AZ ÁLTALÁNOS HELYZET III. Wekerle és a modus vivendik
AZ ÁLTALÁNOS HELYZET
III. Wekerle és a modus vivendik
III. Wekerle és a modus vivendik
Hogy a tegnap említett s egyedül lehetséges módok közül melyikhez nyúl Wekerle, azt legfeljebb alapjelleméből lehetne következtetni, ha Wekerlét ismernők, de Wekerlét mi nem ismerjük. Két éve kormányoz már bennünket és mégsem ösmerjük, mert ez a mai Wekerle nem az igazi, ez még csak az a Wekerle, akit az események vittek, aki mögött ott állt Szilágyi, mint egy szuronyos pandúr: »Félre ne lépj, mert így és amúgy« és aki mögött ott állt az erkölcsi kényszer, menni és egyre menni a keskeny, göröngyös úton és vagy kijutni a tömkelegből, vagy bele pusztulni, de éppen ebben a dicsőségteljes menetelésben kezdett kibontakozni az igazi Wekerle, az kit még mi nem ösmerünk, az akit nem az események fognak vinni, hanem az aki majd viszi az eseményeket.
Egy nagy államférfiú markának a sziluettje jelenik meg. S máris kezdjük fölösmerni mélyebben rejlő tulajdonságait. Merész, de nem szenvedélyből, mint Kossuth, inkább taktikából; okos, de nem az összes körülmények meglatolásából, mint Tisza, hanem instinktuszból, mint gr. Andrássy; ingadozó, de nem a természeténél fogva, mint Ghyczy, hanem időnyerésből, és puha, engedékeny, de csak azért, hogy az erőseket tévútra vigye.
Van benne valami zamat I. Napóleonból, Metternichből és Rónay Jánosból. A Napóleon végtelen önbizalmából játszva csinálni meg nagy dolgokat és fumigálni a nagy veszélyeket. Csak Wekerle képes oly könnyedén, oly mosolygósan fogni a kormány-gyeplőket, mintha pamutot tartana egy szép asszonynak. Van benne a Metternich bűvészies ügyességéből, szemei kitűnőek a homályban, s keze biztos a szövevények kibontásánál. És van benne végre valami patriarchalis, valami bursikóz (hiszen említhettem volna egy más közönséges embert is) Rónay Jánosból, az ő ártatlan szívjóságából és jól eső gyermekded naivitásából. Csodálatos összekeveredése a titánok felötlő tulajdonságainak a kicsinyek polgárias erényeivel.
Avagy nem csodálatos egy Napóleon, akinek fájna egy legyet agyontaposni? Ki tudna elképzelni egy Metternichet, akiből az epe hiányzik? Láttatok-e már egy Herkulest, aki bír az oroszlány bátorságával belerohanni a veszedelembe, de nem bír a gyermek bátorságával, szembe kellemetlent mondani valakinek.
S így torlódik össze annyi zagyva szín, hogy mikor Napóleon sastekintetét, emberfölötti röptét kezdjük felösmergetni Wekerlében, akkor e Napóleon-kópiából egyszerre csak kiugrik Rónay János és mikor a jóságos, szelídlelkű, ártatlan kedélyű Rónay János naív egyszerűségében gyönyörködünk, egyszerre csak kipattan a fals Rónay Jánosból a vesékbe látó Metternich.
De máris szélesen rajzoltam Magyarország ez idő szerinti kedvencét, akinek az istenek valóságos kollektát csináltak a becses tulajdonokból s még azonfölül állandóan egy kecses szobaleányt rendeltek melléje, egy istenasszonyt: a szerencsét. A szűk keret nem engedi, hogy tovább fessem politikai alakját, szeretetreméltó, szinte édes egyéniségét. Legközelebb visszatérek rá más helyen, hogy elvezessem önöket az ő dolgozószobájába, hol zseniális össze-visszaságban hevernek az akták s gomolyognak fölöttük, mint vadlúd-falka, beválthatatlan ígéretek, hogy bepillantsunk az ő agyába, hol összegyömöszölve forrnak a hasznos tervek, egy tekintetet vessünk a szívébe, amely olyan hó tiszta, mint az ő vakító fehér nyakkendői, hol nincsen se irigység, se bosszúállási vágy senki ellen, s akinek nem volna kedve benyitni az ő audenciális termeibe, honnan örömsugárzó arccal távozik mindenki. E termekre oda lehetne biggyeszteni az alvilág kapuiról az ismeretes föliratot, áttravesztálva:
»Ti, akik ide beléptek, visszakapjátok reményeiteket!«
…De hagyjuk el ezt most, mert úgyis messze mentünk tárgyunktól, hogy miféle kibontakozáshoz nyúl Wekerle.
