II. Egy kis ember, aki naggyá lett
II. Egy kis ember, aki naggyá lett
Előre bocsátván a fentebbi kis kirohanást Szilágyi mellett mert bizony rút dolog, amely országban megeszik az öregeket (van ilyen szokás a Fidzsi-szigeteken), mikor nem tudnak dolgozni és már csak fecsegnek haszontalan dolgokat, hanem olyan buta ország sehol nincs, ahol a legerősebbeket egyék meg, akik legjobban tudnak dolgozni.
Reménylem, itt se eszik meg Szilágyit ennélfogva egész nyugodtan áttérhetek a mai ülésre, melyet Smialovszky Valér nyitott meg csinos szónoklattal a Rajec fürdő… akarom mondani a büdzsé mellett. (Hogy botlik az ember nyelve!)
Azután a »nevető ember« (Sághy Gyula) tartott egy kollokviumot a politikai helyzetről. Különösen azt hangsúlyozza, hogy a kormányválságok ne a kulisszák mögött, hanem a legnagyobb nyilvánosság előtt folyjanak le.
Ezt bizonyosan úgy képzeli Sághy, hogy az István téri piacon folyjon le a kormányválság, mint az oberamergaui passiójáték. Csak az a kérdés, hogy zeneszóval-e, vagy anélkül? No, meglátjuk annak idején, hogy bukik meg majd Apponyi.
E két szónok után bontakozott ki végre a nap eseménye: a Péchy Tamás beszéde.
Mint felhő lógott már, napok óta ez a beszéd.
Péchy megszólal hirdették a folyosókon. Az öreg sok titkot tud, azokat most mind előrántja.
Hanem bizony csak egy titkot árult el az öregúr: hogy milyen gyenge politikus. Pedig megírta róla Móricz Pál az egykori Ellenőrben életrajz gyanánt, hogy »jó házi nevelésben részesült«. (Több nem történt volt még akkor vele.) Igazán jó nevelés volt, tartós, kiadós, miniszterré lett vele s házelnökké, és mindenütt kitartott: elegendő volt ezeken a magas polcokon ám a közlegénykedés nehezebb; ahhoz egy kicsit többet kell tudni.
De ohó! Nem vagyunk a Fidzsi-szigeteken beszéljünk udvariasan az öregúrról. Hiszen csakugyan voltak a beszédben szép lendületes helyek is, melyek a zsúfolt padokon tetszésben részesültek.
Különösen a balmezőn mutatkozott nagy jóakarat. Az öregúr egy idő óta szívesen viseli, mint a gyermekek kihímezve a bartlikon, apa vagy mama kedvence, e titulust: »Az ellenzék kedvence«.
Péchynek, a nagy gyermeknek is örömet okoz ez. Szíve vidáman ugrál és repes a tapsokra, az éljenekre, szelíd, jó arca kigyullad, szemei fénylenek. Ah, milyen gyengeség. De nem tud ellenállni. A cukorkák édesek.
Valóban oly őszinte volt, mint egy gyermek.
Előadását a közvetlenség friss léhe öntötte el, s ez sajátságosan vonzó és kellemes volt. Valami otthonosság, vidámság terjedt el a teremben, minő egy fészeknek a melege.
Mintha mindannyian otthon ülnének egy nagy búbos kemence körül a házi lámpa nyájas világa mellett, s nagyapó élményeit mesélné.
De a vásott, csintalan családtagok hol bólintgatnak a fejeikkel, hol összenevetgélnek egymásra kacsintgatva, mintha mondanák:
A nagyapónak gyenge már a szeme… Bizony nem jól látta a dolgokat.
Voltak azonban pompás helyek is, mikor az udvarról beszélt, amely megkapó szavaknál őszintén tört fel a tetszésvihar.
Kemény János báró elérzékenyülten bólingatott a fejével.
Tamás a szivivel beszél… Én értem őt.
S valóban, mintha memoárjait mondaná el az ő unokáinak, az ő szemüvegén át látottakat. És amit látott, az mind igaz is volt, csak az volt ferde, amit a látottakból kiokoskodott.
Régi szenvedélye, az európai potentátok megvédelmezése is kiütött rajta, de most már nagyobb mértékben, mert most már a holt királyok megvédelmezésén töri a fejét, mondván, hogy ha erősebb departmentok lettek volna Franciaországban, XVI. Lajos feje nem hullt volna le. Amire fölförmedt gróf Károlyi Gábor:
Kár lett volna!
Azután egyre beszélt, lankadtan, de csak beszélt. A balmező nevetgélt, tapsolt, helyeselt, éljenzett s gúnyosan nézdegélt a jobb partra.
Igazat mond!
Tisza Kálmán kiment a folyosóra a beszéd közepén és szomorúan morogta:
Tamás megöregedett… nagyon megöregedett.
Egy kormánypárti képviselő, meglehet a Pesti Napló által ma fölfedezett szélsőjobb oldalról (irigyeljük a Naplótól ezt a leletet) gúnyosan súgott össze:
Mindig fájt a szívem mondá egyikük , hogy igazságtalanok voltunk iránta. Ah, végre rehabilitált bennünket…
De mindegy. Így vagy úgy beszéltek nem tesz semmit. Azért ez szép nap volt. A jó aggastyán kiöntötte a szívét. Az ő házában, ahol élt, ahol dolgozott, az ő ismerősei előtt. Itt élt, itt sütött rá a verőfény, itt érte az alkony. S ezen a hosszú úton elfáradva, élvezvén a politika édességét és csalódásait, itt mondja el a panaszait. Joga van hozzá.
Hát csodálkoztok-e, ha a kiöntött szívében volt epe is.
Hiszen ő is csak ember. Hát azt akarnátok-e, hogy Péchy erősebb legyen Bismarcknál hiszen mindig gyengébbnek tartottuk valamivel.
Nem. Ő olyan, amilyen… Tisztelet illeti szeszélyeit. Ne akarjatok más Péchy Tamást, mint ahogy ne akarjatok másforma Szilágyi Dezsőt. A gondviselésnek ne adjatok receptet, milyen lángészre van szükségtek, vagy milyen Péchy Tamásra mert a gondviselés nem dolgozik megrendelésre.
Péchyt kicsinnyé alkotta a gondviselés, a viszonyok naggyá tették, de a gondviselés végre is a lábával toppantott:
Csak olyan ő, amilyennek én szántam.
És újra kicsiny lett bár »jó házi nevelésben részesült«, míg ellenben Szilágyi (akiről a cikk első részében fecsegtünk) nagynak született, hát minden lelapítási erőlködés dacára is nagy marad bár talán nem is részesült »jó házi nevelésben«.
