AZ ÉN JELES MONDATOM
AZ ÉN JELES MONDATOM
(Levél a szerkesztőhöz)
Kedves Barátom! Írod, hogy a Petőfi Társaság tagjait adod ki lapod karácsonyi mellékletén, s tőlem is bekövetelsz egy vagy két sort, amiből azt veszem ki, hogy mindössze egy jeles mondat kellene. De jut is nekem eszembe jeles mondat? Képtelen vagyok én arra?
S aztán – hogy teljesen őszinte legyek – legjobb lenne, ha engem egyáltalán kihagynál. Engem hiába teszel nevezetessé, rajtam nem fog, nálam nem tarthat sokáig. Előre mondhatom, megjárod velem csúfosan. Gyönyörű dolog fog rám kisülni a halálom után.
Amennyi Stammbuchos (alias: rövidruhás) leány van az ország azon vidékein, ahol csavarogni szoktam, az mind megnyomorít az emlékkönyvével, hogy írjak bele valamit. S én mindenikbe ezt az egyet írom:
»Az író olyan, mint a havasi kürt, csak messziről jó hallani.«
A kedves kis leányok szelíden mosolyognak, hálásan megköszönik:
– Oh, be szép, be szép!
Száz és száz mosolyt, édes tekintetet bezsebeltem már én ezért a mondatért imitt-amott.
De a halálom után jön a nemulass; mert ha teneked az az ötleted támad egyszer, hogy holt írók Stammbuchokba elszórt sorait szeded össze a lapodba, hát egyszerre beküldik száz helyről ezt az egy mondatot.
S akkor ki fog rólam sülni:
– Nini, ennek az embernek csak ez az egyetlen gondolata volt!
S még akkor is, ah, még akkor is marad egy mélységes, sötét titok; de már arra nehezen jöttök rá.
Hogy ti. ezt az egy mondatot is Jókaitól plagizáltam.
Mert megvan bennem az a szép vonás, hogy ha már lopok, a leggazdagabb embertől lopok.
Azért hát kérlek, írd oda a képem alá, hogy »Az író olyan, mint a havasi kürt, csak messziről jó hallani« – s tedd alá a nevemet.
