A HOLT CÁR A HÁZBAN
A HOLT CÁR A HÁZBAN
Nyugodalmas jó tele kezdődik a t. Háznak, dolga kevés van; halottakat elparentál, élőket igazol, meg szétoszlik nagy időközökre. Ma se lett volna ülés, ha az orosz cár meg nem hal.
De meghalt s a nagyvilági komédia, a politika azt kívánja, hogy a magyar alsóház részvéte is ott legyen a mindenféle részvétek között, ama cár ravatala mellett, kire csak egy dicséretes epithetont lehet találni, azt, hogy a »béke barátja« volt. S én istenem, az is milyen béke volt! Leeresztett rostélyú sisakban, kardjára támaszkodó. S minő barátja volt ő annak!
De nem tesz semmit. A zsarnok mélyen alszik a livádiai csöndes palotában s a zokogás Európa szabad népei ha siratják nem fogja fölébreszteni többé. Csak sirassák hát; egy hazugsággal több vagy kevesebb a világon, egyre megy.
Hát itt is megteltek ma a Ház padjai szép, fényes téli napon. A 49-iki magyarok fiai, unokái… Sőt egypár fehér fej talán ott is volt Világosnál.
Bánffy Dezső báró takarékosan a szavakban emlékezett meg halottról, ki végre is barátságot érzett a mi királyunk iránt. Hangja rideg volt, szinte szürke. Ah jaj, halottakat melegen elsiratni, ahhoz csak Péchy Tamás értett. (Beh jól jártak azok a monarchák, akik alatta haltak meg.)
Mély várakozó csönd támadt a Bánffy részvét-indítványa után. Egy-egy idegenszerű »helyes« hangzott innen-onnan, tompa nyöszörgő helyesek, mintha a föld alól jönnének.
Azután fölállt Thaly Kálmán s a kegyeletet nem sértő módon adta vétóját a részvétnyilvánítás ellen.
Megvillogtatta az emlékezetek előtt Paskievics herceg jelentését a halott öregapjához, Miklós cárhoz: »Magyarország felséged lábai előtt fekszik.« Vajon akkor éreztek-e ők részvétet a most részvétérzésre invitált Magyarország iránt?
Úgy, úgy, de nekünk kell okosabbaknak lennünk. Hallgass kutya szív, ne háborogj, ne tüzeskedj. Nem hallod, hogy a koponyának meg van parancsolva, hogy okos legyen? Istenem, hát mindig csak mi legyünk okosak? Mindig, mindig.
Lám, ez a Horánszky is milyen okos most, de mennyire okos. Mert Horánszky állott föl Thaly után és igen okosan érintette e részvétnek a jogosultságát és egyszerű udvariassági természetét, de valami csodálatos okosan úgy, hogy nem annyira a cár halála döbbentette meg a hallgatóságot, mint inkább a Horánszky okossága. Miért okos most ez az ember? Megfoghatatlan. A cár halála tette volna azzá? De mit várhat ő és Apponyi a cár halálából?
Egyszóval, a Horánszky beszéde a habozó jobboldalt mintegy megmelegítette a cár iránt. A mamelukok azon része, kik a kijárások körüli posztokat tartják elfoglalva, hogy a döntő percben menekülhessenek, stabilis helyek után kezdtek nézni.
De már csak kis időre kellettek e helyek, mert Horánszky után már csak Batthyány Tivadar gróf szólott, mintha gradatim jönnének a szakállak, egy kis ősz szakáll a Thalyé, aztán egy nagyobb szakáll a Horánszkyé és végre a leghosszabb szakáll a Batthyányé. Batthyány is igen szépen, tapintatosan beszélt a részvét mellett, hiszen a megboldogult iránt barátságot érzett a mi királyunk és beszédjével ő is éppúgy, mint Horánszky, meggyőzte a szabadelvű pártot, hogy ezt az udvariassági indítványt el kell fogadni.
Csak a kurucok közül hallatszottak még ellentmondó morgások:
Hízelegjünk minden tirannusnak!
Csókoljuk a korbácsot!
Szibéria benépesítője volt!
De ezek a diszharmonikus morzsák már egy csöppet sem ártottak, Horánszky és Battyhyány beszédje megtette a maga megérdemelt hatását s a jobboldal is fölállott az általuk pártolt részvétindítvány mellett. Szónok azonban a jobboldalról nem volt.
Ülve csak a szélsőbal maradt, de innen is a siratókkal emelkedett föl Pázmándy Dénes s ott állt görnyedten, fejét a lapockái közé húzva, mint egy muzsik.
A pártbeliek csodálkozva néztek rá, hogy miért állott ez föl.
De aztán elgondolták, hogy hátha neki is barátja volt a cár.
