A TÖBBSÉG
A TÖBBSÉG
Sok fényes beszédet mondtak el, mióta az első ötéves országgyűlés együtt ül. De minden flosculus, axioma, definíció közt legmaradandóbb lett a Hannibál József mondása, aki fölemlítette, hogy »sok az eszkimó és kevés a fóka«. Hannibál, mint afféle hódító, ezt a mondást is annektálta ugyan, attól a bizonyos nógrádi fölbirtokostól, aki az »Ember tragédiájá«-t írta, de azért a siker az ő nevéhez tapad, s ma sűrű emlegetés sorába jött mondata, mivelhogy az eszkimók családjában szörnyű változás történt. Elment Tisza. S az óriási többség úgy áll ott, mint egy mozdulatlan nagy szfinksz. Boldog, boldogtalan töri rajta fejét, mit rejt magában, mi lesz vele.
Ha csak arról volna szó egyszerűen, hogy mit beszél ilyenkor Hagara Viktor? Ha csak azt kutatnánk, hogy mit hallgat el Darányi Ignác, könnyű lenne tréfával elütni a dolgot felületesen. Ha okát kellene adnunk, miért vág keserű, ijedt ábrázatokat László Mihály, rá lehetne fogni könnyen a Bismarck-válságra. Jókai kedélyének borúja se kitalálhatatlan titok: hogy éppen őt rendelték az istenek a Tisza megbuktatására, aki mindennap imádkozott érte. Kegyetlen gondolat volt az istenektől! Vajon a »generális«, aki mindent jól elrendezett mielőtt elment volna, aki mindent átadott Szapárynak, átruházta-e őexcellenciájára a Jókai azutáni imádságait is?
De nem, a tréfa szemüvegét csúsztassuk fel Ghyczy módjára a homlokra, hagyjuk ezt a Scarron mézes nádjának, s nézzük komolyan a helyzetet, mint alakult át Tisza elmenetelével, s hogy helyezkedett el a többség.
Gróf Andrássy Gyuláról beszélik, hogy magyar miniszterelnöksége utolsó napjaiban nagyon megunta az aláírásokat. Ez is egy betegség, a névaláírási viszony.
Csináltatott hát a honvédelmi miniszterium számára egy aláíró gépet, s ezzel tetemesen megkönnyebbült a feladata.
A legvérmesebb mameluk-képzeletekben ez az eset villant fel a válság első két napján:
– Hiszen Tisza is csak így tesz. Elunta az aláírásokat. Hát visszavonul a párt élére, csináltatván magának egy helyett nyolc aláíró gépet.
De a nagy ember visszavonulása csakhamar komolynak és őszintének domborodott ki. A mamelukokat, kik azt remélték, hogy Tiszával az élén csakhamar a párt vergődik nagy hatalomra, hogy minden hatalom, mely tizenöt év alatt önként belepotyogott a »generális« kezeibe, apródonkint visszaszáll a pártra, mely most sűrűn fog szülni és felfalatozni kabineteket, már a harmadik, negyedik nap nagyon lehűtötték némely nyilatkozatok, melyek Tisza közvetlen környezetéből származtak. Tisza gróf és Csernátony Lajos adták ki legelőször a jelszót:
– A párt vezére csak a miniszterelnök lehet.
Maga Tisza is több ízben hangoztatta: »Én csak egyszerű közlegény akarok lenni«.
Szapáry Gyula gróf neve kétségkívül kellemesen cseng a szabadelvű párti képviselők fülében. Ha maguk a képviselők döntik vala el titkos szavazattal, hogy ki vegye át a kormányrudat a kabinet volt tagjai közül, akkor is Szapáryra esik a nagy többség. Szilágyi és Boross kaptak volna még szavazatokat.
