A T. HÁZBÓL [nov. 22.]
A T. HÁZBÓL [nov. 22.]
Abban a pillanatban, midőn első nagy beszéde után leült Csáky, midőn kipirulva a szómámortól tódult feléje száz képviselő, az ellenzék egy szürke hajó tagja azt a szóbokrétát látta jónak fölfrissíteni, melynek illatában már gyönyörködhetett egyszer Wesselényi Ferenc nádorispán, kassai szabadízű toasztja után.
– Ezzel a beszéddel kétszázezer kardot kötöttél az oldaladra, kegyelmes uram.
Hát igen, sok kardot kötött oldalára azzal a beszéddel Csáky; sok-sok százezret; de amint előrehalad a vita, önkéntelenül is rájön az ember, hogy ez akvirált kardok közt nem sokat ér némelyik. Egynek rossz a pengéje, másiknak rossz a hüvelye; ez tompa, az életlen. Akad közöttük rozsdás, van aki végképp kicsorbult, valamelyikről kisült, hogy ólomból van, sőt olyan is előkerült, akinek a markolatja van kiélesítve, hogy az vágja az ujját vele, aki használja.
Amint rendre jöttek szólásra az ellenzéki orátorok (kik ama nagy beszéd alatt felvillanyozva ujjongtak), kitűnt, hogy van ugyan bennük liberalizmus, de bizonyos hipokrízissel elegyítve. A polgári házasságot akarják, de a kevesebbet nem merik akarni. (Ellene vannak a rendeletnek.) A polgári házasság messze van, tehát akarják, azt is hiszik, hogy abban megfájul a kormány feje, tehát akarják, – a rendelet is liberális ugyan, de az közel van és a kormányé – hát nem akarják.
Nem liberális kardok ezek, hanem egyszerű ócska vasak, amik úgy tudnak csörömpölni, mintha kardok volnának. Egész mulatság hallgatni e szónokokat.
Tegyünk úgy, mint a természettudósok, vegyünk, uraim, egy gombostűt és szúrjunk fel rá egyet közülük persziflázsképpen! Teszem azt Helfyt. De öntsük ez igénytelen kis kritikát tegnapi beszédjéről valami különösebb formába, és adjuk neki mindjárt ezt a címet:
Helfy és az ágy
Tisztelt Ház! Nincs valami édesebb a világon, mint mikor fáradt az ember, s elcsigázva, kimerítve, bágyadtan meglát egy puha ágyat.
Íme itt az ágy, tisztelt Ház. Olyan tiszta ragyogó fehér, mint a hópihe… Nézzék e duzzadt vánkosokat, a dunyhát, mely a hattyú tollaival van megbélelve! És milyen ingerlőn vetette meg ez a Szivák; a Csáky jó puha keze megigazgatta! Ó, ah! (Helfy ugyanis ásít egyet.) Már hosszú évek óta kívánkozom ez ágyba. Engedjék, hogy levessem a papucsaimat!
Íme uraim készen vagyok… De nini, eszembe jut a hálóingem! (Most már a Ház kezd ásítani.) Igaz bíz az, majd el is felejtettem, uraim. Ebben az ingben nem szabad abba az ágyba feküdni. Ennélfogva lefekszem az ágy mellé. Pártolom az Irányi javaslatát.
*
Helfy az ágy mellé feküdt a földre. (Feküdjék békében.) Mások mást tettek, de nem érdemes újra visszatérni azon urakra, akik csak narkotizálják magukat a liberalizmussal. Mondjuk el inkább röviden a mai ülés lefolyását; de csak nagyon röviden, mert csendesen, minden külső szcéna nélkül múlt el. Csak az elején volt egy kis csetepaté.
Rossz, borongós hangulatú nap volt ez, nemcsak az Ucsuék gyásza miatt, kik búsan lehorgasztott fejjel ültek a padokban. (Mert hát minden elmúlik a világon, ha Kubicza is elmúlhatott.) A fák megkopaszodtak ott kívül a Múzeumparkban, a levelek lehullottak sárgán, a szél odacsapkodja a harasztot a parlamenti ház falaihoz, de az minden évben így volt egyszer; ám most Kubicza is lehullott a levelekkel, haraszttal együtt – pedig még eddig soha se tette.
Bánatosan kérdezgették egymástól:
– Olvastal baratocskám a Közlönt?
Az illető »barátocskám« csak a fejével bólintott, szólni ma a fájdalomtól nem voltak képesek a trencséniek – sőt még hallgatni se, korán otthagyták az ülést.
De a trencséni gyászon kívül is volt még egy lehangoló momentum; hogy ma egy szónok se volt a rendelet mellett.
Kezdte pedig a vitát Komlóssy, az egyedül bevallott ultramontán. (Ennek legalább korrekt az álláspontja.)
A kis menyétképű pap a Zimándy szerepét vette át, aki »Trefort kalapácsának« szerette magát nevezni.
Kalapács ő is volna, ha nyele volna.
De még az is baj, hogy Komlóssy kisebb kalapács, mint Zimándy, Csáky pedig nagyobb Trefort.
Megint remekelt. Rögtönzésében, melynek nagy része polémia volt Hockkal és Komlóssyval, váltakozott a debatter könnyű lövege, a logikának mindent szétzúzó tömör bombájával, egy-egy játszi rakéta megvilágítá a tért, ahol szétpattant…
A lándzsát könnyen hajítja súlyos keze, de a röpke nyíl is jól talál abból.
Kétségkívül nagy szónok. Stíljében is van kellem, szín és ízlés.
Csáky beszédeit a gráciák öltöztetik – de a Minerva páncéljába.
