A MAMELUKOK
A MAMELUKOK
A Pesti Hírlap mai számában egy újdonság van, mely a szabadelvű párt indolenciáját feszegeti a fegyvergyári vita alkalmából, némi pirongatásokkal vegyítve.
Helyes, helyes! Hiszen a szegény mameluk arra való, hogy sohase tehessen semmit, amiért nem éri gáncs; mert ha ragaszkodó, azért szidják, hogy ragaszkodó; ha nem ragaszkodó, azért szidják, hogy nem ragaszkodó. Hozzá van az már szokva az effélékhez.
Hanem hát egy dolog nem áll, mintha Fejérváry iránt lenne a párt fagyos. Sőt éppen ellenkezőleg, a honvédelmi miniszter a párt kedvence: az ő modora talál a párt véralkatához leginkább. Nem azokból a miniszterekből való, akik ott érzik örökké fejük körül a glóriát – ami pedig már a modern Krisztus és Szűz Mária képekről is lemaradt. Az új fogalmakban a miniszter is csak egy 70 és 90 kiló közt váltakozó test. Nagyobb nyomatéka ennél csak akkor van, ha kívüle eső több más testek öregbítik a súlyát.
Senkinek se volt nehezebb a pártot magához hódítania, mint Fejérvárynak; először, mert katona, s mert polgári ész szerint, ha egy csöpp kenyérmorzsa beleesik egy kád mézbe, az egész méz megsavanyodik tőle; másodszor, mert már a hivatalánál fogva is ő méri a vörös posztót: minden miniszter csinálhat néha valami kellemeset, ő soha, hacsak ki nem áll a Ház közepére elénekelni az Andrássy Gyula által említett nótát, mely a »német«-en végződik és a »mégis«sel kezdődik; hogy mégis megszerette a párt, egészen egyéniségének a varázsa okozta.
Egyénisége pedig semmit se veszített azzal, hogy a magyar fegyvergyár rossz puskákat csinált.
Hogy miért hideg hát mégis a párt?
Nem hideg az, kérem – csak nem tud meleg lenni.
Egyenkint mind szereti Fejérváryt; egyenkint minden mameluk egy oroszlán, aki a fergeteges ülések alatt kijővén a folyosóra, felmérgelődve sziszegi:
»Kedvem volna közéjük csapni!«
»Mégis gyalázat, amit csinálnak!«
»Tegyünk már mi is valamit«
»Ne hagyjuk a miniszterünket!«
Nehány komoly öregúrnak kell őket visszatartani: Ugyan, ne okoskodjatok gyerekek! Legyen eszetek az isten szerelméért!
De amint aztán együtt vannak a teremben, egyszerre meglohad a derék hazafiak haragja; szemeik villáma mosollyá változik, a haragos fogvicsorgatás vidám vigyorgássá a Károlyi Gábor közbeszólásain vagy a Kemény Pál gesztusain; minden ember mulat egyenkint a dolgokon – és roppant csodálkozik, hogy a többiek hogy nem jönnek dühbe az efféléken?
Egyszóval a természetrajzot kell tudni, tisztelt szerkesztőség!
Az ellenzéki akkor bátor, ha sokadmagával van. A mameluk egyenkint bátor, de sokadmagával gyámoltalan. Ha magában kapható, még Károlyi Gábor is jó fiú; Helfy egy öreg kir. tanácsos észjárásába zökken, ha a keretjéből kiragadtatik; Hoitsy Pál egy szelíd bárányka benyomását teszi, szinte szeretne az ember selyem pántlikát kötni a nyakára.
De hát mi ennek az oka, hogy egy ugyanazon éghajlat alatt két ilyen különböző emberfaj nevelkedhetett!
Hja, ez bizony a megszoktatás dolga.
Tisza tizenöt évig így szólt hozzá:
– Én majd magam verekszem az ellenfeleimmel. Hozzá ne merjen nyúlni egyiktek sem egyikhez sem! Mind az én pecsenyém. Ti csak nézzétek, hogy mit csinálok velük!
És mi néztük.
S miután tizenöt évig néztük és sohase szóltunk semmit, néztük, néztük és addig néztük, hogy leszoktunk lassankint a haragról, s mikor aztán a haragról leszoktunk, egy évtizedig való nézegetés alatt az a hit gyökerezett meg bennünk, hogy a karzaton ülünk; szerettük ugyan a »generálisunkat«, de a szeretetünket nem volt szükség kimutatni, mert ő a mi szeretetünk nélkül is meg tudta verni az ellentábort. Képzeljenek önök egy olyan hadvezért, aki azt mondja a katonáinak a háborúban: »Feküdjetek le aludni, én majd beveszem magam a várat; ne ijedezzetek a röpködő golyóbisoktól, mert egyúttal azokat is én fogom fel, csak aludjatok nyugodtan; feküdj le fiam, Krajtsik.«
Hiszen persze hogy kellemetes egy ilyen háborút végigküzdeni, de azt nem lehet elmondani róla, hogy alkalmas lenne valami nagyon edzeni a sereget.
A sok nézéstől annyira elkáprázik a párt szeme, hogy utoljára azt fogja hinni, hogy voltaképpen ő tán nem is nézi az eseményeket, hanem csak képzeli, hogy nézi.
*
Méltóztassék becses lapjában helyt adni e soraimnak; hátha okulnak rajta pártunk nagyjai – s beleszabadítják a zömöt is a parlamenti csatákba.
Mert az volna az igazi. Ember ember ellen. Ha az ellenzékből feliratkozik négy ember, tőlünk negyven ember lépjen a sorompóba, s akkor bezzeg lekonyul a kisebbség fennhordott orra, hogy immár tőle függ megbuktatni, akit akar. Skandalózus vitákat provokált, s csupa ellenzéki szónoklatoktól zúg az ország napokig.
S mit csinál ez ellen a Ház többsége, Magyarország akaratának kinyomata?
A többség ilyenkor fagyos.
Egyebet nem vesz észre a szem, mely a többséget fürkészi. Egy-egy mameluk ásít néha, egy másik megereszt a miniszter beszéde közben egy-egy »halljuk! halljuk!«-ot mintegy ösztönszerűleg – de egészben véve fagyos.
Tromfra, tromf, beszédre beszéd, ez az én indítványom, mert ha a festéket keverve mártogatjuk fel az ecsettel, egy harmadik szín jön ki a kettőből (nem pedig mindig az ő színük).
Azt, hogy mi is tomboljunk, lármázzunk, rikácsoljunk, zavarogjunk, s mert több torok több zajt csinálhat, e réven kerekedjünk föléjük, nem tartanám helyesnek.
Ha egy csomó embernek elment az esze, jobb megvárni türelmesen, míg visszajön, mint a magunkét is utána ereszteni.