A magyar miniszterelnöknek megvan tehát a parlamenti gyökere. A felség éppen úgy választott, mintha a párt összes tagjaival beszélt volna. Azonfelül Szapáry oly szépen viselte magát mint pártember, kivált tavaly a véderő-vita alatt, midőn könnyen válhatott volna veszedelmessé, hogy a gondolkozók mély tiszteletét vívta ki, egyéni jelleme iránt. Ez csak fokozódott az utolsó büdzsé-vitában, amikor Wekerle érdemei előtt ő vette le a kalapját először. Míg ilyen nemes alakok vezetik a pártot, annak addig nincs oka az izgatottságra. Szapáry feladata magaslatán áll. Széles látköre van, gyors tekintete, sok judícium és komprehenzív erő. Sok megvan azokból a tulajdonokból is, amik ritkák, bár némelyek hiányzanak talán azokból is, amik szükségesek. Démoszthenész kavicsokat tett a nyelve alá, hogy a hebegéstől elszokjék, Szapáry tegye a nyelve alá a nemzet igazait és senki sem fogja észrevenni a hebegését. Pályáján lesznek lendületes mozzanatok is. Modorában nincs ugyan meg a Tisza melegsége, az a csodálatos megnyerő erő, de vannak rokonszenves vonások, melyek nem maradhatnak hatástalanul. A talentumoknak és a munkának igazi barátja, s ellensége a nagyúrias dilettantizmusnak. Még élénk emlékezetünkben lehet az ötlet, midőn pénzügyminiszter korában sorba járván a hivatalokat, egy ficsúr államtisztviselő porral belepett íróasztalára odaírta az ujjaival: »Itt járt Szapáry Gyula«.
Sok függ azonban a környezettől, melyből tanácsadóit veszi.
Lesz-e neki is egy hű, önzetlen Csernátonyja? Vagy egy parlamenti klikk fogja-e befolyásolni? Itt van az egyik zátony. Kik lesznek ebben a klikkben, közönyös; mit fognak tanácsolni, még közönyösebb. A baj abban van, hogy Tisza nem hagyott maga után vezérkart. Ilyenhez a párt nincs hozzászokva s bárkiket válasszon Szapáry intimusainak, az kellemetlenül fogja érinteni a többit.
Tisza sajátságosan kezelte az érintkezést pártjával, tervszerűleg úgy, hogy az örökké ötletszerűnek látszassék. Künn ült a folyosón sokszor apró emberektől környezve, beszélgetett Csáky László gróffal vagy Busbachhal, azokkal, akik az előtte képződő karéjba beálltak. A teremből ezalatt jöttek-mentek, Széll Ákosok és Rónay Jánosok, vagy, mint Mikszáth mondaná, más Gyulai Andrások, akik éppen kifelé jöttek; ezektől kérdezte, ezek értesíték a történtekről. Ha valami intézkedést látott helyén, meg se mozdult, beüzent, s a dolog rendbe lett hozva. Sok alkalommal igen jelentékeny dolog jelentéktelen emberek által lett kezelve, s amin senki meg nem ütközött. Olyan volt ez, mint a nóna, dermesztő álomba nyomta le a rivalitásokat, az irigységet és a személyi intrikákat. Úrias, előkelő levegő lengett a pártban. A sokat emlegetett húsos fazekak szagát a legfinyásabb orr se érezhette.
Tisza tehette ezeket. Hatalma, vezéri szerepe oly régről datálódott már, hogy a párt tagjai közül csak igen kevesen voltak jelen a forrásánál. A többi már úgy találta kidomborodva, s annyira eszébe sem jutott senkinek azon változtatni, mint ahogy senki sem kívánja, hogy az embernek több orra legyen egynél. De ha ez például a teremtéskor megbeszélés alá jut, kétségtelen, hogy lett volna rá párt, mely két vagy három orrot vesz fel programjába.
Hogy a kabinet és a párt miként él meg egymással, aminek találgatását sport gyanánt űzik most némely lapok, arra nézve, mint fentebb mondottuk, az érintkezési mód a párttal nem csekély befolyású lesz.
A helyzet önként kínálkozik a klikk-alakulásra; és ebben van némi veszedelem. A kormány maga ellentétes elemekből áll. Hatalmas egyéniségek, mint a Szilágyié, Barossé, a kabinet teljes összeolvadását majdnem kizárják. Lehet-e Szilágyi Dezső, e minden ízében államférfiú, kiben nagy politikai gondolatok élnek, forrnak, egyszerűen szakminiszter? Nem úgy néz-e ki túlfelül Csáky Albin gróf, mint aki észrevétlenül minden nap lép egyet? Wekerle, bár nagy tehetség, szerelmes a saját szakmájába és nem fog átkacsingatni a szomszédba, de Baross már jól túl van a mézes éveken, s megmérhetetlen tettvágya a terjeszkedésre öszökéli. De ez csak az egyéniségek rajza belsőleg. Nézzük már most a külső elhelyezkedést. Csáky gróf a saját erejét tarthatja a legnagyobbak, mert az udvar kegye őrá süt a legmelegebben. Szilágyi támaszkodhatik mindeneket felülmúló parlamenti diadalaira. Baross és Wekerle háta mögött a miniszteri székeken elért imponáló sikerek ragyognak. Lehetetlen, hogy ilyen markáns, erőtől duzzadó alakok közt előbb-utóbb be ne következzék a kollízió.
