A MAI ÜLÉS okt. 8.
A MAI ÜLÉS okt. 8.
(Az expozé)
okt. 8.
Wekerle expozéit mindig gyönyörködve hallgatja a Ház. Hullám ha volt, elsimul, vihar, ha zúgott, elhallgat, legalább arra az időre, míg a beszéd tart.
Ezt a csodálatos hatást ő nem ragyogó elokvenciával éri el, mint Apponyi (de hiszen az inkább tűzzel), nem mindenkit elkábító szarkazmussal, mint Szilágyi (de hisz ez meg inkább izgat), hanem egy kis összeggel, csak akkorával, amekkorával egy gavallér az ő szeszélyes kedvesének ajkaira nem tudna valami túlságos meleg mosolyt varázsolni. Hát még négyszázötven szeszélyes asszony, akarom mondani: képviselő ajkaira? Pedig, ni, ott csillog a Házban.
Egypár ezer forint az egész. Nemrég négyezer forint, ma valami 12,000 forint, szóval potomság, ott, ahonnan aranypatakokban folynak szét a milliók. S mégis, amint megcsendül a miniszter ajkán a tizenkétezer forint, egyszerre kisüt a nap a teremben, pedig rút szürke égbolt bámul be a nagy üvegfedelen. Az ország mosolyog, az ország szemei pajzánul csillognak, s az ország fülei édesdeden nyelik a miniszter szavainak muzsikáját.
Hungária asszony nem nagyon követelő. Megelégszik a 12,955 forintos ékszerrel, amit a pénzügyminiszter a hajába tűz. Hajh, mert az az ékszer messzebbre ragyog millió szurony fényénél és ezer ágyú villámánál. Az azt hirdeti, hogy rendben van a házatája s fejét büszkén emelheti föl az életrevaló nemzetek közt.
Ezt a kis összeget jelentette be ma Wekerle hatalmas keretű expozéjában a jövő költségvetés pluszául.
Egyszerre kicserélődik a Ház. A kedélyekben még ott kering a jászberényi méreg, még a légben leng a Szapáry lövegének füstje, a nyári mámor is pirosítja a szélbali homlokokat, de most mindenki leveti a közönséges arcát s a tíz év előttit veszi föl. Amikor még higgadtan tanácskoztak Magyarország parlamentjében. Pedig akkor még pirospozsgás deficitek sírtak az expozéban.
Mély csend. Minden arc a rokonszenves miniszter felé fordul, aki tiszta, átlátszó előadásban terjeszti elő a költségvetést. Ott jönnek sorban a nagy rettenetes mammutok, az óriási tételek, azután az apró kis summák, fürgén betipegő kis többletek, melyeket a miniszter gyöngéden megsimogat s atyai örömmel mutat be a Háznak…Mert ezek a többletek sokan vannak. Itt egy kis szöszke hajú tízezer forintocska, amott egy pufók képű, egészséges kétszázezer forintos. Gyönyörűség nézni őket. Majd bejő egy daliás hatalmas legény, 21 milliós bevétel emelkedés, mely az államvasutakra esik. Ezen már az ellenzék szeme is megakad, s felejti, hogy egy óra múlva dühöngenie kell a szerző ellen. Azután egy másik meglepetés: a 19 és fél millió fölösleg az 1889-iki zárszámadásokban.
S minél tovább halad a miniszter, annál inkább emelkedik irányában a bizalom. Imitt-amott még lesben állnak az ellenzék pénzügyi héjái, hogy lecsapjanak valamely védtelen csirkére, de azokat érintetlenül védik az expozé szárnyai. Jó meleg helyen vannak ott. A szigorú, reális számítás fészkében. A harcra kész ceruza kiesik az ellenzéki finánc-kapacitások kezéből és ők is osztatlan rokonszenvvel kísérik a miniszter beszédét. S mikor a »plusz« kiderül, a jobboldal zajos éljenébe belefoly az ellenzék elismerésének moraja is.
Aztán rátér a miniszter a reformokra. Először int, lehűt, egy kicsit fösvénykedik, mint a jó gazda, mikor kiadásról van szó. De aztán kisül, hogy ha nem csurran, csöppen. Mégpedig jó bőségesen.
Pénzügyi reform egy légió. Más mezsgyékbe szintén tele marokkal szórja az életadó magot. Ott nő szemünk előtt fel a jövő messzelátóján. Aranybúzát ringat a kalász, ezüst harmatot altat a virág…
De befejezte már a pénzügyminiszter beszédét. A Ház újra fölveszi modern arcát. Hullám, ha volt, fölborzolódik megint, vihar, ha zúgott, kiömlik ismét oduiból. De az a plusz csak mosolyog ezeken a hullámokon, viharokon.
