I. Egy nagy ember, akit kicsinnyé akarnak tenni
I. Egy nagy ember, akit kicsinnyé akarnak tenni
Egy hamis teória csúszott be az emberi elmékbe: nem is teória, hanem csak egy felületes frázis, hogy minden kor meghozza a maga nagy embereit.
Hogy meghozza, éppen úgy hozza meg, mint a rózsabokor a maga bimbóit, virágait. S mi következik ebből?
Az, hogy nincs hát ezeknek a nagy embereknek semmi különösebb értékük hiszen minden kor meghozza őket, ingyen hozza és biztosan hozza, mit kíméljük: koptassuk el, együk meg őket, mint ahogy a barackot megesszük a maga idejében mert esztendőre úgyis új barack terem.
Csakhogy ez nem igaz.
Nem minden kor hozza meg a maga nagy embereit. Néha nagyon csökönyösek az anyák és nem szülnek. Nékem az a nézetem, hogyha nem volna még jelen a vezér, a tábor a sátrak alatt pihenne…
S ha megindulunk a történelemben hátrafelé, ahol valami dolgot találunk nézzetek körül nem messze, odább lesz ott valaki (csak keressétek, jól keressétek), aki azért a nagy dologért először küzdött és szenvedett.
Azért szomorú látvány az a hajsza, úgyszólván sport, melyet Szilágyi Dezső ellen folytatnak úgy bent, mint künn.
Inszcenírozva van-e ez vagy önkéntelen, az mindegy a kérdés csak az, hogy indokolt-e?
Hiszen régóta ez a nagy emberek sorsa. Görögország is száműzte nagy embereit de annyi magához való esze volt legalább, hogy bevárta, míg tehetségüket kihasználja. Görögország csak hálátlan volt, de nem ostoba.
Ám nálunk is egyre tart még az izgalom, a sok mindenféle befeketítési manőver Tisza ellen; az se szép dolog de legalább az országnak nem árt, mert Tisza már a történelemé ő már igaz bírája előtt áll, s e bíróhoz el nem hat a csőcselék moraja. S Tisza egyébként se veszi fel a dolgot úgy, hogy mikor a minap Bécsben egy interjúvoló újságíró felháborodva beszélte el neki, mi mindenfélét írnak róla a lapok, az ősz államférfiú semmit sem felelt.
S excellenciád ezt fel sem veszi? kérdé az meglepetve.
Tisza szelíden vont vállat:
Hát nem vagyok én annak dacára is elég egészséges?
Az istenek megadták neki a léleknyugalomnak azt a vértjét, min egy ágyúgolyó se tör keresztül.
De itt van ez a szegény Szilágyi. Forró gondolatokkal a fejében, felgyűrt kezekkel a munkában. Halántékáról erő feszeng, karjain a Vulkán izmai domborodnak, orrlyukain a bőszültség gőze lövell ki; szívét az indulatok marcangolják, agyvelejét hatalmas eszmék fűtik, nyargalva, dübörögve fönséges hullámzásban s e nagy agyvelőben még mindig jut egy kis hely a démon számára is mert az ott lakik, ott él őbenne.
De mit tesz az, hogy a nagy embernek minden hibáját bírja, ha bírja a nagyok nem egy erényét.
»Keveset dolgozik« mondjátok.
Természetesen, mert az elefánt is csak hosszú évek során vet ki egy kölyköt de ahhoz aztán dada kell, aki emelgesse.
Nincs szíve mondjátok.
Szíve? Hát egy elefántnak vagy egy tigrisnek lehet olyan szíve, mint egy fülemilének?
Ha szívet kerestek, ott van nektek Rónay János.
De intrikál, zúz, ront, bont felelitek.
Hát persze, hiszen azért kergetik egymást szilajan, szívében, fejében a szenvedélyek és indulatok, mert lángelme, és e láng forró gőze emelgeti a fedőket. Ha csak csendes embert kerestek, ott van Urbanovszky Ernő, az már csak elég csendes.
Megindul mindenünnen a vádak, szemrehányások, a gúny a szúrkálás kígyója-békája Szilágyi ellen, s megbénítja működésében, elveszi kedvét, idegenné teszi számára a talajt, amelyen áll.
Egy Sámson, aki össze van kötözve a népszerűtlenség madzagaival és nem bír azokból menekülni.
S ezalatt egyre szövik, egyre fonják az új köteleket.
Sámson összeszisszen, toporzékol, de tehetetlen. A tömeg gúnyosan vigyorog, ujjong, kiáltozza:
Sámson bősz. Feszítsd meg Sámsont!
Pokoli élvezet a tömegnek, hogy Sámson bősz, hogy szája habzik s hogy Sámson, a nagy Sámson erőtelen. Hahaha, a Sámson erőtelen!
De hát mit szól ehhez a nemzet lelkiismerete: hogy az isten ritka jókedvében ajándékozott a nemzetnek egy nagy elmét, s hogy ezt némelyek el akarják hajítani a lomtárba a hasznavehetetlen holmik közé?
Hát olyan gazdagok vagyunk-e?
S vajon mi a bűne Szilágyinak, hogy így bánhatnak vele, aki nemrég a nemzet egyik büszkesége volt?
Nos, a legfőbb gravamenek ilyenformán néznek ki:
Intraktábilis ember. Nem nevezte ki a járásbírómat.
Borzasztó ember. Nem viszonozta a köszönésemet.
A harmadik csak ennyit mond:
Nem miniszternek való, punktum.
Sámson ott mozog, »pártja közt«, jár-kel s hallja is háta mögött a megjegyzéseket és a hahotát:
Ni, ott megy az elgyengült Sámson. Hej meddig hagyjuk még!?
…Pedig ha ez a vezérférfi nem jön, ki tudja, tán a tábor még most is pihenne lomhán a sátrak alatt.
