SZILÁGYI ÚJABB BESZÉDE ÉS A SZAVAZÁS
SZILÁGYI ÚJABB BESZÉDE ÉS A SZAVAZÁS
Valamint a régi kalendáriumokban a bika jegynek, a skorpiónak, a halaknak mind megvolt a maguk jelentősége annak előtte, sőt még az egyes napokhoz is hozzácsatoltak okos apáink némely jóslatokat, mint például: »Ha fénylik a Vince, tele lesz a pince«, úgy a Háznak is megvannak a maga csodálatos jelei, alakjai, melyekből a Ház jó ismerőse, ki előtt leveszi fátyolát, jóslatokat és következtetéseket vonhat le.
Ha, teszem azt, Elek Gusztáv ezredes ül a főrendi karzaton, ez azt jelenti, hogy harapós ülés lesz.
Ha Lukács Béla gömbölyödő alakja feltűnik a korridoron, az csalhatatlan jele a név szerinti szavazásnak.
A tömött nőkarzat annyit mond virágnyelven: »Apponyi vagy Szilágyi fog beszélni«.
Ha Tisza künn ül a folyosón: akkor bizonyosan apró szónok beszél odabent. Ha Szapáry Gyula az újságjait olvassa valakinek a beszéde alatt, abból a valakiből az idén nem lesz főispán. Ha Ercsey Gézával találkozol, akkor siess be a tanácsterembe, jóeleve a helyedre, mert biztos zsúfolt a Ház, mivelhogy ez esetben a telegráf-drót dolgozott. Ködös tűnődés Széll Ákos arcán belviszályokat hagy föltételezni a pártban. Ha Linder György komoly, akkor valami kulisszatitkot tud, ha László Miksa komoly, akkor nem tud semmi titkokat.
Egyszóval, minden embernek megvan a maga jelentősége, apróknak és nagyoknak egyaránt; mint ahogy a jósoknak hajdan minden égi jel útmutatóul szolgált, az üstököscsillagok éppenúgy, mint az apró kis égi mécsek.
Amit azért bocsátottam előre, hogy konstatálható legyen, hogy ma a Szilágyi beszédét mutatta minden jel és a név szerinti szavazást.
Telt női karzat és jelenlevő Lukács Béla. Elek Gusztáv nincs a karzaton. Tehát békességes nap lesz. Tisza künn ül, tehát még nem beszél Szilágyi. Széll Ákos víg – tehát nincsenek pártaggodalmak, nem lesz »zárt ülés«. Gróf Szapáry Gyula az újságjait olvassa – tehát Polónyiból még az idén nem lesz főispán.
Mert Polónyi beszél; mai előadása fárasztó és bágyadtabb a szokottnál, a saját pártja se tud átmelegedni tőle. Mint szenvedélyes védő, Komjáthy védelmét viszi ma.
Bokross, a parlament egyik legkiemelkedőbb világos fejű szónoka, feláll utána s egy-egy hamis érvét összemorzsolja. S így most már »Polónyi consummatum est«, Szilágyinak csak maga Apponyi maradt.
A jegyzők megnyomták a csengettyűgombokat s szerte felriaszták az épületben elszórt képviselőket: »Szilágyi fog beszélni«.
Egy pillanat alatt megtelt az egész terem és a nemzet óriási kaliberű szónoka belekezdett beszédébe, melynél hatásosabbat még sohase mondott.
Egyszer valamikor azt írtuk Szilágyiról, hogy »beszédjeiről nem lehet lekésni«, mert előadási modoránál fogva újra meg újra visszatér állításaira, összegezi azokat s mikor az ágnak egy-egy levelét vagy rügyét veszi tüzetes megbeszélés alá, mindig az egész ágával mutatja meg – tehát asz ág minduntalan előjön. Ma tömör volt s még szerkezetében is a mesteri szónoklatok színvonalán állott.
Nyugodt volt s ez a csodálatos. Máskor ingerült, ha nincs rá oka. Ma sima volt, mint egy pihenő tenger, pedig ma oka lett volna ingerültnek lennie. A nagy embereket és az asszonyokat nem lehet kitanulni.
Templomi csönd van a Házban, csak a Csanády böfögése hallatszik. A tegnapi zajongó ellenzéknek semmi nyoma. Kaas hallgat, a Linder György röhejét már a beszéd első négy-öt kikezdése learatta. A Horánszky orra búsan csügg le mint egy jégcsap: az Apponyi arca egyre fehérebb, az Ábrányi nyaka pedig egyre veresebb.
