A MAI VITA okt. 17.
A MAI VITA okt. 17.
A Ház kiválóságai szálltak ma síkra. Csendes, zajtalan képe volt a teremnek. A képviselők illedelmesen ülnek a padjaikban, mióta az obstrukció elleni bástyák elseje felépült; a zöld posztóval bevont vassorompó, mely úgy néz ki a terem mediumán, mint egy aranyozott ketrec. Egy ketrec, mely nem azért van csinálva, hogy bezárva legyen benne valaki, hanem ellenkezőleg, hogy ki legyen onnan zárva mindenki.
Hej, a medium. Ez a villámgyűjtő! Innen törtek ki a viharok. Biz azt okos dolog volt eltorlaszolni. Lassankint épülnek majd más bástyák is. Az emberi elmék leleményesek. Zajtalan volt az indemnity vita, de nem érdek nélküli. Hegedüs Sándor szép csillapítón elmondta bevezető beszédében, hogy mennyire ártatlan dolog ez az öt hónapra terjedő felhatalmazás. Egy kérész életű csecsemő az egész indemnity. S ez már a tizenkilencedik ily nemű szülöttje a parlamentarizmusnak. De ilyen hosszú életű persze egyik sem volt.
Ezért aztán heves vitától lehetett tartani, de Helfy Ignác beszédei úgy hatnak egy idő óta, mint a morfium-befecskendezés, s az ostromot ő kezdte. Sőt utána Apponyi is bágyadtabb, halaványabb volt a szokottnál; pedig nagy szellemi pazarlást követett el; elmondván vagy hat beszédre való anyagot, emlegette Ugron Gábort, aki a delegációba vágyik. Milyen isten ellen való vétek be nem venni! (Olay Lajos, aki éppen emiatt kilépni készül az Ugron pártjából, mélyen üregeikben ülő szemeit kísértetiesen meresztgette Apponyira.) Felhozta a prímási szék betöltésénél a kormány állítólagos meghátrálását. (Bizony nagy kár a szegény Samassáért.) Végül felöklelte a kormányt s ráadásul lehajolt és egy barackot nyomott a Gyulai Pál fejére a tegnapi kritikájáért a főrendiházban. Ez volt az első jó kritika Gyulaitól, s íme mindjárt utólérte miatta a Nemezis.
Apponyinak Wekerle felelt nagy elmeéllel, a szabadelvű párt zajos tetszése között. Majd a vén szittya Csanády Sándor szórta nemzetiszínű mennyköveit széles kedvében; őt követte nyomban Beöthy Ákos. (Megint csuklott a brit oroszlán.) Magyarázta a parlamentarizmust, mesélte, hogy s mint van ez vagy az az angolok országában s végre konstatálta (mert eddig még kétségben van az ország) és megnyugtatta a közvéleményt, hogy a nyári közigazgatási vita nem volt obstrukció – mert az magas szellemi nívón állott mindvégig.
S valóban hálás lehet iránta a Ház, hogy a tevékeny képviselő időt szerezvén magának, tanulmányozta az összes európai obstrukciókat s az olyan csodálatos véleményre jutott a nyári vitánk felől, mert ez adott alkalmat Szilágyinak megragyogtatni fölséges gúnyját oly erővel, hogy sziporkázó szarkazmusa az egész Házat gyönyörködtette, mint egy kápráztató tűzijáték, de olyan, hogy a leeső rakéták ráhullanak az ellenfélre és a bőrét égetik.
Utoljára Csatár beszélt, majdnem üres padok előtt. Mikor kijött a folyosóra, szerényen mondá a künn rá várakozó komájának, aki a karzatról hallgatta:
– Ma nem voltam nagyon érdekes. Bolond a téma! A hazafiságnak eleget tettem s ez a fő. Ezek a többiek fölkértek, hogy húzzam ki az ülést, hát kihúztam és ez a fő.
Kivette a zsebéből öreg klepszidráját (melyről ebben a végrehajtói világban, egy tavalyi beszédje szerint azt sem tudja, hogy az övé-e még), s megelégedetten mutatta a komának, hogy éppen pont kettő; egy egész óráig teljesítette hazafiúi feladatát.
