II. A száműzött tündérek
II. A száműzött tündérek
A trafik még hagyján, hadd hirdesse itt is fennen, hogy füst, minden csak füst. Füst a beszédek, füst a hatalom. Az izzó, pattogó tüzes zsarátnok szikrái is azt beszélik a kandallók homályában: Füst, füst!
De miután már szétnéztünk a büfében, lehetetlen föl nem sóhajtani még egy reformeszme fölött, melyet alighanem Irányi sugalmazott a háznagynak.
Vége a poézisnek. A két Hébe elmenőben van.
A büfét januártól kezdve kiadják Dobosnak, s frakkos pincérek fogják fölszolgálni a reggeliző honatyákat.
Nem mondja többé reggelenkint Krajtsik: »Mit álmodott Gizike?«
Gizike nem lesz többé. Nem fog már ugrándozni a miniszterek körül. Kinek az állát csipkedik meg ezentúl a pajkos öregurak? A szoknyák suhogása szinte megszépítette e sivár falakat. S ha egy kis csengő női kacagás hallatszott ki néha a folyósora, még az öreg Szathmáry Miklós is vígabban tipegett fel s le a miniszteri szobától az elnökéig.
Úgy elkelt ide az a két szép leány, mint egy homályos mogorva sikátorba a napfény.
De vége, vége!
Ezentúl nem marad más női alak a patriae patres barlangjában, mint az a vén anyóka, aki a folyosót szokta elsepregetni.
De ebben csak a túlságosan korán érkezők gyönyörködhetnek. Erre mondta Beöthy Algernon, hogy a »haza anyja«.
De még a honfoglalás előtti korból.
