A KARCOLATOK TÖRTÉNETE
A KARCOLATOK TÖRTÉNETE
Csak nehezen tudtam beleegyezni, hogy e karcolatok külön kötetben lássanak napvilágot.
A világ összes könyvei protestálni fognak ez ellen az egy könyv ellen: »Mit keresel köztünk? Hiszen nem értjük, miről beszélsz?«
Valóban a felszólalások, a beszédek, a szituációk, amelyeket e cikkek festettek némelykor talán találóan, már rég elmúltak. Sokszor már harmadnapra megváltozott a perspektíva.
A beszédeket, melyek itt parodizálva vannak, már régen eltemette az emlékezet. S ez egymás sorjába fűzött cikkek úgy veszik ki magukat, mint egy szabóműhelyben a madzagra fűzött régi mértékek különféle kuncsaftokról, gyerekekről, aggastyánokról. Az aggastyánok már rég elhaltak vagy lesoványodtak, a gyermekek már megnőttek. A róluk vett mértékek nem érnek többé semmit.
De a hiúság ördöge lecsitít. Hízeleg a tudat, hogy azt mondhatom az illusztris és nem illusztris szónokoknak, az akkori nap hőseinek: Íme a ti beszédeitek már elenyésztek, de az, amit én írtam róluk, az még megvan.«
Megvan. Túlélték a karcolatok a beszédeket. De bizony csak olyan túlélés ez, mint mikor a halottnak még egy darabig nő a körme – de mit ér, ha már nem tud vele kaparni.
Gyakran megesik, hogy nagy szónok is ügyetlen beszédet mond, mert Homer is alszik néha. Máskor kis szónok mond igen ügyes dikciót, mert Krajtsik is ébren van néha. Így van ez magukkal az ülésekkel. Nagy történelmi érdekű ülések alig nyújtanak némelykor anyagot a belletristának, míg ellenben a legjelentéktelenebb helyeken bugyog föl az a nedv, amivel a szatíraíró megnedvesítheti a tollát.
E kötet tehát még arra sem lehet figyelemmel, hogy oly ülések leírását nyújtsa, melyek e tíz év történetében valamely figyelemre méltó lépést jeleznek – hanem egészen össze-vissza rohan a parlamentek befutott útjain, s nem ott áll meg, ahova Clió netán jelző táblát tett, hanem egészen az író szeszélye szerint, itt egy barázdán, amott egy nagy tölgynél, majd egy kis törpe bokornál.
Nincs ennek a könyvnek semmi tendenciája többé. Nem akar senkit ütni, sem csipkedni. Csak emlékeket akar nyújtani, hogy aki lapozgat benne (legyen vagy mameluk, vagy ellenzéki), szeme elé táruljanak még egyszer a régen elhagyott vidékek és hangulatok.
Voltaképpen az én Légrády Károly barátom ideája ez, ki formálisan beleerőszakolt engem a karcolatok írásába, s most hasonló erőszakkal könyvben akarta látni megörökítve az általa kiforszírozott genret.
1882-ben még Törs Kálmán barátom írt referádákat a mozgalmasabb ülésekről a »Pesti Hírlap«-ba. Egyszer azonban előfogta valami betegség, nem járhatott az ülésekbe.
Légrády azt mondta nekem egy napon:
– Elmehetnél holnap a Házba. Érdekes ülés lesz. Írhatnál róla valamit.
Nagy szemeket meresztettem rá:
– Én a Házba? Hát hogy mehetnék én oda? Aztán hogy tudnék én arról írni? Nem olvastam én soha életemben egyetlen beszédet sem. Nem ösmerek én ott egy árva lelket sem.
– Annál jobb; legalább nem leszel elfogulva.
– Nem, nem! Azt nem vállalom. Én a Házba nem megyek.
Másnap megint elkezdett kapacitálni:
– Legalább addig mennél el, míg Törs meggyógyul.
– Menni nem megyek semmi esetre sem, de azt az egyet megteszem, hogy az országgyűlés elé írok egy bevezetést, a Törs modorában, hasból.
