A »PECH«
A »PECH«
(Haditudósítás a t. Házból)
Az első szónok Szivák volt, ki a sokat emlegetett határozati javaslatot nyújtotta be.
Ha mitológiát komponálnánk az ülésről, akkor három jelvényt kellene festeni Szivák körül.
Az egyik egy serpenyő, amelyen méregeti a felboncolt elkeresztelési kérdés alkatrészeit.
A másik egy kínai fal, amelyet a politikus tologat elő egy kordén, hogy a szabadelvűek és a mérsékeltek közé tolja a vita ötletéből. (De félni lehet, hogy ez csak spanyolfal.)
A harmadik egy hárfa, melyen lendülettel veri ki a liberalizmus tiszta hangjait. Tetszett is a gyülemlő Háznak a szép beszéd.
De sajnos nem írunk mitológiát, csak egy kis haditudósításról van szó.
A Háznak három tragikus alakja van; az egyik Hagara Viktor, aki okos ember, jó ember, de senki sem akarja végighallgatni – tehát teljes lehetetlenség annak a kitudódása, hogy olyan okos.
A másik tragikai hős Sprinczer János – akit meg nem ismert a Ház.
Míg a harmadiknak, Hocknak, éppen ellenkezőleg az a tragikuma, hogy a Ház megismerte.
Hock János emiatt száműzetett a pártból, s új otthont ment keresni. Nem abban van a pech, hogy száműzetett, de hogy a habarékpárthoz került. A pechet és a habarékpártot egy bölcsőben ringatta a gondviselés. A habarékpártnak is pech volt, hogy Hock odakerült, de Hocknak is pech volt, hogy éppen a habarékpártba vetődött. Összecsókolóztak, összeölelkeztek: ásó kapa választ el bennünket.
A peches párt folyton sopánkodott:
– Nincs olyan pech a világon, mint a mienk.
Hock János is váltig szidta a malőrjét:
– Én vagyok a legmalőrösebb ember a földtekén.
Végre is azon nehéz időkben, midőn a párt egyedüli drága kincsét, a programjukat, ellopta a szabadelvű párt, nem maradt már semmi egyebük amit eldöntsenek, mint az, hogy ki a pechesebb: a párt-e vagy Hock János?
A nagyobb szabású, szubtilisabb mérsékelt ellenzéki államférfiak különféleképpen formulázták a kérdést:
A párt Hock nélkül vagy Hockkal?
Hock külön vagy a párttal?
Ezer szempontból lett ez megvitatva, de csak nem lehetett eldönteni, kié a nagyobb pech.
Egyszer aztán annyira megkörnyékezte a pech a pártot, hogy biztosan hitték Hock Jánost felülmúlni.
Egy szomorú napon tudtára adják:
– No, nem te vagy a legpechesebb, hanem mi. Olyanok a viszonyok barátom, hogy nem marad fel számunkra egyéb, mint belemenni a szabadelvű klubba. Hát láttál már valaha olyan pechet?
Amire fölszisszen Hock János:
– Ha láttam-e? Hiszen százszor nagyobb pech az enyém, hogy éppen olyan párthoz kellett kerülnöm, amelyik útban van abba a pártba, ahová többé vissza nem vesznek!
Ebből aztán világos lett, hogy mégis Hock a pechesebb ember. A habarékpártban azóta megszerették, becézgették a jó Hockot, ahogy a púpos ember teszi a sántával, mert a púposnak is jólesik, ha elmondhatja valakiről: »Ez a szegény szerencsétlen ördög«.
Úton-útfélen hallani Hockról: »Pechje van a szegény fiúnak!«
Ma is pechje volt. Valóságos idült pech. Hiszen olyan jó ember, és mennyi esze van. Az a kis ravaszkodás is, ami a nyakát szegte, másnál elcsúszik – neki a karrierjébe került. Még Gajári Ödön is őrá csinál ma a Nemzetben egy ötletet: elnevezve őt »félbemaradt püspöknek«. Félbemaradt bazilika már volt, de félbemaradt püspök, ez valami új és kapitális gondolat! Nagy pech kell ahhoz is, hogy valaki éppen eltalálja: mikor Gajári gúnyoros, csípős hangulatban van. A jó öreg, »Nemzet« hogy neki gyürekszik, pedig máskor a légynek se vét. Ha írna róla, azt mondaná, hogy berepült eközben egy legyecske és nagy hatással dongott.
De még nagyobb pech kell ahhoz, hogy éppen akkor álljon fel szónokolni Hock János, mikor Roszival van megtéve Tomorinak; és ott áll lesben egy nagy beszéddel – mint a klérus szája. Hatalmas termete kimagaslik, felborzolt üstöke úgy néz ki, mint ahogy a lángot festik a képeken.
Persze, azért peches ember, hogy most álljon fel.
Tagadhatatlanul szépen beszél, hangja átható, végigcsendül az egész termen. Csinos, sima arc, nagy, okosságot lövellő szemekkel, ajkán gúnyoros mosoly. Egy fiatal abbé kópiája, abból a fajtából, melyből a Richelieuk lesznek vagy – de ne vágjunk eléje a pechnek!
A gomolygás elsimul a padokban. A figyelem a szónok felé fordul, ki nagy ügyességgel csinálja azt a játékot, amit némely szemfényvesztők szoktak három kártyával: addig forgatja az ujjai közt a nézők szeme előtt, hogy mikor aztán egy, kettő, három, leteszi, senki se tudhassa, hol van a »veres hetes«.
