A T. HÁZBÓL [márc. 18.]
A T. HÁZBÓL [márc. 18.]
Már jóval tizenegy óra előtt benépesedett a folyosó. Senki sem akart elmaradni a miniszterek bemutatójáról, kik a hagyományos díszmagyar helyett szalonkabátokban gyülekeztek a Házba.
– Ez az utca ellen van irányozva – mondák tréfásan némelyek (mert az utcán egész tömegek várták a panyókás, kardos celebritásokat).
– Ez a Szilágyi befolyás! – dörzsölték kezeiket a liberálisok.
Akármi volt, a miniszterek nem nyújtottak oly pompás ünnepélyes látványt, mint egyébkor; Péchy Tamás sem húzta hát fel atilláját, minélfogva egészen hétköznapi külseje volt a Háznak.
Pont tizenegykor megnyílt az ülés.
A miniszterek elfoglalták helyeiket. Mind a régiek, csak valamivel gondosabban öltözve. Az új ember, gróf Bethlen András, csinos, karcsú, leventeszerű alak, borotvált ovál arc, kéklő szemekkel, középütt elválasztott, sima hajjal.
Az elnök a szokásos jelentésekkel kezdte, köztük a Szapáry Gyula lemondásával a mandátumáról.
– Hol választják meg szegényt? – humorizált Csernátony Lajos.
Aztán a »generális« helyéről felállt Szapáry Gyula gróf. Mélységes csönd támadt.
– Halljuk! Halljuk!
De még ez nem program volt; csak a királyi leiratot nyújtotta át a teremtisztnek, ki azt legott vivé az elnöknek, aki már készen tartott maga előtt egy nagy ollót, s remegő kézzel metszé el a leirat összekapcsoló részeit. Persze az egész Ház kíváncsi volt, hogy ugyan kiket nevezett ki a király.
A feltört leiratot átnyújtá az elnök Dárdainak, aki megnézvén futólag a király aláírását és a nagy pecsétet, mely úgy néz ki, mint a derelye, s valódinak találván mind a kettőt, csengő, átható hangon olvasta fel, hogy vitézlő Tisza Kálmán fölmentetvén, helyébe a király tekintetes és nagyságos Szapáry Gyulát nevezi ki miniszterelnöknek.
Az egész Ház vitézlő borosjenői Tisza Kálmánt kezdte most keresni. Hol van, merre van? Alig lehetett ráakadni. Ott ült csöndesen, meghúzódva ifjabb Andrássy Gyula helyén, a Tibád Antal háta mögött, átbeszélgetve Falkhoz és Jókaihoz, homlokán nyugalom honolt, ajkai körül vidámság.
De most Szapáry kezd beszélni. Pszt! Pszt! Halljuk a programot!
Jó Szathmáry Miklós mérgesen csitítja a szomszédjait.
– Ne locsogjatok a hátam mögött!
– Eleget hallgattunk a régi érában, bátyám. Az új érában nem lehet már.
A miniszterelnök programja síri csöndben lett elmondva, csak a »helyesek« tarkították a rokonszenves, szép arcú államférfi kissé túl gyors előadását.
A program rövid, tömör és változatos, mint egy szép kert, ahonnan mindenki tudott magának egy kedvenc virágot szakítani. (Még tán Schvarcz Gyula is tűzhet belőle a gomblyukába egy rezedaszálat.) Tetszett is az összes pártoknak, de a jobboldalon az a kijelentés aratta a legnagyobb hatást, hogy az irány a régi marad.
Az egyes pontoknál az ellenzék is helyeselt; Apponyi néhányszor bólingatott a fejével. Fenyvessy még egyszer annyiszor (az ő mehetnékje sokkal nagyobb), sőt a szélsőbali szájakból is ki-ki szaladt egy-egy fösvény: »Úgy van«. De a legnagyobb szerencséje mégis a hármas szövetségnek van, mert azt Szendrey Gerzson is jónak tartja.
Már-már derülten látszott elvonulni az új kormány feje fölött a mai nap, midőn hirtelenül előbuggyant ebben a mézes órában az első ürömcsöpp.
Szapáry férfias nyíltsággal jelentette ki, hogy a honossági törvény revízióját nem nyújtja be.
– Szégyen! – kiáltá közbe Helfy Ignác, aki nyilván röstelli, hogy Irányi a múlt pénteki beszédével előnyben van.
– Szégyen! – ismétlék utána. S a szélsővidék víg gyerekei megmozdultak. Károlyi Gábor, mint a megsózott halcsík elkezdett a fejével és a kezeivel kalimpálni. Polónyi gúnyosan vigyorgott, Hoitsy mélabúsan megcsóválta a fejét, mintha intene a miniszterelnöknek: »Oly fiatal, és már így beszél«.
A párt zajosan megéljenzé a miniszterelnököt. És ezzel be volt a hivatalába iktatva. A kibontott zászló a régi színekkel lengett.
Még csak az hiányzott, hogy az ellenzéki vezérek is beleüssék szegeiket a nyelébe.
Irányi Dániel felállt, s ha jelvényekkel lehetne ábrázolni e vezéreket, mint a mitológia alakjait, azt mondhatnók, hogy Irányi elővonta rozsdás Alvinczijét és így szólt: »A háború nem szűnik meg közöttünk, de ma, kivételképp még nem lesz lövöldözés«.
Sokkal nehezebb volt Apponyi szerepe: ő elrejté fegyverét tógája alá, de sejtetni hagyta, hogy ott van, keze amelyben só és kenyér, a barátság jele kacérkodott, egyszer-kétszer kiszámítással odasiklott a fegyverhez, hogy csörömpöljön harciasan; fenyegetett és bíztatott, mosolygott, de mosolya fanyar volt, haragudott, de a haragja mosolygós volt.
Szapáry Gyula megfelelt neki igen talpraesetten.
Tisza fejbólongatva hallgatta helyéről, de midőn így kezdé utolsó bekezdését: »Még csak egy nyilatkozatot kötelességem tenni t. Ház, és ez az...«, akkor a generális ijedtem rezzent össze:
– Mi ez? Hát már megint én kerültem vissza?
A pártnak is tetszett, mert ez a pongyola forma emlékeztette Tiszára, s mosolyogva figyelmeztették egymást a mamelukok.
– Nemcsak a Tisza irányát, de a stílusát is magáévá teszi az új kormány.
Majd Ugron Gábor pattant fel rohamra nagy tűzzel az állami adminisztráció ellen, egy huszáros fordulattal megkardlapozva a kormányt s pártot.
Szilágyi látván, hogy a csendes bemutatóból most mindjárt heves ütközet fejlődik, egyet loccsantott roppant tudásából a harapózó tűzre, s legott lelohadt, békesség lett: s a Ház megelégedetten oszlott szét ebédelni. Különösen a mamelukok arca ragyogott a jókedvtől.
– Hát benneteket ugyan mi nyugtatott meg? – kérdezgették gúnyosan a korridoron a közéjük vegyülő ellenzékiek.
– Az Apponyi beszéde – felelék –, hogy ezentúl se hagyja el azokat a padokat.