– Hát az is valami.
Másnap megjelent a bevezetés. Egypár gorombasággal Tisza ellen, köznapi banalitásokkal, húsosfazekak közt böfögő mamelukokkal. Tetszett a redakciónak. Mert szerettek a fiúk, mindig jók voltak hozzám, hát a világért nem mondták volna, hogy rossz dolgot írtam. Légrády is megdicsérte a bevezetést és hozzátette:
– De hátha még ott lettél volna! Ugyan eredj el egyszer. Csak egyetlen egyszer.
– Isten neki! Hát egyszer megteszem. Végre is bele nem hal az ember. Melyik utcában van az a Ház? Aztán hogy eresztik oda az embert, mit kell mondani, hova kell ülni stb.?
Antalik Károly barátom lett megbízva, hogy jöjjön értem reggel, aztán vigyen el, ahogy a kis deákokat szokás, kérjen egy jegyet a karzatra, aztán ültessen fel valami jó barátságos emberek közé, akik meg fogják mutogatni, melyik a jobb oldal, melyik a baloldal, hogy hívják azt a tüskés bajuszú bozontos honatyát vagy amazt a nyalkát?
Úgy is volt minden. Még ma is emlékszem ama csikorgó téli napra, mikor Antalik értem jött és elvitt, a kapus szépen beeresztett bennünket az előcsarnokba, onnan aztán elmentünk az olvasóhelyiségbe (amely még akkor nem volt üvegfallal elkerítve), ott felakasztottuk kabátjainkat, s bevezetett a karzatra. Milyen csodálatosnak, fényesnek és méltóságteljesnek látszott minden…
Szívem megdobbant. Ez hát a nemzet törvényhozása. Ez a szent csarnok.
Kéjjel szíttam be a levegőt, mely az ország nagyjainak lélegzeteitől lett olyan fülledtté; szemem gyönyörködve indult meg véges-végig a padokon. Imitt-amott fölbukkant egy-egy ismerős arc, melyet láttam már valami képes lapban. Hogy elméláztam én ezeken! Érdekelt koponyájuk alkata, szemeik pislogása, kezeik mozdulata. Istenem, istenem, mit érezhet a szívében egy ilyen ember, aki az ország oszlopa gyanánt ül itt!
Az egyik oszlop éppen aludt. Megkérdeztem, hogy hívják: »Göndöcs Benedek« mondták újságíró társaim, s felette csodálkozának, hogy van még valaki, aki Benedek urat nem ösmeri.
– Hát ebben a zöld kalitkában mi van? – kérdem félénken, mert a balkarzatról éppenséggel lehetetlenség látni.
– Ott az elnök ül – felelték nevetve. – És ön mit gondolt?
Megvallom semmit sem gondoltam. Csak aztán később jutott eszembe, hogy nálunk falun a fürjet tartják zöld kalitkában.
Hát az elnök ül ott. Zöld mennyezet alatt a trónon. De sokért nem adnám, ha megláthatnám az arcát. Valami fenséges nyugalom ülhet azon, mint az oroszlányén.
Kisvártatva hangzott a csengettyűje. S hangját is hallottam, éppen rendreutasított valakit.
Az újságírók egymás közt suttogták:
– Péchy haragszik.
Megfagyott bennem a vér, hogy mi lesz most. Valami borzasztónak képzeltem én azt, mikor az elnök haragszik. Szavai úgy kongtak-bongtak a fülemben, mint csattogó éles pallosok. Borulat szállt a teremre. Tán még mennydörög is odakünn – mikor a Ház elnöke haragszik.
Megkérdeztem »kit utasított rendre«?
– Szalay Imrét (akkor még ő volt Károlyi Gábor).
– Melyik az?
Részvét teljesen kereste fel szemem az összetiport szerencsétlent, de mekkora volt csodálkozásom, midőn egy angolos úri embert mutattak, aki az elnöki feddés alatt nevetgélve beszélgetett a szomszédjaival.
