A MAI ÜLÉS febr. 20.
A MAI ÜLÉS febr. 20.
Szilágyi előtt beszélni szerencsétlenség (Hodossyt és Győrffy Gyulát érte ma ez a malőr), Szilágyi után beszélni ostobaság.
Szilágyi beszédjéről referádát írni fölösleges szószaporítás. Mert senki sem az írót akarja olvasni, hogy mit mond Szilágyiról, hanem hogy mit mond maga Szilágyi.
Méltóztassanak tehát tisztelt olvasóim átugorni magára a beszédre, melyet voltaképpen Kaas Ivor provokált – mint ahogy a régi mitológiai világban a mennydörgést bűvös igék mormogásával idézték elő a boszorkány-mesterek.
Kaas Ivor boszorkánysága abból áll, észrevette Győrffy Gyula beszéde alatt, hogy Szilágyi nincs bent a teremben, s élénk emlékezetében lévén a véderő-vitából, hogy »a vádlott elővezetendő« – legott feláll s az ülést felfüggesztetni kéri, mert se a miniszter, se az államtitkár nincs jelen, vádlottak nélkül pedig nem lehet tárgyalni.
Nosza rohannak a galoppinek és kiássák Szilágyit valahonnan a miniszteri szobából, sőt Teleszkyt, a kis »fekete ember«-t is előkerítik.
Szilágyi mérgesen toppan be.
– Mutassanak nekem olyan házszabályt, mely arra kötelezne, hogy mindig itt legyek?
– De a lovagiasság, a tisztesség! – kiáltja közbe az öreg Csanády, mire roppant zaj keletkezik jobbról-balról.
S miután már felállt a miniszter, e méltatlankodásból kiindulva szövi meg óriás beszédjét, mely harmadfél óráig tartott.
Mintha egy beszélőgépet nyomott volna meg Kaas Ivor, mely sehogy sem akar aztán megállni.
A »Polónyi huszárok« szervezkedtek eleinte, hogy zajongani fognak. Posztokat foglaltak el különböző helyeken. Ketten a »hegyen«, néhányan elszórva, ketten a széleken. Ez a keret. A többi magától támad. Így volt ez régen is.
De Szilágyival bajos boldogulni. Eleinte még csak ment valahogy a hangulatcsinálás, de minél tovább haladott beszédjében a lángeszű szónok, annál jobban kevesedtek a közbeszólások. A rettenetes kolosszus összenyomta őket, mint egy malomkő. Először elölte bennük a zavargási kedvet, aztán az ellentmondási viszketeget, majd lebilincselte a figyelmüket, mikor már meg voltak fogva, megmarkolta a fejeiket és összerázta. Beszélt, beszélt és egyre beszélt. Egy ellenállhatatlan erő ragadta az egész Házat. A háromszáz és néhány fejből elkezdett fájni vagy száz. Janicsáry Sándort a szédülés fogta el a tudománytól, Szalay Imre vértódulást kapott, Jókai kirohant, mert a pozitív tudomány tengernyi volta oly reakciót okozott fantasztikus lelkében, mint tüdőbetegnél a kochin. Wahrmann, akinek a feje tele van számokkal, elaludt; még a jogászokat is meglepte ennyi tudás: »Hisz ez nem egy ember, de három bibliotéka!« Csak Fabiny találta rendén valónak a Szilágyi beszédét: »Hm! egy miniszternek sokat kell tudni«.
Fárasztó volt e titáni beszéd, mint amilyen fárasztó egy rengeteg erdőség. Sehol egy tisztás, egy virágos rét; a Horvát Boldizsár csergedező patakjaiból bezzeg jó volna most egy, apró filigrán kis hidacskákkal; egyforma fák, hatalmas vaskos érvek mindenütt, a tudomány rettentő szürkesége. Követni a szónok eszmemenetét, vele menni harmadfél óráig, amerre viszi a szörnyű labirintusba, melyben biztosan csak ő lépked, már ez is nagy feladat, hát még elmondani ezt a beszédet?
A végén úgy nézett ki már a Ház, részint meggyőzve, részint elálmélkodva, emitt lankadtan, túlnan összemorzsolva, mintha minden agyvelő kiszáradt, kiperzselődött volna és csak ez az egy uralkodnék valamennyi felett…
Szinte jólesett ez egyhangúságban egy-egy kis szcéna közbe, mint aminőt az ellenzék csinált »Helyre! Helyre!« kiáltásaival, melyek Miklós Gyulának szóltak, ki az ellenzéki padsor mellé állva, valamely szemrehányó megjegyzést tett az ottani viselkedésre. »Helyre! helyre!« ordítá ötven hang, de Miklós nem mozdult. Dacolt a baloldal haragjának fergetegével, míg aztán az elnök szavának mint egy kezes bárány egyszerre engedett egy meghajtással.
Mikor már agyon volt ütve az ellenzék úgy, hogy köhögni se mertek, szétnézett Szilágyi s látván, hogy nem mozdul többé semmi, hogy még Kun Miklós is susogva beszél a szomszédjával, a Polónyi bajusza lelóg, s Csanády bácsi szemhéja leragadni készül – akkor elővette végre az ollót és levágta a végtelen szópántlikát, beszegve azt piros rojtokkal: egy-két lendületes kifejezéssel csattantva el beszédét, hogy felvillanyozza saját pártját, mely hosszantartó tapsba és éljenzajba tört ki.
Hanem hát most jött a java.
Két nagy vívó most került még csak össze. Két finom kardpenge még csak most szikrázott.
Nem volna Szilágyi igazi Szilágyi, ha valakibe bele nem harapott volna – dacára, hogy ma csak tudományos téren mozgott (hagyván Polónyit és a többi szónokot máskorra).
Apponyit azonban nem várakoztatta.
Maró gúnnyal hozta fel, amit az a 67-es kiegyezésről mondott.
Apponyi fölugrott. Ő azt a pragmatika szankcióról mondta.
Szilágyi kicsatolta a miniszteri tárcáját, elővette onnan a »Pesti Napló«-t, s ráolvasta a beszédjét.
Erre a megszorult Apponyi elkezdett kedélyeskedni, gunyolódni. Hajszálhasogatás az egész!
De a szöveg ellene bizonyított. Bár lehetséges, hogy nem úgy akarta mondani. Hja, magyarul kell gondolkozni és beszélni. Az öreg Brassai bácsi nem ülhet itt örökké, hogy a beszédeket magyarra fordítgassa.
Két ízben csaptak össze. Ha az egyik tábor ujjongott, tapsolt, zúgott, viharzott: mozgott a másik. De szíve mélyén mindenki örült, hogy két ilyen vívóban gyönyörködhetik.