Nem csoda, ha az embereken feltámad a telepátia, az idegeknek szeme nő, s a jóslási tehetség a legreálisabb koponyákban is kirügyezik, hogy amint így állnak a kabinet férfiai külön piedesztáljaikon, nem fog-e köztük a többség, ízlése, rokonszenve szerint külön elhelyezkedni, mint búcsúhelyeken a processziós népek: minden csoport más-más szentet térdelve körül.
Egy osztrák államférfi, aki a múlt napokban itt járt a Budán időző királynál, így nyilatkozott a helyzetről:
– A magyarok parlamentarizmusában van valami keleti vonás. Nekik még mindig szükségük van egy »Barbarenchef«re, egy erős, hatalmas főnökre, aki két fejjel magaslik ki többinél. (Mert ha csak egy fejjel magaslik ki, azt mindjárt le akarják ütni.) Ilyen főnök volt Deák, majd Andrássy, de különösen Tisza. És most, bármennyire fürkészve néznék is szét, sehol se látom e főnököt behorpaszthatlan páncéljával és színes nemzeti tollazatával.
Természetes, hogy e mindenkit legyűrő, mindenki fölött kidomborodó főnök hiánya hozza előtérbe az aggodalmakat, hogy a szabadelvű párt talán nem is marad meg kompaktnak.
Ez mondatik a jelen percben a jövő egyik főkérdésének, ettől tart a kormány, ettől remél az ellenzék.
Mindenekelőtt vessünk egy tekintetet a pártra. Kiket látunk ott? Kétségkívül a nemzet legjobb, legintelligensebb elemei ők, de nem elvek szerint vannak konszolidálva.
Van a pártban vagy negyven stréber, aki karriert akar csinálni. E kökörcsineknek, nárciszoknak és feslő mályvabimbóknak mindegy, hogy ki tűzi őket a gomblyukba; ők csak benne akarnak lenni egy-egy lyukban. Van ötven ember, aki azon a címen rakja egy ugyanazon kupéba a cókmókját, hogy ők együtt utaznak, mert ők liberálisok. E szempontból nézik a kormány tevékenységét, irányzatát. Bíznak Szapáryban, vonzódnak Szilágyihoz és fáznak Csáky gróftól. Van aztán nyolcvan »legitimista«, a Tisza-Ház személyes hívei, kik helyükön maradnak mozdulatlan, mert Tiszát visszavárják. Ez bent a legnobilisabb csoport, legerősebb, mert ragaszkodásuk Tiszához törhetetlen, politikailag többé-kevésbé súlytalan egyének, akik a fejleményekkel egy cseppet se törődnek: »Minek? Hiszen úgyis visszajön Tisza és rendbehoz mindent, amit azalatt elrontanak«. Ezek sohase fognak kimenni a pártból, míg Tisza nem mondja, és mikor már Tisza (amit isten sok ideig ne adjon) el lesz egyszer temetve valahol a geszti kriptában, még akkor se hiszik el, hogy végképp meghalhatott és még akkor is visszavárják.
Van a pártban vagy húsz gavallér, kikre a főispánság vár otthon vagyonuknál, összeköttetéseiknél fogva, s itt csak azért vannak, hogy ez a legalkalmasabb hely, csendesen, óvatosan bevárni míg a halál vagy a »saját kérelem« (két atyafigyerek) elsöpri az otthon csibukozó akadályt. Lézeng négy darab demokrata, aki sehol se találja a helyét. Szalonnát esznek a büfében, foliánsokat falatoznak fel a könyvtárban s igen boldogok, ha néhanapján foghatnak valakit, aki osztja… nem, aki meghallgatja a nézeteiket. Van harminc öregúr, a fogatlanok, harapni már nem tudnak, de az étvágyuk se nagy. Rendjel vagy excellenciás cím lóg rajtuk. Ezeknek már nem kell semmi. A miniszterektől se várnak már egyebet, csak azt, hogy eljöjjenek majd a temetésükre. Van húsz egyszerű kedélyes alak, akik mikor a politikai villámok szeszélyes pompában cikkáznak is, azt lesik, hogy lesz-e holnap eső, mert már odahaza a repce vagy a kukorica megkívánná. E jámbor urakat a főispán vagy otthon a megyei »ügyállás« nógatta bele a mandátumba; mint ahogy a gólya lábát a selyem madzag is nyomja, nekik is kényelmetlen a mandátum, összes ambíciójuk, tisztességgel hazamenni az öt év után. S van végre húsz nagyúr, akik azért képviselők, hogy többet írhassanak még egy sorral a vizitkártyájukra, s hogy délelőtt, mikor még a kaszinó üres, legyen hol egy cigerettát elszíni.
