A MAI ÜLÉS [dec. 13.]
A MAI ÜLÉS [dec. 13.]
Némely parlamenti férfiak súlya igazán csodálatos. Karrierjük hasonlít ama kalapokhoz, melyeket az arató tótok szoktak viselni.
E kalapok magukhoz szíván minden nedveket évről évre súlyosabbak lesznek, anélkül, hogy értékesebbekké lennének. Egy-egy ilyen arató tót kalapja néha tíz-tizenkét fontot nyom, de többet is nyomhat. Megjegyzendő még, hogy e kalapokat a végén ki szokták főzni, s csak akkor látjuk meg azután, mitől voltak olyan súlyosak.
E bevezetés általános és nem vonatkozik senkire. Egy papírra dobott gondolat, mely az írót megkapja, midőn áttekint a fegyvergyári vitán (annak epilógját írván), a vita nevezetes szónokain, a praetorokon és vezetőkön – ha meggondolja, hogy ezek sokszor mitől nyerik a súlyukat.
A vita eldőlt; ma megvolt a szavazás. Fejérváry ellen nem rendelte el a parlament a vizsgáló bizottságot. Ezt egyébiránt sejteni lehetett.
De az ellenzéki vezetők a markukba nevetnek:
– Mindegy. A homály megvan.
A homály. A mesterségesen összeszőtt homály. A pók szövete nem olyan finom, mint ez. Leszáll, mint a köd, lassan, csöndesen úszva, körüllebegi a miniszter alakját, ott ring, ott gömörög alakja körül, míg végre beborítja, elnyeli.
Ezt gondolják ők.
De hát éjszaka van-e, homály van-e azért, ha valaki fényes nappal kiáll a fórumra – és lámpás után kezd kiabálni.
*
De ezen állítólagos homály mégis jó volt valamire: hogy abból emelkedjék ki egy fényes, új talentum. Gróf Andrássy Gyula, mondhatnók II. Andrássy Gyula.
Azaz illik is, hogy mondjuk, mert mikor utolszor írtunk róla e rovatban, már akkor is le volt rajzolva föllépésének sikere, de nyomban oda volt vetve melléje néhány vonással egy kis vázlat, hogy miként nézett volna ki a lefestett jelenet, ha a szónokot nem Andrássy Gyulának, de esetleg Gyulai Andrásnak hívják.
Négy év múlt el azóta, s Gyulai András alakja (mely a parlamenti szótárban azóta a tekintély nélküli nevek gazdáira volt használatban) összetört; a mai beszéd elfújta. Andrássy Gyula gróf, ha véletlenül Gyulai Andrásnak hívnák is, ma fénylő szárnyakon emelkedett volna fel ama homályból, hol a nevek csak voksokat jelentenek.
Ő volt az első szónok és elragadta az egész Házat. Előadásából izmos, becses tehetség sugárzott ki, erős nemes vonásokban. Megvilágította a tárgyat nemcsak a logika látó erejével, hanem a szónoklati művészet mutogató csecsebecséivel is. Diszkrét színekben hangulatot öntött el előadásán, s imitt-amott a melegség kellemes léhe reszketett felette.
A Ház lelkesen éljenezte meg, és sokan tódultak hozzá szerencsét kívánni.
Hogy ismét átcsapjunk a humorisztikus térre, nem szabad elfelejtenünk, hogy e különben szerencsétlen vita egy másik embert is híressé tett. Kemény Pál e vitában tűnt fel a horizonton először. S azóta az egész Ház e csodálatos férfiúban gyönyörködik, ki naggyá tudott lenni anélkül, hogy tudna róla.
Fürge, mint az evet, s víg, mint a vőfély falusi lakodalomban. Ott szokott állni a mediumon, s élvezi a szónokokat, de nem közönséges módon, hanem élvezi úgy, mint a muzulmán a hasist vagy ópiumot; szemei megittasodnak, arca rángatódzik, egy-egy hazafias mondástól egész teste delejes kéjben rázkódik össze, felugrik vagy lekuporodik, féloldalt dől, a szónok felé rohan vagy az ajtónak iramodik, konvulzív köhögési rohamot kap, elfogja a nevetési görcs, egy-egy ötletnél táncolni kezd, máskor a feje bágyadtan esik le, mint a Paprika Jancsié, ha a cérna elszakad.
De Kemény Pál korántsem tartozik a lármacsinálók közé; nem a Károlyi Gábor iskolájából van. Derék, jámbor, jó hazafi, szépen pirosló megelégedett gömbölyű képpel, akit Zirc küldött a parlamentbe csak az imént; ideje se lett volna elromlani. Nem akar ő zavarni, infesztálni senkit. Mindezt a saját mulatságából teszi. S annyira ment minden afféle feltűnési viszketegségtől, hogy fogadni mernék, e sorokból fogja megtudni először, hogy a nemzeti képviselet szeme már napok óta rajta függ.
A folyosón ülő honatyák azt kérdezgetik a kijövőktől:
– Mit csinál Kemény Pál?
A nyolc miniszter elandalodva nézi székéről: »víg-e Kemény Pál?«
A mamelukok mind őrá ügyelnek, hogy egy mozdulatot se veszítsenek el Kemény Pálból, ki lehetővé tette, hogy a tanácsteremben elmondott beszédek illusztrálva legyenek élvezhetők.
*
Andrássy Gyula után, kinek beszédjébe azt kiáltotta egy ellenzéki hang: »Íme megvan az új honvédelmi miniszter«, még Polónyinak volt joga szólásra, ki a maga szempontjából ügyes beszédet mondott; a ravaszságot senki sem használja annyira cum grano salis; beszédjének Andrássy Gyula gróffal polemizáló rögtönzött része sok tekintetben érdekes volt.
Közvetlen a szavazás előtt a miniszterelnök állott fel, s egy olyan kitűnő beszédet tartott egyszerű, könnyed modorban, hogy a mameluk-sereget teljesen felvillanyozta. Pedig e lassú, hideg, lomha testben agyon gyengén cirkulál a vér. Fejérváry a vita alatt akárhányszor tűnhetett volna fel úgy a karzati idegen előtt, mint egy ellenséges táborból idetévedt idegen, ki övéitől elszakadván, az ellenséges barlangban száz sziszegő nyelv ellen védelmezi magát. És éppen nem tűnhetett volna fel úgy, hogy hatalmas többsége ott gubbaszkodik a padokon.
Szapáry Gyula gróf, kinek a nobilitás iránti finom érzéke olyan, mint egy képráma, hogy minden cselekedete e becses foglalatban tárul elénk; talán éppen e fonákságot érezte ki, hogy bár előhaladott volt már az idő, felállott minisztertársa védelmére. Melegen, odaadással védte; de osztogatott sebeket is. Apponyi mellett se suhant el szó nélkül, különösen a »titkos befolyásra« vonatkozó vádját tette semmivé. Beszédjében egy igazi államférfihoz méltó átlátszósággal szedte szét a fegyvergyári vita matériáját, s oly megnyugtató alakban csoportosította össze az érveket, hogy az ellenzék is csendesedni kezdett a beszéd folyama alatt, mint az irritált beteg a csillapító szerektől.
