányi beszédéből vette az anyagot és a Horánszkyéből, kit ma »Savanyú Nándornak« nevezett el valaki a folyosón. (Egy kicsit későn most, mikor már Édeskés Nándor akar lenni.)
Szapárynak mint debatternek egy pompás tulajdonsága van, hogy nem széles: inkább kevesebbet mond, csakhogy ne engedjen az ellenfélnek semmi megfogódzni valót. Szapáry sohasem szólja el magát: nem gondolkozik fennhangon, mint némely politikusok, kik emiatt folytonosan rajta kaphatók a következetlenségeken – még a legnagyobbak is.
Eddigi parlamenti föllépései annyira imponálók, olyan szabatosak, annyira rajtuk van a méltóság, erő és őszinteség bélyege, hogy csakhamar magához hódította a pártot, melyet tizenöt esztendeig egy nagy parlamenti debatter vezetett.
Mai beszéde csak nevelte sikereit. Egypár észrevétele, mellyel a mérsékelt ellenzék öntelt dicsekedéseinek alaptalan voltát mutatta ki, viharos tetszést idézett fel a jobboldalon, de ideges fészkelődést a középen.
Veszter szomorúan nézte Grecsákot, Grecsák még szomorúbban nézte Vesztert. Elborult szemeik azt látszottak mondani: »Menjünk-e, ne menjünk-e?«
Szapáry beszéde után Péchy Tamás bezárta a költségvetés általános vitáját.
E párom napot azonban csak az országgyűlési naplók nevezhetik komolyan költségvetési vitának, mert ez voltaképpen a habarékpárt farsangja volt.
Próbálkozott, tapogatódzott, kellette magát a rendezetlen szellemi viszonyok közé jutott párt egy kicsit, de a bál rosszul sikerült.
Az összegyűrt toaletteket kedvetlenül rakhatják vissza a skatulyáikba.
