A MAI ÜLÉS febr. 24.
A MAI ÜLÉS febr. 24.
A vén sas Csanády, aki halottaiból is visszatért, mint Gvadányi »Peleskei nótáriusa«, kezdte ma petyegtetni az igaz magyar hazafiságot.
Igazi ős szittya gondolkozás, de még az Attila előtti korból.
Az öreg azonban már nem veszedelmes és igen megfogyatkozott az elokvenciában, mert két témája közül az egyik, a Tisza elleni acsarkodás immáron idejét múlta. Hanyatló elméje már csak a közösügyekből merít némi táplálékot.
Hej, nem a régi jó idők ezek már! A nevető publikuma a Csatár részére állt, a lelkesedő publikuma, ahogy ő nevezi, a »Géza uramöcsémé« lett.
De az az egy elégtétele mégis megvolt, hogy az utolsó szó az övé maradt, senki se merte többé utána a száját kinyitni. Csak az elnök, hogy a vitát bezárja.
És ezzel vége is a nevezetes ütközetnek, mely a konzuláris javaslatnál folyt, de csak úgy, mint ahogy a lipcsei csata részben egy malomnál vívatott; az ostrom a malom ellen volt irányozva, de nem a malom miatt; a malom egyszerű szürke kunyhó, nem ér száz forintot, akár ide kerül, akár oda kerül, de a megmérkőzés színhelyének elég alkalmas. Négyezer ember veszett el a malomért.
Hát a konzuláris javaslat is az a szürke malom volt, ahol a Ház két hőse, Szilágyi és Apponyi összemérték lándzsáikat.
A győzelem a Szilágyié lett, de egyetlen ember se veszett el a táborokból, sőt a mamelukság még egyszer meg is szaporodott eggyel (Udránszkyval).
Az ellenzékiek nyomott kedéllyel kezdték lerakni a fegyverüket: a dialektikát. A szelídebb lelkületűek rezignáltak, csak Polónyi vickándozott még és Komjáthy, csak keveseknek jutott eszébe, hogy hiszen még vannak szövetségesek.
Hiszen ott van a »Hecc«.
Hecc úr (ösmerjük a véderővitából), bár mosdatlan, markos, vállas legény, aki képes a miniszteri székeket megrázni.
Aztán ott van még az »utca« is. Az ám, az utca! Az utolsó apellata forum.
Hát melyikhez nyúljanak?
Igen, de az utca néma, néptelen most, az utcát nem lehet megmozdítani, ha nem akarja. Hecc úr azonban örökké kéznél van.
Hecc úr tehát megjelent a Házban.
Nem merem állítani, hogy Hecc úr (mert származására nem elég arisztokrata) tagja volna a nemzeti kaszinónak, se hogy lehetnek ott összeköttetései, ha kebelbarátai nem is, de jóakarói bizonyosan, azt onnan lehet következtetni, mert a főrendi karzat éppen azokkal az előkelő alakokkal telt meg, akiket a véderővitánál láttunk utoljára, amikor Hecc úr utoljára szerepelt.
A látcső közelebb hozza a kíváncsi fitymáló arcokat; villognak a monoklik, Fluger Károly környékén finom rezedaillat veri be magát felülről a fülledt sűrű levegőbe.
Egy bozontos fej türelmetlenül hajlik alá.
– Aha, a kuvik!
Ha a kuvik jön, akkor mindig esik valami. A kuvik megérzi a fergeteg szagát. Beöthy Algernon a kezeit dörzsöli: »Ma viharos ülés lesz, gyerekek!«
De honnan lenne? A villámok nem potyognak elő a tarisznyából. Azokhoz mindenek előtt felhők kellenek.
Edvin király törpéi nyugodtan ülnek amott, az önfeláldozó Codrus (Kaas Ivor) csendesen közömbösen dől el a padban, s Bokross Elek gyönyörűen nyugodtan tartja az ő zárbeszédét. Érv ellen érvel, tíz fontos ellen ötven fontosat. Miből lehetne itt ma vihar?
Igaz. Még Apponyinak is van szólása. No, hát azt is meghallgatjuk.
Borzasztó hosszú beszéd, az emberi elme kifárad mire a végére ér – azazhogy nem is ér a végére, mert az elmék tulajdonosai apródonkint eltünedeznek; képviselők és miniszterek elkívánkoznak, ki a folyosóra, ki a büfébe. A daliás Szögyény-Marich, ki ma másodszor, harmadszor ülte bársonyszékét, nyugtalanul, unatkozva fészkelődik helyén. Majd feláll, eltávozik. Gondolja talán magában: »Mégis mulatságosabb a király oldala mellett miniszterkedni, mint a Polónyi oldala mellett«, Bethlen András a temetési miniszter Zágrábba siet a Mihalovich ravatalához, Wekerle fiatalos gyomra lázadozik az Apponyi elokvenciájának terjedelme miatt, s villásreggelire megy a büfébe.
A folyosó is telik lassankint, Tisza künn ül, csak koronkint érkezik füleihez egy-egy hír a kijövőktől.
– A korrupcióról beszélnek.
– Hm.
Új hírnök jő, s lihegve szól:
– A kormányképességről beszél.
– Hja!
Egy óra múlva Széll Ákos jelenti:
– Egy anekdotát mondott.
Egyszerre fölébred mindenfelé a kíváncsiság:
– Miről?
– Egy festőről, akinél egy remete és egy remetelak lefestését rendelték meg, s ő csak a remetelakot festette le. »Hát a remete hol van?« kérdik. »Bent van a remetelakban« feleli. S ezen remete volna Szilágyi érvelése.
Harkányi Frigyes ismergetni kezdi:
– Hiszen ez az én tulajdon anekdotám!
