A HÁZ ÁBÉCÉJE
A HÁZ ÁBÉCÉJE
Valaha a képviselőház ábécéje is az A-nál kezdődött és a Z-nél végződött a név szerinti szavazásoknál éppúgy, mint a főrendiházban, hol méltán elmondhatta az ábécé legvégén fityegő Zuber József a tavalyi kis differenciájú szavazásoknál: »Én döntöm el Magyarország sorsát«.
Az alsóházban azonban ez másképp van. Ott a szavazás előtt kihúznak egy betűt, és az a betű kezd szavazni. A kihúzott betűre megindulnak a legsületlenebb alliterációk, szójátékok és viccek. Ha M-et húz ki az elnök, fölzúg a »Mameluk« szó, ha B-t húz ki, fölkiáltanak: »Bécs! Bécs!« Az S-nél »Sadova« hangzik, a K-nál »Königgräz«, az F-nél »Fuss« és így tovább. Igen pompásan írta azt meg a »Hét«-ben egy magvas tolláról ismeretes írótársunk.
Zajos derültség támad ez elmésségek nyomán. Kacagnak és visszhangozzák a satnya elmeszikrát, mely mindent csinál inkább, csak nem szikrázik. Az egész azt a képet nyújtja, mint mikor a lesti tótok berúgnak a savanyúvíztől. Istenem, milyen nívó ez! Komolyan hiszik-e magukról ezek a jól öltözött urak, hogy ők szellemesek? Nem, az lehetetlen! És mégis…
Mindegy, mindenképp pitoyabilis dolog, s az ürességi és szellemtelenségi bizonyítványok mellett ott áll az eklatáns példa a hírhedt »szereti maga a sajtot?« mellett. Hát igen, tisztelt Ház, szereti a t. Ház a sajtot? Bocsánat e gúnyos kérdésért t. Ház, hiszen tudom én, hogy ez csak egy ártatlan mulatsága a tisztelt Háznak (vannak veszedelmesebb és kártékonyabb mulatságai is), de végre az elmésség, ha maró is, ha veszedelmes is, mindig parlamentáris, míg ellenben a szamárság, legyen bár ártatlan, még sem parlamentáris.
Érdekes tudnivaló, hogy e zöld elménckedést milyen véletlennek köszönhetjük, mert azelőtt, mint már mondottuk, rendesen olvasták a névsort az alsóházban, a képviselő viselte a betűje terheit és előnyeit. Ha elől volt az ábécében, hamarább mehetett haza név szerinti szavazáskor, ha pedig hátul volt a neve, akkor később jöhetett, szóval, volt valami bázis, melynek alapján kiszámíthatta, hogy mikor kerül rá a sor. Most minden a betűkihúzástól függ. S vannak teljesen elkeseredett képviselők, akik vicinális vasúthoz nem juthatván, név szerinti szavazások alkalmával legalább arra drukkolnak, hogy az ő kezdőbetűjüket húzza ki az elnök. Ez is egy kedvezmény a sorstól.
Beszélik a folyosón öreg képviselők (érdekes volna utánanézni, milyen kérdésnél történt), hogy a hatvanas évek végén dőlt meg a régi ábécé. Valami incidens merült föl hirtelen a napirend folyamán, amire az ellenzék húsz tagja név szerinti szavazást kért.
A jegyző (talán még Széll Kálmán vagy Paysa Andor) olvasni kezdte a névsort, a mamelukok szavaztak nemmel – mert az indítványt az ellenzék tette (bizony elég indok néha ez is), az ellenzék szavazott igennel. Az elnöki székben az öreg Szentiványi Károly bóbiskolt.
Semmi rendkívüli nem történt. Lepergett az A, aki jobbra tartozott, »nem«-et mondott, aki balra tartozott, »igen«-t mondott, ahogy ez már lenni szokott, a beszédek sohase kapacitálnak senkit (de azért csodák csodája, mégis beszélnek az emberek egész mai napig). Leőröltetett a gazdag B is, nemkülönben az akkori Cs Csanády és Csiky bátyámuraimékkal, a D-ben járt a jegyző sarlója, mikor egyszerre csak közbemennydörög az egyik jobboldali padból egy hatalmas dörgő »igen« és megszeppen, hullámozni kezd az egész Ház, és elhalványodtak az arcok a piros bíborpadokon – mert a hatalmas »igen« éppen arról a helyről hangzott, ahol most az ezüst táblácska csillog a Deák Ferenc nevével – maga Deák szavazott az ellenzékkel.
Nagy éljen dördült balról – s ezentúl nem kellett többé két papírra jegyezni a szavazatokat, a többi betűk egyértelműleg igennel szavaztak. Ez az egy igen az összes, még következendő nemeket fölfalta. Az indítványt a Ház elfogadta.
De ugyanekkor merült föl az a kérdés is, hogy ha Deákot például Tahynak hívták volna, az indítvány elesik. Az pedig csak igazán véletlen, hogy a vezetékneve Deák – hiszen lehetne a kezdőbetűje Z is. A bölcsességet a természet adta neki, de a név csak véletlen. S az ilyen véletlent nem szabad állandó úrrá tenni. Ha ott lesz az ábécé elején, mindig ő dönt – pedig az összességnek kell dönteni. Tehát mit csináljanak? Az ábécé végére a D-t sehogy se tehetik, pedig az volna az igazságos, hogy egyszer elöl legyen, egyszer hátul. De ez nem lehet. Nos, hát mit lehet tenni?
Ejh no, az ábécét kell fölforgatni. Az ábécé végre is nem képviselő, se nem excellenciás úr, azt lehet vele tenni, amit tetszik. Az ábécé nem haragszik meg érte.
S így hozták be, hogy ezentúl a név szerinti szavazásoknál mindig kisorsoltassék a betű, amely a szavazást kezdi. Ez a szokás megmaradt mai napig is – pedig már Deák Ferenc is meghalt, s a mamelukok is odatökéletesedtek azóta, hogy bátran kezdődhetik a szavazás akárhol, akárhány Deák Ferenccel.