Tele szedtem magamat benyomásokkal. Megfejthetetlen rejtélyek egész raja zsongott fejemben. A beszédek, a zaj, a nagyhatalmú Tisza alakja, az üzenethozó főrendi jegyző, aki megáll daliásan az elnöki emelvénynél, kardja megcsörren, szava megcsendül, hogy élőszóval adja át a főrendek üzenetét. Mindez imponált, fölpiszkálta a fantáziámat.
Hangulat terhesen hagytam el a karzatot az ülés végén; a sötét keresztfolyosónál egy mameluk képviselő beszélgetett egy miniszterrel. Sohasem láttam még ilyen közelről minisztert, önkéntelenül meggyökerezett hát a lábam.
– Megígérted kegyelmes uram – mondá a mameluk idegesen.
– De ha nem lehet, barátom.
– Megígértem a te szavadra a választóimnak, nagyon nehéz helyzetbe hoztál.
– Mégse tehetem. Nyugodj bele.
– Nem nyughatom bele sehogy sem.
– De hát mit tehetsz egyebet? – kérdé a miniszter foghegyről.
– Mit? – felelte a mameluk keserűen. – Néha a birka is topog a lábával.
(Azóta se hallottam shakespeare-ibb kifejezést a mameluk erőkifejtésre.)
Behabzsolva e párbeszéd minden szilánkját, siettem a ruhafogashoz, ahol a kabátomat hagytam volt lógva.
De biz az egész kabátból csak az akasztózsinórja volt már ott – magát a kabátot elemelte valaki a Tisza beszédje alatt. Mert a Tisza beszédjei veszedelmesek voltak egy időben a kabátokra. Künn a folyosón néptelenséget okozva, a beosont tolvaj bátran vihette őket.
Pedig igazán szép kabát volt; selymes barkás szövetből, újdonatúj bársony gallérral. (Éppen a »Jó palócok« honoráriumából vettem.) No, már azért a kabátért nagy kár volt. Szidtam is Légrádyt, minek küldött engem ide. Éreztem én azt előre, hogy nagy veszedelem vár itt rám.
Otthon a szerkesztőségben aztán elpanaszoltam, az első természet után rajzolt karcolatomban az ország színe előtt (de persze az ország nem értette meg), hogy bár az ülés nem volt népes, se a tanácsterem, se a karzat, se a folyosó, mégis több volt jelen egy emberrel, mint kellett volna.
(Azt az egy embert értettem, t. olvasóközönség, aki a kabátomat vitte el.)
Légrádynak tetszett az a karcolat.
– Igen szép – mondá.
– De nem olyan szép, mint a kabátom.
– Sokkal szebb a kabátodnál.
– No, iszen utoljára voltam én a Házban.
– Micsoda? Utoljára? Ma okvetlenül el kell menned, mert hátha megkerül a kabátod. Hátha csak tévedésből vitte el valaki és visszahozza. S aztán, mért nem jelentetted be a háznagynak, vagy legalább a főszolgának? Azok kikeríthetik.
– Az bizony nem lehetetlen. Csakugyan el kell mennem. Mert mégis nehéz elhinni, hogy az ország összes kabátjai közül éppen az enyimet vigye el valaki szándékosan. Hiszen választhatott volna cobolyprémeset is.
Elmentem tehát újra a Házba és bejelentettem a főszolgának, hogy tegnap ellopták a kabátomat. A főszolga szomorú arcot vágott és megbiztatott, hogy majd tudakozódni és vigyázni fog. Egy szélsőbali képviselő, aki arra menőben hallotta a panaszomat, félrehúzott és azt kérdezte tőlem: »Nem gyanakszom-e valakire?«
– Kire gyanakodnám? – feleltem kissé zavartan.
Megvetőleg vont vállat, mintha mondaná: »Ez még nem ismeri a minisztereket!«
Aztán elvegyült egy csoportba a folyosón, ahol Verhovay tartott cerclet.
