A LEMONDÁS BEJELENTÉSE UTÁN
A LEMONDÁS BEJELENTÉSE UTÁN
Országgyűlési karcolat
A fotografus, aki ezt a képet levette (föltéve, hogy nem Andreánszky Gábor báró volt), kegyetlenségre hajló lélek, aki bánatba merült emberi arcokban gyönyörködik.
Csinálhatott volna ebből a témából derült, vidám képet is, táncoló júniusi napsugarakkal (mert jún. 4-ike van), mosolygó, vidám ellenzéki arcokkal (mert a kormány lemondását jelenti be Wekerle), s ahelyett csinált egy szomorú képet, gyilkos kamera obszkuráját gondfelhőkbe merült mameluk arcokra szegezvén.
Utoljára ülnek padjaikban a miniszterek, meg is nézegetik sorba a fiókjaikat, hogy nem felejtettek-e bent valamit. Egyik-másik talán még vissza is térhet, mert a vihar, a király haragja, inkább csak a nagy fák koronáit csavargatja. Mogorván ül székén Szilágyi, mint a komor bölény, fejét szügyébe hajtván. A szék bíbora ráveti pirosló fényét még egyszer. Wekerle könnyedén hátra hajlik, s talán átgondolja, mit mondott; nem volt-e több vagy kevesebb, mint kellene?
Mert a nyilatkozat már megtörtént, hogy a király nem adta meg a garanciákat, ők erre lemondtak, s a király elfogadta a lemondást.
Tehát nem lesz pairschub; nem lesznek új bárók és grófok. Különös játéka a sorsnak, hogy éppen a polgár minisztérium fanyalodik grófok és bárók kinevezésére. És furcsa logika a politikában, hogy mikor nem bírnak a grófokkal, bárókkal, arkanum gyanánt megszaporítsák őket. Bús, rideg a jobboldal képe, mintha valami felhő lebegne a magasban. A tömött karzatok hölgyei kíváncsian vetnek egy tekintetet még a kormány tagjaira.
Ha látják is még őket, de már így együtt sohasem.
Az ellenzéki szónok Ugron (de ez csak hátban látható a képen), váltig szeretne még kipiszkálni valamit a miniszterelnökből, aki most szűkszavú. A miniszterek szórakozottan hallgatják a szónokot. Fejérváry az egyik kezével (amelyik nincs felkötve) kedélyesen dobolgat a padon. Wekerle édesdeden mosolyog, mintha valami névnapi köszöntőt hallgatna.
Kár, hogy a púroszok nem látszanak jól; mert meg lehetne rajtok ösmerni, hogy ma hajnalban keltek, őfelsége elé kimenvén az indóházi perronra. Az álmosság le-lenyomja fejét egyiknek-másiknak.
Tisza Lajos gróf mögött az ülés folyama alatt egyszer véletlenül gr. Andrássy Gyula ült; talán még ekkor nem is álmodta, hogy egy hét múlva már ő fog elöl ülni. Ugyanazon a környéken látszik Széll Kálmán alakja, kire oly szép szerep vár »holnapután«. A miniszterelnök fölötti padsorban a Tisza Kálmán tisztes ősz haja és szakálla fehérlik, nem messze könyököl Darányi Ignác, a »legújabb kuruc«. Még Thaly Kálmán is irigykedve nézi.
Képünk »a lemondás bejelentése« címet viseli, de természetesen a lemondás csak annyira látszik benne, mint a zsidók a Veres-tengerben befúlva; nem látszik ott semmi egyéb voltaképpen, csak nehány sor idősebb, fiatalabb honatyai koponya; s hogy nem a Koreával kötött kereskedelmi szerződést tárgyalják, csupán a karzaton erősen figyelő alakok bizonyítják mert egyébként tárgyalhatnák a Koreával kötött szerződést is.
S miután ma, lapunk megjelenésekor kevés kivétellel éppen úgy néz ki a Ház, meg a miniszteri széksor is, mint múltkor, éppen ott ül Wekerle, hol június 4-én, Szilágyi is, Fejérváry is, meg a karja is éppen úgy fel van kötve (pedig azóta már egy nagy diadalt vívott ki a magyaroknak), mindaz, amit ez a kép mutat, helyesebben mutatni akar, már csak úgy tűnik, mint egy álom… egy rossz álom.
