A MAI ÜLÉS febr. 13.
A MAI ÜLÉS febr. 13.
A kalendárium szerint most kezdődik a böjt, de az ellenzékiek számára, úgy látszik, már elvégződött. Eddig koplaltak, éheztek, mert a kormány csupa olyan javaslattal lépett föl, melyet el kellett fogadni; ma végre mind a kettő kapott egy kis kedvére való táplálékot.
A habarékpárt különben most amúgy is ihletett hangulatban van. Amióta elszakadt minden fonal és nincs számára út se jobbra, se balra, összeköttetésbe lépett az égiekkel. Hock János böjti prédikációja ez az aranyfonál, mely a pártot új szövetségeseivel összeköti, mely prédikációkon a párt testületileg szokott részt venni.
S az égiek jó szövetségesek. Íme a kakas még hármat se kukorékolt, s már meghallgattattak nagy inségükben. Megjött a várva-várt, első ízes politikai falat számukra egy választási visszaélés képében.
A már csaknem megnémult szélsőbal is kapott kedvére való eledelt: egy közjogi kérdést.
Az ülés egyébként mozgalmas és változatos volt. Mindjárt az elején a bosnyák csapatoknak a magyar területre való behozataláról szóló törvényjavaslat került tárgyalásra.
*
Mennyivel jobb lett volna a magyar huszároknak, meg a magyar bakáknak, ha a boszniai okkupáció idején a jó bosnyákok is parlamentárisan fogják föl a dolgot. Mennyi jó magyar vért meg lehetett volna menteni, és mennyi kárba veszett erő állt volna szolgálatára a numerusokban Keletinek, aki az ország népszámlálási adataival éppen ma állt elő. Ha azok a bosnyákok olyan csöndes, méltóságos ellenzékiek lettek volna, mint amilyen ma a Házban a hullámzó hangú Irányi, a recsegve suttogó Helfy, vagy a mélységesen színtelen előadású Czirer; akkor a boldogult Andrássy Gyula maga mehetett volna a katonabanda élén s talán még egy, Polónyi-iskolára valló, ártatlan abcúg sem hangzott volna felé Maglaj környékén sem.
De hát azok a bosnyákok egészen másképp gondolkoztak, mikor arról volt szó, hogy a magyar csapatokat Bosznia és Hercegovina területére bevigyék, mint a magyar képviselőház szélső emberei ma, midőn az volt a Ház napirendjén, hogy a bosnyák-hercegovinai csapattestek a magyar korona országai területére behozhatók legyenek-e?
A bosnyákok fölmásztak a hegyre, előrántották a kováspuskákat és amint szikrát pattantott az acél, csak úgy szóródtak felénk a csúnya búgású golyóbisok. Ezzel mondták, hogy bizony mi nem eresztünk be ide. Irányiék egészen másképp cselekedtek. Igaz ugyan, hogy szintén régimódi fegyverekkel harcoltak a bevonulni akaró bosnyák csapattestek ellen, de mégiscsak – szóval. Az érvek kováspuskáját vették elő, anélkül azonban, hogy szikrát adtak volna, amely gyújtani, lobbantani tudna.
Azok az analóg esetben forgatták a kardot, ezek pedig a nyelvet.
Hány millióval volnánk ma gazdagabbak, ha a boszniai okkupáció előtt nem a bosnyák tömeg, hanem egy meglevő, nagy többségű kormánnyal bíró bosnyák Házban ülő honatya-szavazat döntötte volna el, amit ma a Ház oly hamar eldöntött, hogy az idegen csapattesteket beeresszék-e oda? Ha lett volna ennek a bosnyák Háznak egy jóságos Irányija, egy apró Helfyje, meg egy Czirerje, akik fölálltak volna, közjogi aggodalmukat előadták volna és szép csöndesen leültek volna, nyugodtan tűrve, hogy a mamelukok – a bosnyák Csanády szerint »elvfeladással« – megszavazzák a bevonulási engedélyt.
