A T. HÁZBÓL [nov. 6.]
A T. HÁZBÓL [nov. 6.]
(Bevezető rész a büdzsé-vitához)
[nov. 6.]
Ülj mellém a kandallóhoz, t. olvasó, föl van szítva melege a folyosón, meséljük tovább a nagy csodálatos regét, melyet a fönséges Idő apró morzsákban, kicsi vonásokban előtologat!
Megint költségvetési vita van. Tán már a tizedik, amióta én írom a lefolyását.
Unalmas, egyhangú dolog – ha a külsőségeket vesszük. Ugyanaz a tárgy, ugyanazok a szónokok. Mint az alumneumok sovány étlapján jött egymás után: »Kása, lencse, kása, lencse«, úgy jön a költségvetési vitában. Helfy – Horánszky, Helfy – Horánszky. Tavaly is így volt, esztendőre is így lesz.
Változik a kormány, a büdzsé, de e két szónok sohase változik meg. Már a régi országgyűléseket sem tudom elképzelni e két panaszkodó alak nélkül. Mária Teréziának Helfy tagadta meg a zabot. II. Lajos temetési költségeit Horánszky kifogásolta…
S midőn ilyenformán él az elmékben a keserű arcú Horánszky, micsoda különös bibliai esemény adja elő magát.
A habarékpártnak ugyanis volt egy gyönyörű okos programja. A világ ugyan nem tudott róla semmit, de maga a habarékpárt sem. Mindenki azt tartotta róluk, hogy magtalanok. Handler Mór volt a háziorvosuk, de siker nélkül.
Látták ki- s bejárni a megboldogult doktor lelkét a habarék-helyiségekbe az ajtóhasadékokon, de ez, mint most utólag kisül, mind csak fifika volt, mert a habarékpárt egy egészséges fiúcskát nemzett, de ezt titokban tartotta. Miért tartotta titokban azt nem lehet kikombinálni, de hogy titokban tartotta, ha megvolt, az bizonyos. Hogy pedig megvolt, az onnan bizonyítható, hogy ellopták. Mert az ördög már elvitte egyszer úgy a szegény mesebeli ember fiát, hogy az arról semmit sem tudott, hanem olyan fiút, amelyik még nem volt meg, eddigelé az ördög se tudott elvinni.
Úgy áll hát a dolog, hiába csűrjük-csavarjuk, hogy a furfangos Tisza Kálmán összebeszélvén az embereivel, nagy titokban ellopta a gyereket a habarékpárttól.
A habarékok nem szóltak semmit egy darabig, látván a fiúcskát, fenekedének ellene.
– Nem kellesz nekünk. Apád se kell, te se kellesz. Veszedelmesek vagytok mind a ketten.
Látván azonban izmosodni a gyereket, milyen hatalmas, lendületes, erős, felkiáltának egy napon:
– Hiszen ez a mi ellopott fiúnk!
A szabadelvűek a fejüket csóválták:
– Hogy mondhattok olyat, ki pogányok, akik annyiszor megköveztétek!
– Esküszünk, a miénk ő!
– Nem igaz. Mindég a miénk volt!
– Ti csak a tutora, Tisza miatt szeretitek.
– Ti pedig csak azért állítjátok magatokénak, mert irigylitek tőlünk.
Az aggastyánok eleget töprenkedének, hogy honnan vegyék elő Salamon királyt, aki ítéljen a gyerek felett, hogy ki az apja.
Míg végre előjött Salamon király a véderővita alatt a szélsőbal képében. (Oh, de ráfér már ezekre is, hogy egyszer valaki egy bölcshöz tegye hasonlókká.) A szélsőbal így szólott a »fegyvertársakhoz«:
– Itt van a kezetekben ez a pallos, amelynek neve »inparlamentáris harcmodor«. Igaz, hogy ezzel a gyermek életét is kiolthatjátok, ha sokat hadonásztok vele, de a Tisza feje bizonyosra le fog hullani. Kell-e a pallos, vagy sem?
Apponyi azt felelte:
– Várjatok, uraim, egy kicsinyég, míg előbb a kezemet megmosom.
– Kell-e pallos, vagy sem?
– Megálljatok, míg a kesztyűmet felhúzom.
– Kell-e pallos, vagy sem?
– Ne türelmetlenkedjetek, míg egy imádságot elmondok a parlamenti küzdelmek tisztaságáért…
– Tehát nem kell a pallos…
– Azt már nem mondtam. Hozzad csak utánam, Ivor fiam!
A habarékpárt elindult a pallossal:
– Hadd vesszen a gyermek is, csak Tisza ne maradjon!
Tisza azt mondta a csatában:
– Hadd menjek én el, csak a gyermek megmaradjon!
És a szabadelvű párt helyeselte ezt.
Az apasági kérdés ezzel el lett volna döntve a komoly közönség előtt salamoni módon, a biblia találékony bírói serpenyőjén – de mi történjék most már az álapákkal?
Természetesen el kell játszaniok egész végig az apai szeretetet.
S ennek a szent vonzalomnak látjuk egyes szikráit kicsillámlani a költségvetési beszédekből.
A gyermeküket vesztett atyák, a gyermekük után kívánkoznak – a szabadelvű körbe.
Hát nem magasztos érzelem ez?
Ott van minden habaréki beszédben szebbnél szebb alakban az instancia: »Adoptáljatok apáknak«.
Most már jó a program, kielégítő a kormányzati rendszer, és kitűnő a kormány, de azért még nem állott be a teljes megállapodás.
A habaréki beszédekből ezek a mély okoskodások pengnek ki:
A Tisza rendszere rossz volt. A mai rendszer jó. De miután a mai rendszer teljesen azonos a Tiszáéval, tehát mégse jó. Mivelhogy azonban a költségvetés mégis jó, és az egész kormányzati irányzat az ellopott program értelmében vitetik, tehát mégiscsak jó a rendszer – és Horánszky elfogadja a költségvetést.
A mai ülés is csak olyan volt, mint a tegnapi. Ugyanezek a dolgok kísértettek. Ábrányi Kornél, kinek beszéde nem nélkülözte írói vénájának zománcát, szintén a kormányklubba való útról hempergette el a köveket. A hírhedt »vékony hártyáért« formálisan expiálta magát, amit rokonszenvvel hallgatott a Ház, csak Károlyi Gábor mordult bele gúnyosan:
– Megyek kezet csókolni Tiszának!
A szónok érdekes megfigyeléseket mondott a helyzetről, s azokat sok helyütt igen szellemesen tálalta fel úgy, hogy a Ház figyelmét lekötve tartotta folytonosan.
Wekerle miniszter déltájban kezdett beszélni, s oly nemes szavakkal koszorúzta meg beszéde elején Tiszát, hogy ott szemlátomást nőtt a hallgatók előtt. Nem Tisza, de Wekerle. (Hová nőhetne már Tisza még nagyobbra?)
Aztán az eddigi szónokokkal polemizált, a Ház zajos tetszése mellett majdnem bravúrral, néhol kedélyeskedve is: hogyha ő ülne az ellenzéken, majd jobban megbírálná ő a büdzsé hibáit…
Az egész Ház mosolygott. Aranyos derű öntötte el az arcokat.
A szép pirosló országcímer a Péchy Tamás fáradt feje fölött szinte nevetni látszott az emberekkel.
– Hehehe! A pénzügyminiszter a saját büdzséjét figurázza… Jó rendben lehet az! Hehehe! Csak mégis jó volt azt a programot ellopni!