Az ülés végén még egyszer találkoztam a főszolgával: »Jelentést teszek – mondá – a rendőrségnél, ha valamit kisütnek, közlöm. Tessék csak tudakozódni gyakrabban.«
Napokig jártam be ezentúl szorgalmasan a kabát miatt. Míg egyszer csak azon vettem magam észre, hogy a kabát már egészen kiment az eszemből, s én mégis mindennap ott ülök a karzaton. Megszoktam a levegőt, az embereket, azt a zsibongást, nyüzsgést és lassankint nem bírtam meglenni nélküle.
Ami a kabátot illeti, egészen mást gondoltam később, isten ments, hogy az megkerüljön. Mondtam is a főszolgának, hogy ne kerestesse, ne nyomoztassa, nagy malőr volna rám, ha megtalálnák.
Jobb annak a kabátnak ott, ahol van. Maradjon ellopva mindörökre.
Mert hát úgy esett a dolog, hogy éppen a karácsonyi ünnepek előtt tűnt el a kabát, abban az időszakban, mikor a szerkesztők rosszabbak a végrehajtónál. A kabát eltűnésének híre villámként futotta be az irodalmi köröket s a jobb szívű szerkesztőket áthatotta a részvét nemes melege. Sokan kérdezősködtek a részletek iránt; mások viszont éles elmével találgatták, hogy mit szándékozom most tenni.
Azt ugyan ki nem találták egyelőre.
Hanem mikor aztán jöttek a karácsonyi ünnepek, s jöttek sorba a szerkesztők a megígért kéziratokért zaklatni, bánatos hangon feleltem:
– Megígértem a novellát, barátom. Benne volt a kabátban a kézirat; de bizony azt ki nem tette a tolvaj. Hiszen nem is bánnám a kabátot. Csak azért a szép novelláért fáj a lelkem.
A másik rajzot követelt. A harmadik egy tárcát. Az egyiknek egy regényt ígértem volt; azzal akarta az újévi számot kezdeni.
De hasztalan. Ezek az irodalmi kincsek mind-mind ott vesztek a kabátzsebben! Szegény Nagy Miklós majdnem sírva fakadt, mikor elpanaszoltam.
Ez a szerencsétlen kabát (amelyben az irodalmi legenda szerint egy egész bibliotéka veszett el), vitt be engem a képviselőház karzatára – ez volt szülőapja a karcolatoknak s nem hogy kéziratok tűntek volna el benne, hanem éppen az eltűnése által támadtak kéziratok. Egy egész bibliotékára valók. Mert sok-sok kötetre mennének már azok az irkafirkák, melyek a »T. Házból« rovatban azóta világot láttak, s melyekből a jelen kötetbe a különböző időszakokból kiválogatva most csak egy kis ízelítő jut.
Majdnem egy évtized múlt el azóta. De még most is élénken emlékszem e napokra. Még most is elevenen áll előttem cselszövő arcával a szélsőbali képviselő, amint megkérdé, kire gyanakszom.
Ah, milyen bárányka voltam még akkor! Nem gyanakodtam senkire. Pedig eszembe juthatott volna, nem-e valami kiadói furfang az egész… Bocsásd meg, Károly barátom, de nem állasz egészen tisztán ebben a kabáteltűnési dologban…
Úgy van, úgy! Hát mért mosolyogtál volna különben olyan gúnyosan, valahányszor a kabátban veszett kéziratokra hivatkoztam? Vagy mért emelted volna fel különben havi száz forinttal nagyobbra legott a fizetésemet, ha nem a háborgó lelkiismereted elcsillapítására?
De mindegy. A dolog nem ütött ki valami nagyon rosszra. A karcolatok írásába napról napra jobban belejöttem, végre véremmé vált naponkint fölvacsorálni egy-két szónokot. Ötletek támadtak a fejemben s azokat jól esett díjmentesen szétadományozni a kedvenc alakjaim közt. Néha Prileszkynek adtam a szájába, máskor Zalay Istvánnak. Ha ezek »kegyvesztettek« lettek, új államférfiakra bíztam a »kritikai bölcsesség« kezelését. Hát nem királyi foglalkozás ez?