Még Hadzsi Lojának is jobb lett volna, mert ebben az esetben hadsereg helyett legfőbb egy tüntetési körmenetet vezetett volna a bosnyák mamelukkormány ellen.
Bizony-bizony azóta nagyot fordult a világ. A »Ház« ma nagy többséggel, egyszerű felállással egyezett bele, hogy a bosnyák-hercegovinai csapatok bevonuljanak. És félő, hogy ebben a nők nagy része nem az ellenzékkel tart és a kokárdákat sem annyira a szélső uraknak, mint inkább a bosnyák tiszteknek adja az legelső cotillion alkalmával, ami meglehetősen természetes is lesz, mert a szélsők öregek és Szapáryékat táncoltatják, míg a bosnyák hadnagyok fiatalok és ővelük »foglalkoznak«.
Apponyi ebben a kérdésben a kormánnyal tartott, a javaslatot elfogadta és megszavazta. Hanem ez igen szörnyű dolog volt neki, éspedig azért, mert volt a zsebében egy interpelláció, amely a kormány ellen szólt és amellyel kárpótolhatta magát. Ne lett volna csak rezervában az az interpelláció, bizonyára nem lett volna az első jelenetben olyan »kedélyes rokon«.
Szapáry Gyula gróf a beszédek végén hátratekintett, végigfutott a mögötte ülő és Polónyi által bosnyákoknak nevezett gárdán, s elmondotta a saját véleményét; erre a generális Péchy Tamás »Habt acht«-ot kiáltott, s a bosnyák sereg megszavazta a javaslatot.
A karzati hölgyközönség pedig nyájas mosolyt röpített a gárda felé.
*
Ma a legnagyobb kiváncsisággal Baross Gábort várták a Házba.
Vajon mi hírt hoz Bécsből?
Igaz-e, amit a bécsi lapok fecsegnek, s csakugyan győztek-e a tarifa dolgában az osztrák doktorok, ritterek és baronok, akik Magyarországot csak úgy szeretik ebédre hívni, hogy Magyarország legyen – az étel.
Horváth Gyula sürgősségi interpellációt jelentett be ebben az ügyben.
Barosst, mikor a Házba jött, egy kis baleset érte. Ugyanis, amint a folyosó szárnyas ajtajához ért, az épp akkor csapódott vissza és a minisztert megsebesítette.
A széttöredező üvegcserepek hosszan felhasították a miniszter kezét és nem kis szenzációt keltett, mikor az erősen vérző sebével végigment a folyosón a miniszteri szobába, ahol dr. Pap Samu, a ház orvos-képviselője bekötözte.
A seb nem nagy, de mikor a miniszter megjelent újólag a folyosón s a napfény végigtáncolt a fekete köteléken, melybe egész kézfeje be volt pólyálva, az emberek a fejüket rázták:
– Nini, a vasököl megsebesült!
Az a vasököl, amely ahova lesújtott, ugyancsak megnézték a nyomát. Horváth Gyula interpellációjára, mely azt a kérdést intézte a kormányhoz, mi igaz a hírlapoknak ama híréből, hogy a tarifa módosítás alá esik, a miniszter olyan választ adott, mely az egész Háznak imponált. A tarifaügyben folyó tárgyalásokról ugyan nem adott részletes felvilágosítást, de hangjának timbre-jéből, beszédének szelleméből élénken beszélt ama hírlapi közlemények legalább jó részben való cáfolata. Kijelentette, hogy bár a tarifa a konjunkturális politika tárgya, a kormány semmi tekintetben nem hátrált meg. A Ház Horváth Gyulával együtt egyhangúlag tudomásul vette a választ, bár az a széles fekete kötelék, mely Baross kezét borítja, folyton ott zizegett, mint egy nagy fekete bogár, a szemek előtt:
De azért mégis megsebesült a vasember!
