A MAI ÜLÉS febr. 21.
A MAI ÜLÉS febr. 21.
– Nézd csak, Feri – mondja tegnap Paulay a Nádaynak –, itt van egy új szerep. Kell-e?
– Persze hogy kell.
– Csakhogy van ám benne bibi is, mert fura egy szerep az. Az illető igen sokat beszél és mégse mond semmit. Azoknál fogva, amiket a múltban tett, ellenszenves és mégis úgy kell megjátszani, hogy komikus hatást tegyen. Úgy kell feltűnnie, mint jámbor, nevetséges falusinak, de mégis ki kell érezni belőle, hogy tulajdonképpen vén róka. A karzatnak azt kell hinni, hogy magyar hazafi, aki búsul és kétségbe van esve; a földszintieknek, meg a páholybelieknek azonban látni kell a fején a csörgő sipkát. Nem lehet ám egy ilyen szerepet csak úgy hasból játszani meg. Le kell ezt kopírozni az életből. Nos? Kell-e hát ez a szerep?
– Annál inkább.
…A képviselőház mai ülését Náday az írói karzatról hallgatta végig.
Mikor letelepedett, bizonyos izgatottsággal kérdezgette:
– Fog-e ma beszélni Csatár?
A haraszti nobilitás már ekkor ott ült a szokott helyén, a magasban. Hanem egyáltalában nem úgy viselte magát, mint máskor. Sem közbe nem kuruttyolt, sem a beszédekre nem figyelt, sem pedig nem villogtatta a bozontok közé ékelt szemeit.
Előtte a padon egész kiállítás volt látható.
Egy kötet »Országgyűlési Napló«, két vaskos kötet »Nemzeti szavaló könyv«, egy füzet »Népdal gyűjtemény«, egy pezsgős üvegnyi saját termelésű »műkönny«, meg temérdek jegyzet.
Mindezek láttára kezdett valószínű lenni, hogy a »konzuláris bíráskodás« című nézőjátéknak ma a legmulatságosabb jelenete fog lejátszódni.
Hát le is játszódott.
Miután azonban ennél fogva a mai ülés a végén csattant, hát itt is maradjon a végére a legcsattanósabb.
Az első szónok, Hollaky Imre, olyan kötelességet teljesített, amelyet már évek óta vártunk s mindig reméltük, hogy elvégre is valaki meg fogja tenni. Köszönetet érdemel, hogy ő cselekedte.
Rehabilitálta az igen tisztelt Házat.
Eddig – éspedig éppen nem alaptalanul – az a nézet volt elterjedve, hogy a Házban lehetetlen olyan gyönge, vagy ősrégi ismert adomát elmondani, amely nevetést ne idézne elő.
Hát Hollaky elmondott egy görény-anekdotát és a Ház – nem nevetett.
A képviselők ezen hallgatag ítéletét mohón ragadta meg Beksics Gusztáv (mint aki a görényhistóriában magára célzatosságot látott) és azon célból szólalt föl személyes kérdésben (helyesebben a görény-kérdésben), hogy helyre üti a csorbát és amint Hollakyn is üt egyet: a mélyen elszomorodott Ház kedélyét is felvillanyozza.
Hogy pedig ez az utóbbi jobbra sikerüljön, hát a népszerűtlen állatvicc helyett virágviccel hozakodott elő, melynek elmondásával (noha igen lekötelezően viselte magát, hogy ezúttal röviden beszélt) még jobban rehabilitálta a Házat a már fentebb említett vád alól.
Mégiscsak szép az a nemes verseny.
A két beszéd után támadt mélabús hangulat közben igen jól esett az a nemes hévvel, élénk gesztikulációval elmondott pohárköszöntő, amellyel Komjáthy Béla rukkolt elő. A hallgatóság, mikor meghallotta, majdnem hogy kereste a terített asztalt, aminthogy kutatunk a veteményes kert után, ha káposztaillatot érzünk. Ugyanaz a hang, ugyanaz a hév, ugyanaz a pongyolaság és ugyanazok az ismert frázisok csengőbongó, hanglétrán föl- és leszaladgáló tömkelege, aminőt annyiszor hallottunk s amelynek a végén már szinte várjuk, hogy: »a szíves vendéglátó házigazdát, meg a szeretetreméltó kedves háziasszonyt az úristen az emberi élet legvégső határáig éltesse«.
Olyan teljes volt az illúzió is, hogy amint a Beöthy Ákos vezetése mellett a tetszészaj fölhangzott, szinte vártuk, hogy a prímás intésére és kezdésére az ismert tust húzza a fekete banda.
Kár volt zokon venni azt Szilágyinak, hogy a Komjáthy pohárköszöntője nem az ő éltetésével ért véget, mert ha ezt zokon nem veszi és nem kezd ezzel a fürge, csípős ugronistával apró csatározást: akkor nem lett volna alkalma Komjáthynak később azt mondani, hogy »Szilágyi hajlandó elismerni, hogy van jó órás, jó csizmadia, de azt sohasem fogja elismerni, hogy kívüle is van okos ember«.
Nem kell azt hinni, hogy a Komjáthy pisztolyával már nem lehet találni.
Mikor a népszínház élelmes igazgatója kezdi látni, hogy a népszínmű sem kell, az operett sem kell, meg az énekes bohóság sem kell; mikor rájön, hogy Blaháné sem vonz, Hegyi sem hoz publikumot, akkor rendszerint valami látványossággal áll elő, ami azután beüt.
Beöthy Ákos tanult valamit ettől a direktortól és így monologizált:
– Ha már sem hosszú, sem rövid beszéd nem tetszik; ha már az adomákon sem nevetnek; ha már egy görény sem csiklandozza az orrokat: hát akkor mivel csináljak én hatást? Mivel? Hát látványossággal.
Így történt, hogy a beszéde elején (amelynek vége sehogysem akart lenni) fölmutatott egy színes rajzot, amely kétfejű sast ábrázolt. Ehhez pedig azt a magyarázatot fűzte, hogy olyan lesz az a pöcsét, amelyet a konzuli bíráskodás hozta ítéletre nyomnak.
Ez a látványosság annyira megtette a hatást, hogy Csanády honfi lelke menten elborult, Csatárban pedig föltámadt az irígység, hogy miért nem jutott ez az ő eszébe?
De hát sebaj. Csatárnak nincs oka búsulni, mert neki önnönmagán kívül semmi látványosságra nincs szüksége.
Az őszbe borult bozont eleinte unalmaskodott s már-már azt a hitet keltegette, hogy hiába van előtte két kötet »Nemzeti szavaló könyv«. Hogy nem lesz az sem szavalás, sem éneklés, sem pedig sírás.
Volt minden.
Szedett virágot, ugrált virágágyról-virágágyra s kötött bokrétát. Szavalt Petőfitől. Bukfencezett a be nem végzett körmondatok vizenyősségében. Honfiúi aggodalmai közepette elmélázott. Megbicsakoltatta a nyelvét és emlegette a Reichsrathot, ahol tíz pengőt fizetnek minden képviselőnek egy napra.
És ott állt a végtelen derültség, a szűnni nem akaró taps rengető zajában, amint kiáll a függöny elé a színész és gyönyörködik a hatás okozta tombolásban, amelyet előírás szerint játszott komédiájával idézett elő.
…Náday elégedetten távozott.
Nem kell már amiatt a szerep miatt aggódni sem neki, sem Paulaynak.
Meg lesz az játszva, mint a parancsolat.
