ORSZÁGGYŰLÉS [máj. 29.]
ORSZÁGGYŰLÉS [máj. 29.]
A honossági vita átjött pünkösd utánra. Három részből állt. Az első rész a kivándorló tótoknak volt szentelve, s ezt a címet viselhetné a Ház naplójában a fejezet: »Podzabutski«. A második rész a Kossuth himnusz.
Ez is elmúlt. Legújabb változata a vitának, hogy Dárdai Sándor fekszik a deresen, s nagy vehemenciával ütik-verik, az érvekből kifogyott szónokok. Még vagy négy mogyorófa pálca van felírva holnapra is.
De holnap már hihetőleg bezáródik a vita, és a pozdorjává tört ellenzék azzal a tanulsággal gazdagodik meg, hogy könnyebb a javaslatokat támadni, mint azokat megvédeni.
Irányi javaslata mellett többen szólaltak fel a szélsőbalról ma is, de a meritumnak még környékén se jártak. Még Eötvös Károly szájából se csorgott ma méz, hanem csak savó. Polónyi sokkal ügyesebb volt Eötvösnél, s pártjánál nagyobb hatást keltett, mint a Ház »legjobb ízű orátora«, ki csak szincerizált, s mint az egerésző macska körülszaladgálta a lyukas hombárt.
Az afrikai melegben sanyarú képet mutatott a tanácsterem. Az öregebb honatyák szunnyadoztak, az ébrenlevők az izzadságot törülgették homlokaikról és a Ház levegőjét szidták. Széll Ákos aggodalmas tekintettel méregette a tátongó padokat; a karzatok hallgatói gyorsan változtak, mindenki el volt lankadva, csak a friss elnök, Bokross Elek nem, kivel figyelem dolgában csak egy ember konkurálhatott még, a vén kuruc, Csanády. Ma volt először a Házban, s miként a halottaiból föltámadt peleskei nótáriust, Nagyzajtai Istvánt, őt is érdekelte minden: szem, fül volt az öreg, ne adj isten, hogy csak egy megjegyzést is elveszítsen. Végighallgatta a jegyzőkönyvet, az elnöki jelentéseket, az összes beszédeket, kikutatott minden elmosódott közbeszólást, s csinálta folyton tenyeréből füléhez a tölcséreket, egész addig: hogy »a vita folytatása holnapra halasztatik az idő előhaladottsága miatt«.
Megbámulta Károlyi Gábort: »Hm, ebből valamikor ember lesz«. Nagy, duplafedelű fejét (a fekete fedél alól a szürke fedél kandikál ki) megcsóválta egyszer-kétszer az ülés végén: »Ej, ej, hogy megnőtt azóta ez a Polónyi gyerek«, gyilkos szemekkel átsandított a miniszteri székek felé, mint a prédáját méregető farkas, majd odaszólt sóhajtva Gosztonyihoz: »De azonban nem ér ez semmit, hékás, ha Tisza már nem egzisztál«.
– Egyébként is nagyot változott a világ. Sándor bácsi – panaszkodott Gosztonyi. – Most már onnanról harapnak.
– Ne beszélj! – mondta az elvénhedt szittya, a kialudt fényű szemei tágra nyíltak.
A vita szürke egyhangúságát, s a Ház kimerültségét nem lehetett volna megjósolni a kezdetből, mert az ülés nyitánya, egy vitézi előjátékkal, mozgalmas, pezsgő tanácskozást ígért, úgyszintén a névsor is, melyen két olyan név fehérlett, mint az Eötvösé és a Polónyié. Ezekről nem lehet elmondani, hogy ahova lépnek ott nem terem a fű.
A vita villásreggelijét a Károlyi Gábor rohama képezte, kinek a pünkösdi ünnepeit nagyon megrontotta a Pongrácz gróf múltkori rendreutasítása: »tartsa a száját gróf Károlyi Gábor képviselő úr!«
Ezt már nem lehet így hagyni – gondolta magában gróf Károlyi Gábor, s fegyver után nézett a szélbali arzenálisban.
