A T. HÁZBÓL [máj. 23.]
A T. HÁZBÓL [máj. 23.]
A mai ülés felette érdekes és mozgalmas képet nyújtott. Az apró szónokokat üdítőleg váltották fel a nagyok: Apponyi Albert gróf és Tisza István (kit immár méltán a Ház nagy szónokai közé lehet sorozni). A tanácsterem oly népes volt, mint csak igen ritkán. Jókai a »nyári fejével« kopaszan ült ott, s mikor Veres József az ékesszájú orosházi pap, nagy animóval szidta a lóversenyeket, mondván, hogy azok árán minden évben sok száz kivándorló tótot lehetne megmenteni, jóízű humorral közbemordult:
– Persze, persze, csakhogy aztán a tótoknak kellene futtatniok a lovak helyett.
S képzeletében kifejtvén ezen látványt a Veres József országából, a nagy regényíró maga is elmosolyodott.
Ma általában újra a tótok kezdtek szerepelni.
Krajtsik Ferenc Veresnek arra a vádjára, hogy Kossuthot kizárják a honpolgárságból, mogorván közbekiáltott:
– Ugyan, ugyan, ki akarja őt kizárni?
Mire nagy kacagás támadt a balmezőn, élénk felkiáltásokkal vegyesen.
– Ah! Ah! Ön úgy látszik most ébredett fel: átaludta a javaslatot!
Perlaky Elek higgadt, tömör beszéddel kezdé meg a kormánypárt harcát. Utána Herman Ottó jött. Ezt Tisza István váltotta fel.
A Ház megtelt, az elnöki harangszó összehítta a képviselőket a büféből, a háznagyi »kaszinóból«, a folyosóról. A síri csöndességben künn csak egyetlen képviselő maradt ülve, aki nem ment be Tisza Istvánt meghallgatni. A nagyváradi képviselő; az apa.
Egyedül volt. Vajon hova kalandozhattak gondolatai a kriptai némaságban? A múltra gondol-e, mely oly fényes volt vagy a jövőre, mely még fényesebb lehet. Csakhogy a kápráztató fénysugarakban a fia áll már helyette…
Vagy tán csak a jelent, a tényeket figyelte e nagy államférfiú, ki csak egy erőszakos tettet követett el hosszú pályáján, hogy a saját ábrándjait lakat alatt tartotta, és csak egy gyengeséget tanúsított, hogy a saját fia dicsőségét nem volt bátorsága teljesen végigélvezni.
Nem ment be, de tán hallotta a félig nyitott ajtón, a teremből kihallatszó derültséget. Balról jő. Ez nem jó jel.
Akkor volt az, mikor Tisza István a Kossuth teendőit fejtegette a hatóságokkal szemben és az ellenzék mesterséges hahotával igyekezett zavarólag hatni a beszédre.
Ingerült közbeszólások sűrűn reszelték a levegőt. A habarékpárt négyszínű kandúrjai (kik azonban ama mesés pályadíjat még a mai napig se nyerték meg) szintén megpróbálták a »segédkezést« úgy, hogy a »véderői zaj« siket, tompa zúgása hatolt ki immár.
Az elnök hiába sopánkodott székéről:
– Miféle szokatlan dolgok ezek, tisztelt Ház?
– Micsoda? Még most se szokta meg? – vágott vissza Károlyi Gábor megbotránkozva.
Kaas Ivor felment az emelvényre, éppen az elnök háta mögé, onnan kiabált közbe.
Péchy megszeppent:
– Ne tessék kérem innen kiabálni! (»Még azt hiszik majd – dörmögte magában az öregúr –, hogy én magam zavarom a tanácskozást.«)
Az ellenzékiek szétfutottak katedra mellől, hogy az intelemhez képest a helyeikről kiabáljanak.
