A MAI ÜLÉS febr. 14.
A MAI ÜLÉS febr. 14.
Mikor ma reggel Polónyi Géza azt olvasta a lapokból, hogy az Erzsébet-sétatér kopasz fáin gubbasztó verebekre gonosz éjszakák járnak, mivelhogy meg-megcsíp közülök egyet egy éles körmű bagoly: vajon sejtette-e, hogy a Ház csiripelő verebei közül szintén hoppon kap egyet egy másik ragadozó? Nem. Ő nem sejtett semmit. Vígan billegett, kedélyesen csiripelt és pedig annyival is inkább, mert a »Neue Freie Presse« madáretetőt állított fel, amelyben a már-már éhező verebek számára mag található.
A Házban azt a szerepet, amit az Erzsébet-sétatéren a bagoly játszik, a phaedrusi mesékben jártasságot tanúsító Szilágyi Dezső mutatta be. A mentségére kell megjegyezni, hogy nem annyira vérengzési ösztönből, avagy azért, mert verébpecsenyére éhezett volna, hanem azért, mivelhogy a verebek mindegyre merészebbek kezdtek lenni, az odúja körül röpdöstek és mivelhogy egy kicsit rájuk akart ijeszteni. Igaz ugyan, hogy ő a kormány nagy ágyúja és hogy a verebekre ágyúval nem szokás lövöldöztetni, de hát mégis megtörtént. A verebekre azonban nem járt azért valami nagy veszély, mert a célbavett veréb elég ügyesen röpdösött, sőt a ragadozónak még adott is egy-egy verébcsípést.
Ez a bagoly–veréb-harc egyébként így adta elő magát:
Szilágyi Dezső felelt a Polónyi interpellációjára, ami a kir. táblák decentralizációjára vonatkozott. Igen röviden, tárgyilagosan és minden személyes él nélkül, amire Polónyi Géza megtette a maga megjegyzéseit. Érdekesen, ügyesen és annyit ígérőleg beszélt, hogy Károlyi Gábor már köszörülte a torkát, s hogy ennek dacára mégsem szólt közbe, annak az oka bizonyára nem volt más, mint ötlethiány, mert hát az akarat az megvolt benne. Szilágyi le akarván rombolni ama hatást, amit a nagy interpelláló elv-atyafiai között keltett, egy phaedrusi mesével állt elő, amely ilyenformán hangzott:
Hol volt, hol nem volt, de volt valahol egy veréb, amely fölszállt a cserfára. Mikor azután később a szél elkezdte lóbázni a cserfa lombjait, hát a veréb azt hitte, hogy az a cserfa az ő terhe alatt mozog.
Ezzel a mesével azért rukkolt elő, mert Polónyi azt hiszi, hogy a kir. táblák decentralizálása azért történt olyan hamar meg, mivel ő interpellált.
Mikor a mese után kacagás hangzott föl, és nyilvánvaló lőn, hogy a ragadozónak már egy veréb majdnem áldozatul esett, a szélső ágakon röpködő verebek egész raja billegett a megkarmolt felé és csiripelni kezdtek a fülébe egy ezópi mesét a felfuvalkodott békáról. Hogy ezzel adja vissza a tromfot.
Meg kell azonban vallani, hogy Polónyi elég jó ízléssel bírt és Szalay Imrének ezt a súgását nem fogadta el. Ahelyett ugyanis, hogy ezzel a mesével vágott volna vissza, egyszerűen azt kérdezte, hogyha már ő veréb, csak azt szeretné tudni, hogy Szilágyi micsoda? A cserfa-e, vagy pedig a szél. Mert ha csak szél, akkor neki nincs semmi tiltakozni valója.
A hatása persze ennek is megvolt, amint megvan mindennek a Házban, hacsak sejtik is, hogy mi akart lenni.
Mikor már mindenki azt hitte, hogy egy botnak csak két vége van, akkor Szilágyi sietett bebizonyítani, de bizony három van és mondott még egyet, azt ugyanis, hogy az ő mivolta fölött Polónyi egész bátran törheti a fejét és pedig annyival is inkább, mert Polónyi azzal már tisztában van, hogy – veréb.
Ezzel azután a bagoly–veréb-harc véget ért.
Ezt megelőzőleg Fejérváry válaszolt a Kaas Ivor meg a Meltzl interpellációjára a bőrneműek szállítása ügyében. Mikor a honvédelmi miniszter a hámszerszám mulatságos variálása (szerszámhám, szerhámszám, szárszemhám) s egy jó hosszú oráció után leült, akkor következett Kaas Ivor. Kijelentette ugyan, hogy röviden beszél, de azért folyt, folyt a beszédes szájából a szó, amint folyik a vízár megakaszthatatlanul, egyformán, úgy, amint esik az őszi eső egyhangúan, nap nap után, teremtve unalmat mindenütt, ahol csak borult az ég. Szinte várták már, hogy a Szilágyi mesélését az elnök adomázással előzi meg s mint az egyszeri harangozó, odakiált neki, hogyha a beszédét bevégzi, hát zárja be az ajtót, mert a többi után már ő is odább áll. De ő csak beszélt, beszélt tovább. Olyan volt a helyzet, mint nyári estén a mező, mikor egy prücsök fáradhatatlanul, végtelen egyhangúan zengi az ő dalát és mikor szinte jólesik, ha a távoli mocsárból egy béka belevartyog. A békát itt Csatár személyesítette, s el kell ismerni, hogy még az ő hangja is jólesett abban a színtelen, egyhangú, unalmas világban.
Az ülés elején a katonai özvegyek, és árvák ellátásáról volt szó.
Irányi Dániel, Nagy István, Bolgár Ferenc s Fejérváry szólaltak fel és úgy tetszett, mintha együttesen akartak volna konkurrálni Kaas Ivorral. Ez utóbbi dicséretére legyen azonban mondva, hogy sikertelenül.
Ha pedig innen egy ugrást teszünk hátra, hát felemlíthetjük, hogy az ülés legvégén Polónyi interpellálta Barosst a tarifa-ügyben, érdekesen, lendületesen, tetszést aratva – no meg bizonyítva, hogy a Szilágyi Dezső saját külön fürge verebének nem esett komoly baja.
