A T. HÁZBÓL [febr. 26.]
A T. HÁZBÓL [febr. 26.]
Csak fegyverszünet volt. Az appropriációnál újra megindult a kegyetlen hajsza az ország miniszterelnöke ellen. A hatalmas államférfiú, kit nálunknál nagyobb országok irigyeltek tőlünk, ki két kézzel paskolta földhöz ellenfeleit a nemes küzdelmekben, sodrából kihozva, a dicstelen fegyverek tompa csörömpölése közt, bizonytalanul, tétován néz szét azon a mezőn, melynek első vitéze volt.
Mihez is kezdjen? Ment volt-e attól a mocsoktalan Bayard, hogy egy csizmadiainas utána ne hajítsa a papucsát? Nem volt-e lehetséges, hogy I. Napóleont összecsipkedjék a poloskák? S ha ez megtörténik, összes légiói menthetik-e meg vajon testét tőlük?
Mivel verekedjék Tisza? Mi ellen? A szótár ellen?
Mert mik azok a nehéz ágyúk, amikkel az »ostrom« folyik? A szótárból kiszedett összes rágalmazó és gyalázó kifejezések. Szavak, szavak és újra szavak.
Ha folynának a hazafiúi elkeseredés forrásából, még akkor is nemtelen lenne ez irtóhadjárat egy ember ellen, volna bár az e hazának oly ellensége, mint Haynau volt, s nem a legkülönb édes fia, kit másfél évtizeden át ismert el vezérének a nemzet.
De folynak egyszerű heccből, éretlenkedésből; csak hellyel-hellyel ravasz számításból; szinte kiérzik a hecceken az a durva szag, ami akkor áradhatott szét, midőn a krónika szerint Simonyi obester a francia trónusra verte ki pipájából a bagót. (Igaz, hisz ez a rüpőkség már akkor is virtus számba ment.)
Ám ha ezt a nemes ősz főt így csúfolhatják meg ebben az országba, melyik fej maradhat még itt egészen fölemelten?
...................
Nem feladata e soroknak (melyek mindig tárgyilagosak akarnak lenni) Tisza maradásának egyengetése. Tisza esetleg bukása lehet veszteség erre az országra, lehet veszteség a liberalizmusra (mert a Tisza elmenetével a liberalizmus is mindjárt az ajtókilincshez nyúl), az is könnyen megtörténhetik (sőt mernék is rá fogadni), hogy ezek az urak, akik most hocholnak, visszasírnák még Tisza Kálmánt, de mindegy, Tisza természetes úton bekövetkezhető távozását kiheverheti az ország, hanem egy ily erőszakos eltávolítást nem heverhetne ki a parlamentarizmus sohasem.
Ezt Tisza Kálmán nagyon jól tudja. Rendületlenül marad hát a helyén.
És valahányszor arról szólnak az ellenzéki bulletinek: »Ma megint viharos ülés volt! Tisza pocsékká van verve. Míg a vihar zúgott bent, ő fejet vesztve bujdosott a folyosón« – ez voltaképpen mindég annyit jelent: »Tisza állása ismét megszilárdult«. Mert se a korona, se a többség nem mondhatja ilyen időkben, még ha kedve volna is hozzá: »A kisebbségnek igaza van, menj isten hírével!«
És ha csak Helfy mondja, nem veszedelmes a dolog; mintha a puskátlan vadász azzal akarná leteríteni a tigrist, hogy rákiált: »Te gonosz tigris, roskadj össze és halj meg«.
*
De térjünk át az ülés rövid leírására, melyet Orbán Balázs goromba beszéde nyitott meg.
Orbán sűrűn szüli a beszédeket, szapora, mint a házinyúl, míg az elefánt csak minden nyolc évben produkál egy kölyket. De ez nem akar célzás lenni Móricz Pálra, aki évek óta ma beszélt először.
Orbán beszédje éppen ötnegyed óráig tartott, amit azért tudunk olyan pontosan, mert már a folyóson is van óra, mely ilyenkor sokkal kellemesebb perceket mutat, mint a tanácsterem órája.