*
Hát bizony az ülés elején még bársonyos, lágy Apponyi még egyszer fölemelkedett egész hosszában és szólni kezdett az ő orgonahangján. A nóta, amivel előállott, nem annyira orgonába, mint inkább hegedűbe való volt, mivel hogy a hegedű szokott sírni, panaszkodni. Azután meg választási dologról is szólván a nóta, még inkább hegedűbe valónak látszott, még pedig első hegedűbe, mert a hegedűsnek kontrázott is Polónyi, Csanády, meg Lukáts Gyula, akik legjobban tudják, hogy milyen rémítő veszedelem származhatik abból, ha az, ami Kisutca-Újhelyen történt, az általános választások idején is ismétlődnék.
A tótok megyéjében, a bűbájos Trencsén megyében, ahol a rózsakrumpli is megterem, az történt meg, hogy egy képviselőjelölttől, aki a szívhez akart szólni, a szolgabíró elvonta a szót, mert »már kész törvényhozási intézkedéseket is szóba hozott és kritizált«.
Hát ebben az ügyben nótázott az első hegedűs, kérdezvén, hogy szándékozik-e úgy ebben, mint a következő esetekben intézkedni a belügyminiszter és pedig olyan formán, hogy hasonló visszaélések meggátoltassanak.
A belügyminiszter könnyen vette az egész dolgot, gyorsan felugrott és mintha elszólta volna magát akkor, midőn kijelentette (amire égető szükség nemigen volt), hogy körülbelül helyesli a kisutca-újhelyi közigazgatási tisztviselő eljárását, mert hát a törvényhozási intézkedések bírálata ott izgatást képezhetett.
Na hiszen, támadt erre zaj. Egész ellentmondási koncert, amelyben Polónyi kezelte a bőgőt, kísérve több szerencsés és szerencsétlen flótás hangzűrzavara által, amelyből egy-egy vékony hang vált ki.
Apponyi két kézzel kapott az úgynevezett jó téma után és szinte mosolygott a kínálkozó élvezet miatt, készítve a jó falathoz a száját, majdnem összecsattogtatva a felső meg az alsó fogait. És beszélt a belügyminiszter felfogásához, olyan formát sejdítve, hogyha nekik nem lesz szabad a kormány kész intézkedéseit kritizálni, miből éljenek akkor ők meg? És amíg beszélt, mindegyre erősebben hallatszott a kontrások játéka, amint jókedvvel, gyönyörködve, igazi élvezetből húzták. Csak Kaas Ivor volt néma és nézett Apponyira, akinek nemcsak jó étvágya, de rágnivalója is volt: nézett rá az éhesek merő tekintetével és annyira hatalma alá került a képzelődésnek, hogy mikor Apponyi jó falatokat rágott meg, azt hitte, hogy ő is eszik és szinte – nagyokat nyelt, amint megesik ez az agárral, ha a vacsoráló és őróla megfeledkező gazdáját nézi.
Hanem azért Apponyi nem élt vissza a helyzettel. Amiből Polónyi kérdést csinált volna, amiből Kaas Ivor két hétre való témát szorított volna ki, amibe Károlyi Gábor gróf (ha ott lett volna) tízszer belekiáltott volna, ő azt szinte kieresztette a kezéből, mint egy ember, aki óriásnak tartja magát és csekély 50 fontos golyókkal nem tartja érdemesnek produkciókat csinálni.
Szapáry válaszát ugyan tudomásul vették, s ezután az ülés is mihamar véget ért, mindazonáltal még megmaradhatunk ennél a tárgynál és talán feleletet adhatunk arra a kérdésre, hogyha a belügyminiszter a jövő általános választások alkalmával nem engedi meg a képviselőjelölteknek azt, hogy a törvényhozásnak már kész intézkedéseit kritizálják, milyen lesz hát, vagy hogyan fog lefolyni Apponyi képviselőjelölt programbeszéde? Tegyünk azonban ide egy tetszetős címet.