De nem soká tarthatott a mulatságuk. A fiatal képviselő szép, magvas előadásával, nyugodt, majdnem hideg, de nemes modorával lebilincselte őket egyenkint. Akaratlanul is követték. Ama templomi csönd állt be, midőn a szónok lélegzetvételkor hallja a sztenografusok órájának egyhangú petyegését. A ceruzák percegése a fehér papírlapokon dübörgéssé nő meg.
Észrevette-e vajon a generális azt a csöndet? S mikor bent a szónok az óra ketyegését hallhatta, vajon nem hallotta-e a künn üldögélő apa a saját szívének édes dobogását?
Hát még mikor azután kitört a tetszésvihar oly elementáris erővel, hogy szinte a Ház falai rengtek tőle?
– Mi volt odabent?
Hát éppen az volt, hogy Károlyi Gábor, az ellenzék konspirálását említvén a szónok, felkiáltott vékony, penicilus-hangján:
– A tata is konspirált!
Tisza István gúnyosan nézett oda egy másodpercig, s aztán emelkedettebb hangon folytatá, mely végigcsengett a termen:
– Egész életemben büszke leszek arra, hogy ő konspirált, akkor, midőn a fejével játszott. Némely emberek akkor nagy hazafiak, mikor az akasztófa várja őket, mások akkor, midőn olcsó népszerűségre tehetnek szert.
Úgy hatott ez a közbevetett mondat, mint a hideg zuhany. Szinte fölszisszent tőle a baltábor, míg a jobbmezőt a tetszésnek valóságos láza ragadta el.
A beszédnek, minőt a magyar parlamentben 29 éves ember még nem mondott, külső nagy hatását ez a kis riposzt hatványozta; belső értéke még külső hatásánál is nagyobb volt. A lojalistást fejtegető része, melyben még a szélsőbal lojalitását is mint megrendíthetlent igyekezett feltüntetni, államférfiúi magaslaton állott és félig-meddig jóvá tette azt a fatális élességet, mely a szélbali politikusoknak nemigen eshetett jól.
Lefegyverkezve hallgatta az ellenzék. Nem volt már zaj, fészkelődés többé; lankadtság fogta el őket; az okosabb ellenzékiek átjöttek a kormánypárti sorok elé, s ott morogták egymás közt:
– Kemény legény a talpán!
– Ez a jövő embere!
– Hm! Olyan ez a Tisza család, mint a kandeláber. Még az egyik gyertyát csak most koppantottuk el rajta, már mingyárt gyúlik a másik.
– Nem gyertya ez szógám, beillik ez ilyen szegény faluba gázfénynek is.
*
Ma csak fel kellett állni a Házban. Minden sikerült. Jól beszélt Perlaky, excellált Tisza István, s egyik legremekebb beszédjét tartotta Apponyi Albert (mellyel a mai vezércikkben foglalkozunk).
A vitában kitaposott nyomokat (nem is nyomok már, de kátyúk) teljesen befújta a fölséges oráció, egészen új oldalról (sokkal magasabb horizontból) fejtegetve a Kossuth-kérdést. A habarékpárt tetszésérzete a szellemi kéjelgésig emelkedett, a kormánypárt (ami már régen nem történt) zajos helyeslésben tört ki több ízben, csak a szélsőbal volt hallgatag, levert; mindössze Károlyi Gábor méltatlankodott hangosan: »Látom már, hogy csakugyan vágyik a miniszteri székbe« s Gosztonyi morzsolgatta suttyomban sopánkodásait.
Pedig a nemes gróf ugyancsak mesterien kíméletes modorban bontá fel ez alkalomra a szövetséget, mintha mondaná:
»Fiúk, vérzik a szívem… isten látja lelkemet, hogy veletek érzek. Ne okoskodjatok, ne haragudjatok, meg kell lenni, nem szavazhatok ma veletek… pedig szeretnék. Hiszen tudjátok, hogy veletek voltam a “nagy” napokban, de most nem tehetem… nem engedi a politika… a jövő… Ne haragudjatok, gyerekek, ha most az egyszer beállok okos embernek.«
És azok nem is haragudtak, csak végtelenül elszomorodának felette.
*