Orbán beszédje a szokott sablonra ment.
1. Fogvicsorgatás Tisza ellen.
2. Oldaldöfés szubvencionált újságíróknak.
3. Elnöki megrovás.
4. Adóemelés és államadósságok.
(A számadások kezelésében a milliókkal való bőkezű bánásmód.)
Minden beszédje ebből áll már tíz év óta, azzal a különbséggel, hogy néha két elnöki megrovás éri. S az ilyen beszédeket aztán a »Nagyszabású Beszédeim« című kötetbe nyomatja le, míg az egy megrovású beszédeket egyszerűen a »Szónoklatok« garmadájába sorozza.
Szapáry Gyula okos és nemes beszédet mondott. Az a különös szerencse érte, hogy kétféle melegben beszélhetett.
Egy ideig az ellenzék helyeselte zajosan, noha semmi olyat nem mondott, ami örömet szerezhetne neki, később aztán, amint Tiszáról kezdett szólani, egyszerre meghidegültek iránta balról, s a mameluk-táborból zúgott fel a rokonszenves »éljen«.
Most következett aztán a vihar, Ábrányi Kornél beszédje alatt, azon szavaknál, »hogy Tiszát semmi sem védi már, csak egy vékony hártya, az arcnak bőre«.
Az ellenzéken nagy tetszészaj tört ki. Nehány tenyér összeütődött, éljenkiáltás hömpölygött át a padokon.
A mamelukok ocsódni kezdtek:
– Mit mondott? Mit éljeneznek?
Csak lassan értesült e nehezen mozgó test. A derék jó mamelukok egészen úgy vannak szoktatva, mint a Mátyás restjei, hogy a szájuk kitátása is nagy fáradságukba kerül. Ott ülnek, mint a karókra rakott lelketlen köcsögök, akik meg se mozdulnak a szélben, csak ha a karó is inog.
A kifejezés kíméletlenségét mégis megsokallták nehányan.
– Rendre! – kiálták az elnök felé.
A zaj nőttön-nő. A nagy test galvanizálódni kezd. Kőrösi rémítő hangja fölrázza a tetszhalottakat is. Az elnök idegesen lógázza csengettyűjét. A túloldalról még folyton dagad, terebélyesedik a tetszés.
– Rendre! Rendre! – hangzik egyre fenyegetőbben eminnen.
Péchy Tamás beszélni kezd szaggatott félmondatokban.
– Vannak dolgok, t. Ház, amelyeket nem Magyarország legfőbb tanácskozási termében, de semmiféle tisztességes társaságban sem lehetne elmondani.
A szélsőbal fenegyerekei felugrálnak dühösen.
– Vonja vissza az elnök!
A mamelukokban föltámad a visszafeleselés démona. (Szegény ördög eleget aludott már.)
– Vonja vissza Ábrányi! – mennydörgik impozánsan.
A kétféle zaj összecsap, s rekedt, érthetetlen üvöltéssé olvad össze a fülledt, sűrű levegőben. Valóságos forradalom tör ki. A mediumon álló képviselők ingerült gesztusai úgy tűnnek fel, hogy no most rögtön ökölre rohan össze a két haragvó tábor. Természetes arc már nincs is a teremben. A Ház kétféle színbe öltözött: dühös, vörös arcok és dühös, fehér, sápadt arcok. A szemek szikráznak. Az extázis erőt vesz az idegeken, mindenki mozog, kiált, rikoltoz; a csengettyű cseng, bong, sír, de nem lehet hallani, a karzat hölgyei megfélemülve bújnak össze, a folyósokról megriadva futnak be a képviselők, a teremtisztek ijedtem nyargalnak ide-oda, még Krajtsik is fölébred, mérgesen dörmögve: »Ne bolondozzatok, gyerekek… éppen ilyenkor… mikor olyan szépet álmodtam!«
De az orkánszerű két kiáltás még folyton keresztezi egymást:
– Vonja vissza az elnök!
– Vonja vissza Ábrányi!