De nem ez az ő pechje, mert hiszen volt a beszédjében annyi liberalizmus, amennyi a pártjának nem árt, és volt benne annyi ellenzékiség is, amennyi a püspököknek nem használ, s mi több az ellenzéknek tetszett a beszéd, az »úgy van« és a »helyes« oly sűrűn potyogott a balon, mint szélben az éretlen szilva: de Hock János most a püspököknek fordult (a Csáky által jelzett belforradalom zászlaját fölemelve).
Míg csak a püspökök fölemésztéséről volt szó, Péchy Tamás szelíden szemet húnyt. Hadd harapjon egyet-kettőt a főtisztelendő és főméltóságú urakba! Jó az azoknak.
Ám mikor aztán a kormánypárti pap képviselőknek esett a szónok, és őket kezdte piszkolni, Péchy Tamás összerándította a szemöldjeit, de csakhamar megnyugtatta szelíd lelkét:
– Ha már a püspököket jól elpáholta, és nem kiáltottam rá, a szegény plébánosoknál szóljak közbe? Nem, nem! Még megapprehendálnának rám a püspökök.
Péchy tehát tovább engedte beszélni.
Csakhogy a Péchy türelme is véget ért amint a »politikai morál« szót emlegette. Milyen pech, hogy az egész Fogarasi-szótárból éppen ezt a két szót választotta ki. Ilyen pech is csak Hockkal történhetik. Hány ember használta már ezt a szót és semmi baja se lett. Mért, hogy éppen Hocknál haragszik meg érte az elnök és a Ház! Csodálatos peches egy ember!
Az elnök közbecsengetett és megrótta, hogy ezt a szót nagyon »óvatosan« kell csak használni. Hát mi veszedelmes lehet ebben a szóban?
Az egész jobboldal tombolt és toporzékolt:
– Rendre! Rendre!
A jámbor lelkű Novák József (aki négy esztendő alatt sohase botránkozott meg semmin) dühösen ugrott fel:
– Hogy mer ő politikai morálról beszélni!
(Azóta is, pedig már este 9 óra van, folytonosan ezen tűnődik.)
A jobboldalú arcok belevörösödtek a méregbe, száz mameluk zajgott, méltatlankodott. Roszival tűkön ült, még a szelíd Ivankovics is heves gesztussal magyarázgatott szomszédjainak.
Szerencsére hamar lett azután vége a beszédnek, melynek kétségkívül voltak hatásos, sőt gyönyörű részei, miket riadó tapssal és éljenzéssel jutalmazott a balvidék.
Még az »éljen« zajban fölpattant Roszival ruganyosan, haragosan, s megmagyarázván a kormánypárti papi képviselők korrekt magatartását, emeltebb csípős hangon folytatá:
– Egyébiránt mi az ilyen embertől...
Az »ilyen ember« szóra egyszerre nagy zaj tört ki balról. Rendre! Rendre!
Egy sztentori, borízű hang kimagaslott:
– Rendre a papot, ha rendetlen!
Egy szélsőbali megfenyegette öklével Roszivalt:
– Hallgasson, még nem püspök!
– Hiszen éppen azért nem hallgat, mert még nem püspök – sivított közbe egy szózat, mintha az égből jönne. (Ha ugyan vannak az égben kappanok.)
A jobbpárt is megemberelte magát.
– Halljuk a szónokot! Halljuk!
A balmező tombolt, vijjogott, dörömbölt.
– Nem hallgatjuk. Álljon ott a szégyenpadon!
Egypár kálvinista mameluknak a Roszival háta mögött, megesett a szíve.
– Ne hagyjuk az emberünket!
– De hiszen pap.
– Az igaz, de a mi papunk.
– De most ellenünk van.
– Mindegy, mégis a mienk. Ne hagyjuk!
Sikerült egy kis animót csinálniok Roszival mellett. Az elnök is megeresztette a csengettyűjét. Addig rázta, rázta, hogy végre kirázott belőle annyira való csendet, hogy Roszival megint üthetett egyet az »úrban való testvérén«.
– Hock az én szememben sokkal csekélyebb személyiség…
Erre meg már éppen lázasan tört ki a düh. Az ellenzékiek felugráltak padjaikban, s véderővitai gesztusokkal csörtettek az emelvény felé.
– Rendre! Rendre!
Az elnök megijedt, hogy mindjárt paphalál lesz, s rendreutasította Roszivalt is.
– Nem engedem meg, hogy az egyik képviselő »csekélységnek« nevezze a másikat.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Csáky meg eközben csöndesen nézte a helyéről, hogy keresztelik el egymást mindenféle a gúnykifejezésekkel a papok. Kit tudja, mire jó az?
A habarékiak pedig folyton dicsekedtek azalatt elragadtatva a Hock beszédje által, a gránicokon ülő idegeneknek:
– Nekünk csak egy papunk van és az is liberális!
Amire malíciával jegyzé meg valaki megfordítva:
– Nálatok csak egy liberális ember van, s az is pap.
*
Kérdem már most a tisztelt olvasótól, hogy mi a nagyobb pech?
Az-e, hogy a habarékpárt azt mondja valakiről, hogy liberális?
Vagy az, ha valaki azt mondja a habarékpártról, hogy csak egy liberális embere van, s az is pap?
Sőt az se bizonyos immár, hogy ki van nagyobb pechben? Hock-e, vagy a pártja?
Merő lehetetlenség eldönteni. Minek törném hát még tovább is rajta a fejemet?