– Úgy? Hát két instruktora is van Apponyinak: Csemegi a jogiakra, te meg az anekdotákra!
Apponyi ezalatt egyre beszél, maga az ellenzék is ímmel-ámmal figyel, helyenkint valóságos apátiába esik, csak néha lobban fel, ha Kaas Ivor vagy Beöthy Ákos fölkavarja. Kaas Ivor hátraszól:
– Lelkesedjetek! No, lelkesedjetek hát!
S erre megindul az éljenzés a háta mögül, mint szélben a szikra, átcsap a szélbalra, meggyúl tőle Szendrey Gerzson, Gerzson meggyújtja Lukáts Gyulát, Lukáts Gyulától lángot kapnak a Szalayak, majd az egész baltáj éljenzésbe tör ki s az üdvrivalgás onnan ismét visszatér megerősödve, hogy aztán elaludjék.
Új fejtegetésbe fog a szónok. Kisvártatva megint hátraszól Kaas Ivor:
– Lelkesedjetek!
S újra kitör az éljenzés lavinaszerűen. Így megy ez véges-végig, hogy aztán a legutolján egész demonstrálássá dagadjon, percekig meg ne szűnjék. Mikor a szónok leül, festői képbe bomlik fel az egész baloldal. Mindenki a szónokhoz rohan. A szélbal viseltes vezérei hódolatukat lerakják lábaihoz. A hetyke Ugron is odanyújtva vezéri kezét a nagy kollégának. Antiszemiták, ultramontánok, grófok és citoyenek mind, mind érinteni akarják, ha csak köntöse szegélyét is. A legapróbbak ezalatt éljeneznek, ordítanak, verik össze tenyereiket, Kaas Ivor pedig biztatja őket: »Lelkesedjetek, mordizom adta!«
E lelkesülés mámorában állt fel Szilágyi Dezső, hogy még néhány szót szóljon (mert az idő már nem futja ki egy Szilágyi-féle beszédre).
– Éljen Apponyi! – ordítják orkánszerűen.
Szilágyi nyugalommal várja, míg a zaj lecsillapszik. Ajkain gúnyos mosoly incselkedik a Ház balrészével.
Szólni kezd: de erre megint előfogja a két bali tábort a lelkesedés.
Szilágyi abbahagyja beszédét, bevárja, míg lehűlnek.
A lehűlés után szólni kezd.
Újólag lelkesedésbe jön a balpárt. Éljen Apponyi! Éljen! Éljen!
Szilágyi nem jut szóhoz.
– Ez már inzultus – kiáltja egy kormánypárti hang.
– Ki zavarja? – szól közbe Aesopus farkasának képében a vén sün.
Péchy Tamás rendreutasítja Csatárt. Csatár felugrik, s néma jelenetekben magyarázza a Háznak ártatlanságát. A Ház kacag.
Szilágyi újból szólni kezd. Nem engedik.
A kormánypárt léhán nézi a jelenetet. Csak néha hallatszik egy-egy erélyesebb »Halljuk halljuk!«
A mérgesebbek az elnöki emelvény felé szaladnak mindkét oldalról, s megindul köztük a feleselés:
– Ugye féltek, gyávák, az igaz szótul? (Ez a »Kindermeth« rendesen használni szokott a bohó politikai gyerekeknél: »Azért se félünk« – s beszélni hagyják a szónokot; most nem használt semmit.)
– Hát már megint botrányt akarnak?
– Azért se hallgatjuk meg Szilágyit.
– Azt próbálják tenni!
– Az elnök csináljon rendet! Rendre! Rendre!
A kedélyek egyre ingerültebbek, a gesztusok folyton harciasabbak, még az örökké mosolygó Wekerle is kijön a sodrából, s az elnökhöz fut haragosan. Szapáry Gyula fölemelkedik helyéről és átmegy Szilágyihoz. Halk tanácskozásba merülnek. Az ellenzék padjain pedig még egyre futkározik az »éljen«.
Végre nehány szóhoz jut Szilágyi:
– Igenis, t. Ház, az én meggyőződésem…
– Volt! – kiáltott közbe harsányan Csatár. Mire derültség és hahota váltja fel az éljeneket.
De már erre dühbe jő a kormánypárt is. Kőrösi megereszti a hangját. Megmozdul az egész elaggott röst test s száz meg száz ember kezd egyszerre beszélni, kiabálni, szitkolózni, csúfolódni, kurjantani.
Mindenki elveszti már a türelmét, csak Szapáry ül csendesen és Szilágyi szoborszerű homlokán honol fönséges férfias nyugalom.
De a medium a legdühösebb. Az a tűzfészek, hol különböző párti képviselők összekeveredve állnak, gesztikulálnak, kiabálnak és feleselnek. Kubinyi Árpád, Jeszenszky szeme tüzes szikrákat szór, Miklós Gyula már el van sápadva a méregtől.
Fent tehetetlenül fészkelődik az elnök; hol a csengettyűhöz kap, hol a fejét csóválja, majd a jegyzőkkel tanácskozik, hogy kellene a rendet helyreállítani, míg végre egy találékony kormánypárti képviselő sztentori hangja megdördül recsegve, fülrepesztőn:
– Helyre, helyre!
S most ez volt az arkánum. Szerencsés sugallat! A »helyre« kiáltás egyre izmosodott s a katedra előtti tűzanyag szétszéledt a padokba.
A Ház éttekinthető lett egy perc alatt. Fej mellett fej, egyforma szép sorban. Inkognito nem lehetett többet zajongni.
És most már boldogult Szilágyi is. Elmondhatta rövid beszédét, bár most is csak ellenzéki gúnyos közbekiáltásokkal tarkítva.