Az elnök olyan vörös lesz, mint a paprika, s indignációjában túlzúgja a vihart:
– Ha ebben a székben olyan elnök ülne, aki szavát visszavonná, az nem volna ide való.
Éljenzés kíséri az elnök szavait jobbról, szilaj követelő tombolás balról.
– Vonja vissza!
– Mit? – pattan fel Péchy ünnepélyes pátosszal. – Összeroskadhat az égboltozat, de semmit sem vonok vissza!
– Pali! – kiáltja egy szélbali hang Hoitsy felé. – Vigyázz a csillagokra, mert nagy veszedelemben forognak.
Ugron felszökik könnyedén, villámmal terhesen, s noha még Ábrányi is áll szónoki pózban, hangjának érce átveri magát a pokoli zenebonán.
– T. Ház!
– Nem szólhat. Nincs joga szólni! (Ugron leül.)
Ábrányi a beszédet akarja folytatni.
Egyszerre száz torokból zúdul rá:
– Eláll! Üljön le! Itt ugyan nem beszél! Vonja vissza előbb!
A zaj permanens a teremben; Ábrányi még egynéhányszor megpróbálja a szólást, de a mamelukok megkóstolták már a roham édességét, s Ábrányi nem juthat szóhoz többé, hiába kérleli őket az elnök, hogy »a képviselő úrnak joga van szólani«.
– Az meglehet, de azért mégse fog beszélni.
Ábrányi ott áll diadalittasan a dicsőségtől, az éljenektől, de amellett elég hidegvérrel, türelmesen; a Ház minden ülő embere beszél, kotyog, hadonász, mutogat, zsörtölődik, az elnök a csengettyűt rázza, a gyorsírók a körmeiket rágják, de a szónokot szóhoz nem engedik. Az ingerültség, mint lázas testen a pióca, szemlátomást nagyobbra hízik. Egyes hangok sürgetve kívánják:
– Föl kell függeszteni az ülést.
Egy-két kormánypárti képviselő közbekiált:
– Föl kell oszlatni a parlamentet!
Amire méltatlankodva jajdul fel Károlyi Gábor.
– Persze, akkor mi közülünk csak Mudrony Soma jönne vissza s még legfeljebb Unger és Törs.
Végre jó szerencse, a Ház órája könyörül meg, véget szakítva az izgalmas, kínos jelenetnek, lassan-lassan odacammogván a kettes számhoz, mire Ábrányi rést kapva egy kevésbé zajos másodpercben, egyetlen rövid mondattal befejezi beszédét nagy éljenzés közt.
A Ház izgatott hangulatban tódul ki a folyósora, ahol Eötvös Károly titokzatos arccal tartja politikával a fiatalabb képviselőket útközben a kijárat felé.
– Ugye, csak pompás egy jelenet volt?
– Az ám. A mamelukok végre-valahára dühbe jöttek.
– Hát tudjátok-e, hogy voltaképpen honnan volt ez a jelenet inszcenírozva?
– Ugyan honnan?
– A Burgból, édes szógám.
– Ne beszélj, Károly bácsi!
– Egyenesen a királyi Burgból, ha mondom. (S jelentőségteljesen kacsintott apró szürke szemeivel.)
Vagy hitték a derék fiatal képviselőtársak a dolgot, vagy nem hitték, de ha talán hitték, gyönyörűen színezhette ki fantáziájuk, hogyan invitálja magához őfelsége reggelenkint Károlyi Gábort és Meszlényi Lajost, s fölöstököm közben kiosztja nekik a Tisza elleni közbeszólásokat.
*
Ez volt az ülés röviden vázolt lefolyása.
Este olvastam a lapokat, hogy Bolgár Ferenc és Szentiványi Árpád magyarázatra kérték fel az elnököt Ábrányi megbízásából, és Péchy Tamás ki is magyarázta a dolgot. Kiesett kezemből a lap, s ijedten futottam ki az ajtón az égboltozatot megnézni.
Különös dolog. Ott állt a maga helyén mindenestül, a sok ezer csillag olyan vígan ragyogott rajta, mint tegnap.