Mint praktikus ember legközelebb érné, pártja megszaporítása céljából a púroszokat. Wekerle kétségen kívül szívesen is hallaná egy napon, hogy elszakadt barátaink visszatérnek. Wekerle nem az az ember, aki haragot tud tartani (a harag úgyis csak annak áll jól, aki a maga dolgát csinálja, nem az országét). A púroszok visszatértével negyven-ötven többségre emelkednék a párt. De a púroszok visszatérését legalább valamennyiét, nem mindenki nézné a pártban szívesen s félni lehetne, hogy rossz hatással lesz. Amit numerikus többségben nyerne a párt, elvesztené a hogy is fejezzem csak ki magamat a közérzet lehangolása által. Mindamellett éppen úgy nem lehetne megakadályozni visszatérésükben, mint ahogy szinte lehetetlen megtalálni visszahívásukra a kellő formát.
Noha a válaszfal, mihelyt az egyházjogi törvények alá oda kerül a király neve, leomlik s bár vannak, akik egyenként visszavágynak a régi fészekbe, mégis kevés a remény, hogy viszontlássuk őket, mert szolidaritásban vannak, hogy csak együtt, rajban jönnek-mennek, vagy sehogy. S az anyaméhük, a haragot tartó öreg Péchy, úgy tudjuk, municipálista, valóban olyan, mint a vese az emberi testben, mely körül van véve kövérségtől s mégis maga a legsoványabb testrész.
Miután a púroszok visszatérte, se elő nem idézhető, se el nem halasztható esély dolga, nézzük a második módot a választást.
Új választás? De miért legyen új választás? Hiszen a kormánynak végre is meg van a többsége, ha kicsi is, s az ország éppen erre a reformra meg lett kérdezve az 1885-iki téli választáson. Mi indokolná az országgyűlés föloszlatását most, éppen most, mikor még izgatottak a kedélyek az egyházjogi harcokból.
Igaz, hogy egy új választáson most a diadalmak dicsfényével övezett szabadelvű pártra nézve gyerekjáték lenne a kerületek hódítása. De a szabadelvű párt a komoly politika letéteményese az országban s a kötelességek és föladatok elől ki nem térhet a taktika kedvéért. Nem az a célja egy pártnak, hogy élet-elixírekkel tartsa fönn magát, melegített népszerűségi zacskókat rakjon a hasára, hanem hogy ameddig él, kötelességét teljesítse.
Ám ha csakugyan leszavaznák a kormányt a parlamentben, elég ideje akkor is föloszlatni a Házat és megkérdezni a nemzetet. De addig csupán »taktikai griff« lenne az új választás melynek szele már hetek óta fújdogál innen-onnan.
De kik fújják ezt a szelet? Az az ezer reménybeli jelölt, aki föl akar lépni a kerületekben. S minden jelöltre esvén két kortes, mindössze három ezer ember csinálja azt a türelmetlen toporzékolást, csoszogást, mely csak a zászló-kereskedésekben és a szeszfőzdékben lel visszhangra.
A mi nézetünk szerint leghelyesebben teszi Wekerle, ha a legutóbb említett módhoz nyúl s a mostani pártjával úgy, amint az ma van, legkésőbb esztendőre, neki vág az államosítási reformmunkához. A többség lefogyott ugyan, de a számok bűvésze, aki a számoknak parancsolni tud, ne ijedjen meg a számoktól, mert ha a numerikus többség kicsiny is, a szabadelvű eszmék varázsa nagy. S amint eddig volt, a papiroson kis többség, de a Házban megnagyobbodva, úgy lesz az ezentúl is, mert valahányszor szavazni fogunk, az országház kapuinál ott fog dübörögni a közvélemény is hatalmas szózatával »Ez az én akaratom!« és ez a fönséges hang meg fogja rázni az ellentábort s mint a bagdadi elátkozott sünből, mindennap kihull belőle egy tüske míg egészen sima nem lesz.