Szilágyi finom, sima, de kegyetlen. Kegyetlenebb, mint valaha. Gúnyja metsző és a vérig hat. A rettenetes kimért objektivitás, e maró gúnyban föleresztve csíp, éget, mint a vitriol. Beszédének fejtegető fele – itt a nagy, egybefoglaló erőt kell csodálni és a deduktív absztraháló képesség ekkora méreteit – Apponyi összes érveit porrá őrölte. S mennyi új szempontot tudott felhozni e javaslat mellett! »Hogy honnan szedi?« csodálkozott Kőrösi Sándor.
A szabadelvű párt megigézve hallgatta.
»Nincs szebb muzsika az emberi hangnál« – mormogta Schvarcz Gyula, föllelkesülve a szónoklat aromájától, mint a pezsgőtől. Tisza Kálmán maga is láthatólag fölvillanyozódott. A nagyokban nincsen irigység a nagyok iránt. Szapáry rokonszenves magyaros arcára, homlokára kiült az elégedettség minden szimptómája. Csernátony Lajos »helyes«-ein a lendület érce rezgett.
Pedig eddig csak a jogász szólt Szilágyiból, ismereteinek nehezebb gördülésű társzekerén ülve: most jött azután a politikus, a debatter s teljes erővel fordul Apponyinak. Most már kicsillant a szürkeségen egy-két arabeszk, egy kis zománc, némi aranyozás, egy kis taktika – de valamennyi cum grano salis.
A két ellenzék szembeállítása epochális dolog volt. A két párt elkezdett fészkelődni, s kínos nyugtalanság fogott el mindenkit. És nem ok nélkül. Mikor fölemlítette, hogy a szélsőbaltól választókat akarnak Apponyinak kölcsönözni, az egész szélbalon végigfutott a mosoly. Mintha száz félrebillenő száj kiáltana: »Persze hogy abban sántikálnak!«
S a szélsőbal ettől a perctől kezdve idegenebb tekinteteket vetett a szomszédba.
De ki bírná leírni az ő szónoklati modorát. Leírni azt, amit látni és hallani kell. Hátra szegett fejét, mely gyakorta hajlik félre. Örökké mozgó kezeit, a ceruzát a bal kezében, melyet szabályos ütemben mozgat, míg a beszéd fundamentumát, cölöpeit leveri; mikor fölemeli balkezét a fejéhez, akkor az absztrahálás jön; mutatóujjának fölemelése azt jelenti, amit a szórt betűk a nyomtatványban. Ha valaki közbeszól, szónokló balkeze egyszerre leesik s kissé meghajolva nehezen hajló derekával jobbra, a jobbik tenyerét a hang felé fordítva, int vele, hogy: »Majd arra is rátérek!« Isten kegyelméből való orátor ő, ki az angol nagy szónokok méreteit éri el vagy talán felül is múlja. Szeme, arca mind szónokol, harcol és ütközik. E maliciózus szemeknek még a színe is változik aszerint, ahogy a következő mondathoz illik. Egyetlen villanásuk vérfagyasztó, megsemmisítő. Arcának fitymáló, gúnyos, játszi, kötekedő mosolya valóságos színpompa szónoklatához.
*
A hatás frenetikus volt. Mikor a szónok leült, úgy látszott a hideg hallgatónak, mintha egy földrengés szűnt volna meg. A szem szétnézett, hogy milyen lett utána a Ház arca. Mi semmisült meg, mi maradt meg épségben.
Az ellenzék leverten kullogott ki az ajtókon, a kormánypárt diadalittasan éljenzett. Több volt ez éljenzésnél. Ujjongás volt. A szónokhoz hozzá nem lehetett férni. Pedig minden ember azon törekedett az öreg Péch Antalt kivéve, aki 24 órával mindig hátrább van az eseményekben. A nehéz hallású öregúr még csak az Apponyi tegnapi beszédénél van, amit a lapokból olvasott el s kíváncsian kérdezgette, látván a roppant riadalmat:
– Mi történt, kérlek?
Dehát a beszéd csak beszéd s akármilyen remek volt is, az ellenzékből csak egyetlen lelket tántorított meg: Madarász Józsefet.
Madarász a név szerinti szavazásnál »igen«-nel szavazott.
Nagy konsternáció, zsivajgás támadt a balon, Madarász ijedten ütött a szájára: »Jaj, mit tettem, mit tettem?«
Megesett rajta a Péchy puha szíve: és kegyelemből átváltoztatta »nem«-re.
A törvénykönyvön nem esett hiba azért. A javaslat így is nyolcvanhat szótöbbséggel jut bele.
