MINISZTEREK BEMUTATÓJA
MINISZTEREK BEMUTATÓJA
Az ülés tárgya az új kormány önbemutatása volt. Micsoda látványos, pompás esemény volt ez valamikor. Nyalkán, mentésen, kardosan lépkedtek be az új miniszterek, ragyogva a drágakövektől; most egyszerűen, szokott hétköznapi köntöseikben jöttek be az első jobb ajtón, székeik felé. Nyomukban felhangzott az éljenzés s meg sem szűnt, míg csak meg nem találták helyeiket. A kabinet tagjai többnyire a régiek (s ez most az imponáló, ez az értékes rajtuk), csak a Tisza Lajos gróf helyén ül egy fiatalabb gróf, Andrássy Gyula. Szinte lehetetlen feladatra vállalkozott, a bécsi pókhálók széttépésére ezt ő is tudja s kétszeres érdeme, hogy mégis vállalkozott.
Hol a Csáky márványarcát láttuk, a bálványozott Csákyét, kinek alakja körül glóriát szőtt a közvélemény, egy rokonszenves, vidám, barátságos fej látszik, az Eötvös Lorándé. Ő az új kultuszminiszter. Lélekben rokona az előbbinek. Eleven, okos barna szemek, kurtára nyírott körszakáll. A pozitív tudományok embere, akitől nem kell félni, hogy a papokhoz hajlik. Nincs rajta semmi papos, csak a tonzúra a feje búbján.
Csak egyetlen szék áll még üresen, amelyet Bethlen gróf hagyott el. Khuen-Hédervárynak szerencsétlen keze van. Nemcsak hogy egyetlen új minisztert se tudott találni, de egyet a régiekből is elveszejtett.
Mondják, hogy ez is be lesz nemsokára töltve, bár nem könnyű, mert három föltétel kell hozzá, egyik az, hogy az új miniszter gróf legyen, mert, igen helyesen, abból tudjuk meg, hogy a demokrácia győzött, ha csupa grófokkal végeztetjük az állami feladatunkat, hadd dolgozzanak a grófok; a másik az, hogy az eddigi államtitkárt, Miklós Ödönt szeresse, a harmadik az, hogy a földművelési ügyekhez értsen. De nem volna-e egyszerűbb, ha Miklós Ödön lenne a miniszter, aki már bebizonyította, hogy ért a földmíveléshez s ha már sine qua non, inkább ki lehetne nevezni grófnak.
De bár az újakról beszélünk, minden szem a régiekre tapad. A harsogó éljen bizonyára nekik szól. A viruló arcú Wekerlének, aki egy könnyed mosollyal adja át a teremtisztnek a pecsétes királyi levelet, hogy vigye át az elnöknek.
Hej, kis levél! De nagy fáradtságba kerültél!
Ott ül mogorván a napok hőse, hatalmas Szilágyi is. Az ember olyan szemmel nézi, mintha a luglochi barlangból került volna ki. »Kibékült a király végre vén Toldyval« zengette Tinódy.
Szélesen terpeszkedik el székében s szórakozottan rajzolgat ceruzájával szeszélyes vonalakat, csak néha sandít át félszemmel Apponyiékra. Ki tudja, min mereng el eközben. Talán azt gondolja: Jobb volna, ha ezek volnának itt és én volnék amott. Otthon volnék, mint a bölény a vadonban, ahol szabadon ordíthat.
Minden gukker feléje fordul a karzatokról, pedig ugyancsak tömve vannak, a képviselők tekintete is őt keresi, mert jól esik a magyar léleknek olyan embert látni már egyszer, akit nem az udvari kegy szele fújt ide.
De bontja már a király levelét a Bánffy ollója s köszörüli hangját Perczel Béni, aki harsány hangon kezdi azután olvasni. A beállott mély csendben félkönyökre dűlve hallgatja Szapáry. Hej, mikor valaha így olvasták a neki szólót is! Hátra vetett fejjel hallgatja Apponyi: Hej, mikor kerül már sor a neki szólóra!
Aztán feláll a miniszterelnök s egyben a bemutatással feltárja a válság okait is egy tapintatos beszéddel, melynek virtuozitása abban állt, amit elhallgatott benne. Az államférfi legfőbb tulajdona eltalálni, hogy mit nem kell elmondani. S ebben ma excellált Wekerle, aki oly fényes taktikával vitte a válságot is, hogy egy Richelieu is megirigyelné. Hanem ha sokat elhallgatott Wekerle, mondott egy olyat is, amitől egyszerre felhős lett a vidék Apponyiék körül, hogy ti. felhatalmazást nyert kijelenteni őfelsége akaratát, hogy a törvényjavaslatok megszavazását ő is szükségesnek tartja.
Éljen a király! viharzott fel a jobboldal lelkesen.
Az ellenzéken megnyúltak erre az orrok s rendre felszólaltak a vezérek, Justh, a barátságos szövetséges, enyhén, melegen, jóakarattal (ugyanígy később Eötvös is), de Apponyi maliciózus volt, kíméletlenül, erősen bírálta a kormány eljárását a jobboldal gúnyos közbeszólásai közt, ahonnan ma nagy előszeretettel pörkölték rá Apponyiékra a hajnali fölkelésüket, mikor királyváróba összegyűltek az indóház perronján.
Nagy hahota támadt, mikor a vezérek közt ma egy rozsdás lovag fölemelkedett, az öreg Péchy Tamás.
Mai beszédjéből nem értesültünk egyébről, mint hogy nyolc hétig beteg volt. Ej no, a szegény öregúr. Bizony, csakugyan rossz színben van. Mellesleg még azt is mondta, hogy a púroszok nevében beszél és hogy régi álláspontjukat a púroszok is fenntartják.
Ezen vezér után a hercig kis Lulu (alias Meszlényi Lajos) állott fel. Mindenki bámult, hogy mit akar a kis Lulu? Miféle párt nevében beszél.
Verset kérünk! kiálták, minthogy igen gyakran szokott beszélni versekben.
De kis Lulu a fejét rázta. Ő nem nézi azt mondja fehér asztalnak a parlamentet, mint a jobboldaliak s ő verset csak a fehér asztalnál mond. Ámbátor folytatja:
Könnyen mondhatnék kadenciákat,
Hová tették önök a garanciákat?
Nagy derültség közt csevegett aztán a kis Lulu mindenféléről, sorba viccelgetve az eltávozott és az új minisztereket. A Csáky nevénél hatalmas éljenzés tört ki s egész ovációvá emelkedett, mikor megpillantották, hogy a volt miniszter a főrendiek karzatán van.
Még Ugron Gábor mondott el egy támadó harcias szózatot, mire az elnök, szólásra senki sem lévén följegyezve többé, meglóbázta a csengettyűt és így szólt:
A vitát bezárom.
Miféle vitát akar bezárni? támadtak rá az ellenzékről. Itt nincs vita!
Mire az elnök szinte megkonfundálódott:
Valamit csak mégis be kell zárnom.
De míg a formát kereste a házszabályokban, fölállott Ivánka Oszkár s még egy hosszabb beszédre provokálta a miniszterelnököt, mely mint rögtönzés mutatja a miniszterelnök fényes tehetségét, ki ilyen kényes tárgyban olyan biztonsággal mozog.