Lassankint úgy kezdtem tekinteni az egész parlamentet, mintha annak összes mozgó és cselekvő alakjai az én kedvemért élnének és beszélnének. A nyolc miniszter is mind az én játékszerem. Becézhetem őket, de össze is törhetem…
Ah, összetörni! Milyen gondolat! Hiszen szeretem őket valamennyit, mint gyermek apró katonáit, lovait, szekereit, ágyúit, báránykáit s ha egy-egy összetört a közvélemény kegyetlen keze alatt (mint pl. Prileszky vagy Csanády bácsi), bizony az én szívem fájt értük a legjobban.
Nem, nem; sohase bántottam rossz célzattal egyiket sem, hiszen enyémek, magyarok. De ők se bántottak. Egy évtizedig csipkedtem, szurkáltam őket (s nem tréfadolog folyton személyeskedni érzékeny, szeszélyes emberekkel), de csak egyetlen egyszer volt afférom. Azt is eligazítottam békésen, csendesen.
Egyszer ugyanis Meszlényi Lajos és Schvarcz Gyula tűztek össze egy ülésen. Másnap azt írtam a parlamenti csetepatéról: »A clown és a tudós harcba szálltak«.
Meszlényi Lajos magyarázatot kért a gorombaságért.
– Hát mondtam én egy szóval is, hogy melyitek a tudós, melytek a clown?
Meszlényi Lajos elmosolyodott.
– Hm! persze hogy nem mondtad – s egy tudóshoz illő jámborsággal sompolyodott el.
Máskor a lutheránus követek apprehendáltak meg, amiért azt írtam Geduly Lajos szuperintendensről egy főrendiházi karcolatban, hogy úgy nézett ki Luther-rokkjában, lefityegő fehér kravátlijával, mint egy medicinás üveg.
Fölkerestek a folyosón és szemrehányást tettek:
– Mi akar az lenni, hogy evangelikus létedre olyan kíméletlenül bánsz el a püspökkel? A saját püspököddel? Mire magyarázzuk ezt?
– Arra – feleltem –, hogy tudom, mi a becsület s ha püspököt akarok bántani, csak nem mehetek idegen vallásfelekezethez püspökért. Bántom a magamét, punktum. Kinek mi köze a magaméhoz?
Még énnekem állott feljebb.
Ebből láthatja az olvasó, hogy karcolatírói pályám egyáltalán nem volt zivataros. De az lehetett volna nagyon könnyen.
Csak most, utólagosan látom ezt be, most, amióta ellustultam s igen sokszor Sebők Zsigmond barátom ír a Ház üléseiről a »Pesti Hírlap«-ban.
Mellesleg legyen mondva, kényelmes dolog ez, ravaszul kieszelve. Ha Sebők valami pompás dolgot ír (és sokszor ír), azt akkor nekem tulajdonítja a közönség, ha pedig én írok valami gyarló dolgot (s bizony elégszer megesik), azt akkor Sebőknek tudja be a közvélemény. (Ilyen mesterségesen tartom én fenn a népszerűségemet.)
Hanem ilyenkor (ha ti. Sebők ír a Ház üléseiről) rendesen felbőszít ellenem egypár embert, kik részint a talentumukban, részint másnemű tulajdonságukban érzik magukat megsértve. Mondogatom is neki s mert fiatalabb, nem veszi tőlem zokon:
– Ön megtanulta a nyilakat, de még nem a kenőcsöt, amivel az ütött sebet nyomban be kell tapasztani.
Hát bizony e kenőcs titka nélkül már régen fűbe haraptam volna künn a rákospalotai erdőben s most a vadméhek döngését hallgatnám – híres, nevezetes szónokok helyett.
Egyébiránt még át nem ugrottam a dolgot; még nem vagyok a végén.