Akadt is fegyver (sok ember sokat lát, tud), s Károlyi Gábor ma felállott, hogy attól a tábornok úrtól (Pongrácz gróftól) föl nem veheti a sértést, aki 1848-ban Kossuth s a hazája ellen harcolt Temesvárnál.
Pongrácz nevetve kiáltott közbe:
– Tizennégy éves koromban?
A szélsőbaliak megsemmisítő gúnnyal nézték a nagybajuszú, katonás képű képviselőt, néhány ingerült felkiáltás röppent el: »Gyönyörű dolog!« De csak egy percig érezte át a szemek bántó szúrását, mert amint aztán ő is felszólalt, hogy ő 1848-ben még Grácban ült egész 1850-ig az iskolapadokban, a nagy haragból nagy mosolygás virult ki a tigrisek ajkán. »Hazug rágalom az egész« – végzé be szavait.
Erre most újra felpattant Károlyi gróf. Volt még a puskájának egy csöve: ráolvasta az »Országgyűlési Almanach«-ból: »Mint táborkari tiszt vett részt a temesvári csatában.« Itt van, ki van nyomtatva. Szerkesztette Sturm Albert.
A jelenet már-már kínossá kezdett válni, midőn nagy tapintattal mindent lecsendesített az elnök.
– Miután Pongrácz Károly »hazug rágalom« megjegyzése nem Károlyi Gáborra, hanem a könyvre vonatkozik, a személyes ügy befejezettnek tekinthető.
Erre lecsendesedett a háborgó földszint, mint Neptun szavára a hullámok, de megmozdult a jobb karzat, ahol a Lloyd tudósítója és az Országgyűlési Almanach szerkesztője üldögélt, szelíd arcával és hegyes ceruzájával.
Mintha a villám érte volna! Őt, ki egy légynek se vétett soha, arra szemelte ki a fátum, hogy Károlyi Gábor generálisokat öljön vele. Ez több volt, mint amennyit jó szíve elviselhetett. Hát még mikor azt látta, hogy Pongrácz csakhamar előkeríti valahonnan az »Almanachot«, s ráncba szedett homlokkal olvassa a saját életrajzát.
Aztán megindul padjából a folyosó felé, mindenütt tudakozva útközben:
– Hol van az a Sturm Albert?
Sturm Albert csakhamar előtermett a folyosón, s a rágalom gurult ismét odább, mert Sturm Albert megmutatta a Halász Sándor múlt Országgyűlési Almanachját, amelyből szóról szóra átvette az adatokat.
– Teringette! – mond a tábornok zordonan. – Ki az a Halász Sándor?
– Az egy igen derék ember – mentegeté Sturm.
– Nem bánom én! De hol van?
– Most éppen nászúton van.
A jószívű Sturm szerette volna kipuhatolni, hogy miféle halállal akarja a tábornok kimúlatni a világból.
– Nemsokára hazajön… De az olyan jó ember kérem, hogy bizonyosan csak tévútra vezették… valami más Pongrácz életadataival keverték össze a képviselő úrét, egy olyannal, aki Temesvárnál csakugyan harcolt…
– Az ördög vigye az egész temesvári csatát. Azt én föl se veszem.
– Hát miért haragszik akkor? – csodálkozott Sturm.
– Hogy a pokolba ne haragudjam, mikor elég vén fickó vagyok már anélkül is, s ez az ember elég vakmerő, két évet hozzá toldani. Mit kompromittál engem az asszonyok előtt! Tudja meg, hogy és 33-ban születtem és nem 31-ben…
Ezzel a kis incidenssel aztán véget ért e személyes kérdés a folyosón is, három tanulsággal.
Az első az, hogy a nyugalmazott tábornokok nem olyan félelmetesek, mint az aktív tábornokok.
A második az, hogy a képviselők annyira el vannak foglalva törvényhozási munkájukban, hogy még a saját életrajzukat sem érnek rá évek soráig átolvasni.
A harmadik az, hogy a nyomtatott betű sem szentírás.
Kritika nélkül könyvet írni nem jó. S kritika nélkül írt könyvből a mások jó hírnevét megtámadni nem ajánlatos.
