I. Ki volt Cogordan?
I. Ki volt Cogordan?
[máj. 22.]
Tegnap még Irányi diplomatizált (már ahogy ő tud), tegnap még a szegény kivándorló tótok is szerepeltek a zászlókon, ma már csak a Kossuth Lajos arca tündöklött azokon. Tiszta Kossuth vitává nőtte ki magát az Irányiék javaslata. Mellette villogtak a lándzsák és kardok, mellette sütögették a karabélyokat Dobay uraimék őkegyelmeik; tegnap még a kormánypárt bele nem ugrott a vitába. Némán hallgatta a szélbali szónokokat. Tibád Antal pláne azzal foglalkoztatta az egész folyosót, hogy hajszát tartott Cogordanra.
– Ki az a Cogardan? – hangzott a kérdezősködés itt is, ott is.
A jó Cogardan úgy lett híressé, hogy Irányi hivatkozott az ő véleményére a honossági kérdésben, mire Bezerédj Viktor is beszőtte beszédjébe Cogordant.
Tibádot bántotta a dolog, hogy a jó öreg Bluntschli (aki a Tisza-kormány uralma alatt mint nagy auktoritás élt köztünk), most egyszerre háttérbe szorítva, Cogordannal helyettesítetik.
– Ki az a Cogordan? – kérdé Bezerédjtől.
Bezerédj vállat vont:
– Én nem tudom; kérdezd meg Irányit.
Irányitól is megtudakolta, Irányi vállat vont, de anélkül, hogy a nyaka méltóságos merevségéből bármit is veszítsen.
– Nem tudom. Én Schvarcz Gyulától hallottam.
Nosza, meg kell keresni Schvarcz Gyulát, Schvarcz Gyula a fejét rázta:
– Én nem tudom, de egy német könyvben olvastam egy jegyzetet, amelyben a neve előfordul, hogy könyvet írt a honosságról.
»Talán nem is létezik« – mormogta magában Tibád. – S ez éppen pompásan kvadrálna a vitához. Ha már citálnak egy el nem mondott beszédből, mért ne citálhatnának egy nem létező tudósból.
Tibád valóságos sportot csinált belőle, minden tudóst megfogott, de Hagarától kezdve le egész Neuman Árminig, mindenik mást mondott.
– Az egy norvég tudós lesz.
– Ah, egy középkori angol író.
– Amerikai parlamenti tag – szólt a harmadik.
– Lánczy Gyulának kellene sürgönyözni Kolozsvárra. Ha az se tudja, akkor nem létezik.
Arra se volt rest a kedélyes siculus, hogy a könyvtárnokokat (Coxot és Boxot) megzaklassa: hallották-e Cogordan hírét.
Hányják-vetik a lajstromokat, s végül kisül, hogy csakugyan van Cogordan. Írt is egy könyvet, meg is van a könyvtárban, de elvitte Szilágyi Dezső, és vissza nem adja a honossági vita végéig – hogy elcsukja a tisztelt Ház elől a forrásokat.
Hadd legyen minden tudomány őnála.
Mint a futótűz terjedt el a folyosókon.
– Meg van Cogordan! Még pedig se nem norvég, se nem amerikai, hanem francia.
S így lőn a Háznak a tegnapi napja mégis eredményes, amennyiben egy francia honosságától megfosztott tudós visszaadatott a szülőhazájának.
*
A folyosó benépesedett ma is már tíz órakor.
Az első érkezők közt van rendesen Tisza Kálmán.
Többnyire kint ül, mint kormányelnök korában a balfolyosón, a tanácsterem első ajtaja környékén, s barátaival beszélget kedélyesen mindenről. Leginkább Tisza Lajos környékezi, Csernátony, Horváth Gyula, István fia, Gajárai Ödön, Rónay János csak messziről meri nézni a »generálist«. Vidám, nyugodt, a legjobbízűen ő nevet a Beöthy Algernon dévaj ötletein. E kis csoport ott, mely egyre hullámzik, váltakozik, képezi a Házban a központot. A teremből kijövők odahoznak meg minden hírt a tanácskozás menetéről. Tisza rendesen mindenre tesz egy-két megjegyzést, de olyan szerény hangon, olyan igénytelenül, mintha igazi »közkatona« volna. Ha egy jó élc, egy eleven aperçu születik valahol, azt idehozzák. Minden friss cseresznye, még azon hamvasan, legelőbb őhozzá kerül. A szeretet és a gyöngéd hódolat, mely iránta nyilvánul, sokkal szebb, meghatóbb ebben a formájában, mint mikor az ország hatalmas kormányzó férfiát érte. Az ő itt, ami Angliában Gladstone, a nagy öregember. A vidéki deputációk (melyek sűrűn fordulnak meg a folyóson) bámulják fejalkatát, szürke ruháját, egyszerű viselkedését, az arra menő miniszterek megállnak előtte, kérdezősködve az egészsége iránt:
– Hogy érzed magadat?
– Elég jól a körülményekhez képest – feleli.
– Milyen körülményekhez képest?
– Hát a Károlyi Pista szemfedője alatt.
Ha kiválóbb szónokot jelez az elnöki csöngettyű, a generális leteszi szivarját és sietve biceg a terembe. Ott aztán csendesen meghúzódva figyel, és semmi társalgást meg nem tűr maga körül.
De a kiváló szónokok oly ritkák, hogy Tisza többnyire a folyosón tartózkodik.
Thaly beszédét ott künn várta ki, pedig sok lendület volt benne, s nemcsak a szélsőbali pártot villanyozta fel, hanem a kormánypárt is szívesen hallgatta. Ott is sok a virágkedvelő.
Utána Dárdai Sándor beszélt, gyönyörűen fejtegetve a kérdést, pártja nagy helyeslése közt, folyton elvi magaslaton maradva. Az ellenzékről csak imitt-amott hangzott ingerültebb közbekiáltás. Midőn a tótok kivándorlásáról szólott, mondván, hogy azok is többnyire visszatérnek, Ugron Gábor élénken közbekiáltott:
– Igen visszatérnek, Erdélyből mandátummal!
De a szónokot még az a gyanúsítás sem vette ki sodrából, hogy ő tót, folytatá beszédét a mamelukok szájaíze szerint. »Ejnye, de okos ember ez a Sándor!« Az ellenzék komolyabb része is a tárgyilagos szavakat megillető tisztelettel hallgatta majdnem egészen végig. Azért »majdnem«, mert a befejező mondat, mely a szabadságharc egyik szomorú epizódját a szemrehányás hangján érinté, bízvást elmaradhatott volna.
