A MAI ÜLÉSBŐL nov. 13.
A MAI ÜLÉSBŐL nov. 13.
A költségvetési vita végre elkezdődött s ezzel nyílt meg a parlament téli munkája.
Minden úgy volt most is, mint tavaly és harmadéve, mint mindig azelőtt.
Hegedüs Sándor vázolta az államháztartást bengáli fény mellett, a szokott közbeszólásoktól kísérve.
Utána fölállt Helfy de milyen csodálatos! Hogy megváltozott ez az ember; fiatalabb lett, más lett, alig lehet ráismerni. Millió ördög, talán nem is az! De mégis! Hiszen az lehetetlen, hogy nem ő lenne. Lehetetlen. Még a holta után is föl fog kelni sírjából a büdzsé tárgyalások első napján, hogy közvetlenül Hegedüs után összedöntögesse a kubikokba rakott büdzsé számokat.
A képviselők a szemeiket törülgették. Szent isten! Csakugyan nem a Helfy, hanem Molnár József, a vice Helfy. (Helfy most palatinusi teendőit végzi a kisebbik Kossuth körül.)
Ez az újítás jól esett a szemnek. Érezni kezdték az emberek, hogy a világ mégsem stagnál, hogy történik valami.
De mily csalódás. Molnár József is csak egyikét mondta el a Helfy tavalyi, harmadévi és negyedévi beszédeinek.
A Molnár József-féle kizökkenés után megint helyre ütődött a régi sorrend. Horánszky Nándor állott föl, de amint beszélni kezdett tárgyilagosan, higgadtan s amint azt is kijelentette (ami a legfőbb eseménye a mai napnak), hogy a közigazgatási reformok megvalósulását ő is örömmel üdvözölné, az emberek megint a szemeiket és szemüvegeiket kezdték törülgetni.
Az ördögbe is, hisz ez nem lehet Horánszky! Valami gonosz démon incselkedik ma velünk, nagyságos képviselő urakkal!
Az imént Helfy beszélt, a Molnár József ábrázatában, most pedig valami ismeretlen okos ember tartja szűz beszédét a Horánszky képével.
Az ismeretlen úriember beszédében még Hegedüs Sándor is helyeseket kiabált.
Amire borzasztó méregbe gurult az ismeretlen úriember s ebből megint kezdtek ráismergetni, hogy hátha mégis a Horánszky az.
De hogy még teljesebb legyen a varázslat, amibe a tisztelt Ház belekeveredett, azt a negyedik szónoknak, Schreiber Frigyesnek lehet köszönni, ki a költségvetés mellett szász létére oly tökéletes magyarsággal beszélt, mintha a kecskeméti rónán ringatták volna a bölcsőjét.