A párt, mely ilyen jámbor elemekből áll, nem csinál forradalmat. Az az öt-hat ember, kiknek természetük a békétlenség, a folytonos mozgás, nem elég kovász ily tömegben! Kik bontsák fel ezt a pártot? A stréberek? Ezekben van agilitás, az igaz, de ki látott már lázadó strébereket? Talán a liberális frakció van hivatva a méhkast megbolygatni? A jó isten tudja miféle liberalizmus az. Horváth Gyula liberalizmusa egy csöppet se hasonlít a Beksicséhez, a Szeniczey Ödöné is nagyon elüt mind a kettőtől, anélkül, hogy ezzel csak egy vonalnyit is közeledne a Rakovszky István liberalizmusához. ahányan, annyi felfogás. Az egyik abban látja a liberalizmust, hogy »maradjon meg a vármegye«, a másik az egész liberalizmusból csak azt az egyet fogadja el, hogy ne a mágnások töltsék be a főhivatalokat, hanem a dzsentri, a harmadik… ah, inkább ne is beszéljünk a harmadik és negyedikről.
Furcsa kis karaván ez, éppen nem arra való, hogy esetleges ellenfelekkel harcba szálljon. Jó fegyver volna e csoport – mondják – jó kézben. Nem hiszem. Csak addig látszik az fegyvernek, míg a kakasát fel nem húzzák. Azontúl, ha lőnek is vele, legföljebb az igazi liberalizmust lövik meg vele.
De hisz e pártcsoportok is csak képzeletiek, a levegőbe vetett vonalakkal elhatárolva. Szabad szemmel csak az az egyforma szürkeség látszik a többség erdején áttekintve. Ha szabad egy triviális képpel élni, olyan e többség, mint ama katona-fotográfiák, melyeket a huszár közvitézek a szeretőiknek küldözhetnek: a ló és a huszár teste már előre ki van nyomtatva az egész ármádia számára, csak a fejnek van hely hagyva, csak a fej változik. Most ezen az üres helyen a Szapáry feje gömbölyödik, a párt tehát most a Szapáry teste és a Szapáry paripája.
– Úgy ám, de mi lesz akkor a »veszélyes« tünetekkel? Ezeket nem lehet eleszkamotírozni. Megvannak, tessék hát őket számon adni!
Így szólhatnának a kandiak, felsorolva a Hegedüsék-Wahrmannék konferenciáját, egyszóval a pénzügyi bizottság összeröffenését, elővehetnék a Kemény János–Beniczky-féle értekezletet, melyen a Bethlen miniszterségének bölcsőjét rengették a párt száraz-dajkái. Súghatnának-búghatnának a lojális keddiek szomorúságára megindult csütörtöki vacsorákról, a Boncza-mozgalmat nem is említve.
Jól van hát, vegyük őket górcsövi vizsgálat alá, ha ezekben rejlik a szeszélyes kombinációk alapmagja.
A Hegedüs-féle értekezlet elnöke fölvetette, mit kellene tenni, hogy a párt kompakt maradjon.
Sok beszéd folyt, határozat nem hozatott, hanem annyi kisült, hogy a kormány az itt egybegyűltekre hallgasson, mert ők a párt igaz emberei.
A Beniczky-féle értekezleten is az vétetett fel, mit kellene tenni, hogy a párt kompakt maradjon. Sok beszéd folyt, határozat nem hozatott, hanem annyi kisült, hogy az itt egybegyűltekre hallgasson a kormány, mert ők a párt igazi emberei. Nos, és a harmadik konferencián az »István főherceg«-ben mit határoztak? Ugyanazt szórul szóra, azzal az okos módosítással, hogy legalább meg is vacsoráztak azalatt.
A megfigyelő, ha egy kicsit fraseur is hozzá, rögtön leszürheti a megjegyzést, hogy ahol három konzíliumot is tartanak, ott bizonyára nehéz beteg van, de a még mélyebb megfigyelőleg ott láthatja, hogy itt a tekintélyeskedés tizenöt évig elfojtott viszketege mutatkozik. S hogy mind a háromszor éppen a párt-kompaktságot választotta köpönyegnek, látszik, hogy ez még mindig erős posztóból van.
Így állunk; a párt rendületlen, s összetartásához alig férhet kétely. (Nem árt annak még a Samassa belépése se.) A kormány bízvást kezdheti redukción, hogy elcsapja azt a szegény krampuszt, aki láncait zörögtetve, ijesztgeti a többséget: »Csendesen, gyerekek, mert be talál ütni a fúzió«.
Szeppen a mamelukság, de erre az ijedségre semmi szükség, mert az anélkül is támogatja Szapáryt. Az, hogy a többség élettelen és lágymeleg, lehangoló dolog lehet a kormányra, de ez már természetes, olyan volt Tisza alatt is (akit pedig nagyon szeretett), hogy a lélek még hálni se járt bele; olyan lesz Szapáry alatt még inkább, de együtt maradt és szavazni fog. Mint ragasztó-anyag, a fúzióval való ijesztegetés fölösleges, mint melegítőszer ellenben ártalmas. Szerencsére nem sokáig lehet használni, legfeljebb az első parlamenti összecsapásig. Ekkor vagy maga a mérsékelt ellenzék rontja le a hidat, melynek aranyozott oszlopait, rózsaszínre festett karfáit annyiszor álmodta meg; vagy ha az óvatos lesz (mert az lesz), akkor a kormánynak kell azt felrobbantania.
A lagymatagságot egész a tétovázás stádiumáig növelhetné, ha látná a többség, hogy a kormány ilyen eshetőségre gondol. El kell még a gyanút is vetni, a gyengébbek kedvéért, mert okos politikus úgysem képzelhet oly gyenge eszű kormányt, mely a mai viszonyok közt komolyan akarja a fúziót Apponyiékkal. A kétszerkettőt minden kormány tudja, s hogy negyven megbízhatatlan szavazatot kapjon, azért el nem szalaszthat legalább háromszor annyi megbízhatót.
Ha azonban a kormány erőnek erejével alkalmazni akar a gépe mellett egy krampuszt, akkor miért nem nyúl ahhoz a szörnyűbbikhez, akit a »Ház eloszlatásának« hínak? Persze, hogy ez olyan krampusz, akivel nem jó látszani, de legalább egy racionális, okos krampusz, aki festett szarvak helyett igazi kaszát tart a kezében a felburjánzott füvek ellen; a Ház feloszlatása már mint terv is, akár az irrigátor a lomha vért, egy kis pezsgésbe hozhatná a többséget, talán megszüntetné a lagymatagságot, ha pedig tényleg megtörténnének a választások, az új többség, melyet már Szapáry választatott meg, bizonyosan tetszetősebb lenne előtte.
De ez mind akadémikus… akarom mondani, üres beszéd, a krampuszokra nincs szükség, a Ház feloszlatására, éppúgy, mint a fúzióra; a majoritás oly erős és szilárd, aminő ezelőtt volt, nincs szétesőben és nincsenek aggasztó tünetek; ha baj jöhet valahonnan, ami e pártot, talán az utolsót sok ideig, mely a liberális zászlót szokta meg jelvényeül, megoldhatja, szétszórhatja, az a baj csak a kormány magaviseletéből származhat; ha a kabinet nem marad kompakt, akkor a párt is megrepedezik, széteshet.
Azért terheli kétszeres felelősség ezt a kabinetet, mert ennek nemcsak az a kötelessége, hogy jól kormányozzon (amihez szintén kell egy kis egyetértés), de még erre a vén, korhadt pártra is vigyázni kell, mert ha ez egyszer szétmegy, összetörik dirib-darabra, együtt a liberális zászlóval, azt mégegyszer nehéz lesz így összedrótozni. Pedig e pártra, bármily elaggott is, roppant szüksége van ennek az országnak ezekben a nehéz időkben, mindaddig, míg egy jobb, frisebb, derekabb támad helyette.
A többségekre könnyű kimondani az anathémákat, ott, ahol megvannak az eleven, életképes minoritások, készek minden percben a többségek örökét átvenni; de Magyarországon, ahol csak ez az egy szabadelvű faktor van, úgy kell vigyázni erre a pártra, mint a szemünk fényére.
Én is el tudok képzelni egy különb szabadelvű pártot ennél, de honnan vegyük – nem lévén az olyan cikk, mint a kávé, amelyből egy jobb, finomabb kvalitást lehet rendelni Jávából, Kubából. A tengeren elhozzák.
Ez a szabadelvű párt olyan, amilyen, de a mostani viszonyok közt mindeneknél a legjobb: más nincs – azért kell megőrizni, fenntartani és erősíteni.
