A MINISZTÉRIUM BEMUTATÓJA
A MINISZTÉRIUM BEMUTATÓJA
Kóválygó felhők után még megcsillan arany fényével egy kis szürkület. Mély, üde lélegzetet veszünk és kidörzsöljük a szemeinket. »Ah, milyen gonoszat álmodtunk!«
Vagy igaz lett volna mindaz? És ez volna a múló álom? Nem, nem igaz! Még ott ül a hatalmas öreg szabadelvű párt, elterpeszkedve a Ház paderdejének szinte három részén. Óriás karzat néz le a nyugtalanul hullámzó földszinti tömegre, melynek egyes érdekes alakjait egymásnak mutogatják a karzatbeliek.
Az óramutató nagy lomhán eléri a tízet. Az egyetlen megmaradt alelnök (az elnökökben nagy pusztítást vitt véghez a király) Andrássy Tivadar gróf belép, amire nagyot lélegzik Janicsáry Sándor »az öreg admirális«, kit azzal ijesztgetnek napok óta, hogyha Andrássy valahogy nem találna eljönni, őneki kell vezetni mint volt korelnöknek a zivatarosnak ígérkező ülést.
A folyosókról egyre ömlenek be a képviselők. Tisza Kálmán is belép, tömör, önkéntelenül előtörő éljenzés hasad föl a tisztes fehér fej láttára.
Hochok felelnek rá túlról. A betanított papagályok memóriájából kimorzsolódik a régi rikácsolás.
Szerencsés Tisza Kálmán, kinek dicsőségét szüntelen megöntözik, felfrissítik az ellenfelei haragos kiáltásaikkal, hogy minduntalan figyelmeztessék pártfeleit: Itt jön a legnagyobb emberetek, a legerősebb bástyátok. Hoch! Hoch!
Hanem ’iszen nagy emberünk van nekünk elég most. A kormány még nincs is bent, s mégis úgy látszik, mintha senki sem hiányoznék már a Házból.
Jön Wekerle. Nini, egy cseppet sincs leverve. Csodálatos! Vidám mosolygás játszik friss arcán, üde szemeiben. Egy tekintetet vet a még üres miniszteri székekre, s aztán leül a szélső jobb oldalra, a második padközbe Rakovszky Géza helyén. Előtte Csáky foglal helyet a Nicolits Fedor környékén.
Azelőtt a középre vetették magokat nagy előszeretettel a lelépett kormányférfiak. Miért? Isten tudja. Egy egész kolónia tenyészik ott nagy emberekből és volt miniszterekből, ami nem mindegy. Lehet, hogy Széll Kálmán volt az ős anyaméh, s utána oda telepednek a többiek. Lehet, hogy Falk a vonzerő, lehet, hogy Jókai, aki szintén azon a környéken üldögél, és nézi nagy flegmával, amint jönnek-mennek a kormányok, mint a hajók a folyamokon. Ott könyökölgetett Horvát Boldizsár, ott ábrándozik emlékein Fabiny. Mintha az lenne a tapasztalatok országának a túlsó partja. Még maga Tisza is azt a helyet választotta.
S íme a lelépett kabinet új szigetet alapít a szélsőjobbon. Összebújnak egy nagy csomóban valami ösztönszerű összetartozandósággal. Szilágyi az első padköz első padjába a Mikszáth helyére ereszkedik, Csáky Albin ott ül a szomszédságban beljebb, bízvást átbeszélgethet hozzá, és ha hatalmas kezeit mérgesen hátra csapja, a mögötte ülő Hieronymi írásaiban okoz kárt, ki most se szokhatott le róla, hogy írásokat ne hozzon magával. Lukács Béla is csak egy padgerezddel ül feljebb kollégáitól, és igen vidáman hallgatja az elnök apró-cseprő bejelentéseit Zelenyákról, az elsőről és több efféléről. Igen, az ülés már megnyílt, a képviselők már javában elhelyezkedtek a padokban, minden hely el van foglalva, csak még a piros székek tátongnak.
A fiatal, szelíd arcú elnök még egyre a fölszaporodott jelentéseket végzi, midőn egyszerre megnyílik a szárnyas ajtó, ideges hullámzás támad a zsúfolt Házban, s Csávossy háznagy bevezeti az új kormányt.
Bánffy alakja föltűnik. Zajos éljenzés harsan föl. A baloldalról nevetés hangzik, de az éljenektől elnyomva, siketül, tompán, mintha valahonnan a föld alól jönne valami bagolyhuhogás.
Bánffy nyomában jönnek a többi miniszterek, kis kivétellel új alakok, de valamennyien a mieink, a parlamentből vett emberek.
Nincs semmi ünnepélyes, semmi látványos a bevonulásban. Hiába jöttetek a karzatokra, szépasszonyok! Nem fogtok látni semmit. A Wekerle-kormány első reformja elölte a mentét, a kócsagos kalpagot és a megcsörrenő fringiákat. Most már csak kilenc egyszerű úriember lép be, semmi sem mutatja rajtuk a minisztereket. Még a gänsemarsch is elmaradt, hogy ünnepélyes sorban, feszesen jönnének, mint a ludak. Bejönnek, ahogy lehet, és iparkodnak a helyeikre, ahogy tudnak. A kilenc fekete kabát nem mutat semmit. Nem jönnek asbóthi léptekkel, sem Lendvay testtartással, mint a régi kormányok. Én istenem, minden parádé megszűnt, és higgyék meg tisztelt hölgyeim, sokkal többet ér négy bálrendezőt látni, mint kilenc minisztert.
Ah, belül talán, belülről megvan a mente, a fringia és minden paszománt, de az nem látszik, s önök azt észre nem veszik. Ott megy Bánffy elöl szerényen, szinte meghajolva, agyagszín bajuszának nincs ma semmi öklelő jellege, csak a növekvő homloka fénylik kísértetiesen. Csendesen, szinte búsan ereszkedik le a Wekerle székébe, s egy pillanatra úgy látszik, mintha valaki egy új kabátot venne magára, mely lerí róla. A párt tekintete rokonszenvesen pihen rajta.
Mellette Lukács László ül még szerényebben, mintha bocsánatot kérne barnás, szelíd szemeivel a Háztól: »Ne haragudjanak rám, hogy itt ülök. Szívesebben ülnék én egyebütt.« Azután jönnek a többiek: a szikár Perczel, hosszúkás vékony arcán nemes nyugalommal. Egy szék most kimarad. Az a Jósika báró helye. A legszebb arisztokratikus fizonómia Budapesten, úgy lehet Bécsben is az lesz. Szegény Fejérváry, azt hitték róla, hogy soha meg nem bukhat. S most mégis vége lett: most már nem ő a legszebb miniszter.
Bánffy jól válogatta meg minisztereit. A Ház legrokonszenvesebb tagjaihoz nyúlt a határozott jellemek és a független gondolkozók bátorságával: nem válogatott a nagy tömlők között, mint ahogy szokás, mert minden parlamentben vannak nagy tömlők és kis tömlők, a kis tömlőkben néha van tartalom és sok tartalom, a nagy tömlőkben néha nincs semmi tartalom, csak a szem megvesztegetésére valók, mert nagy tömlők, de azért mindig a nagy tömlők közül válogatnak. A nagy tömlők pedig lesznek a kis tömlőkből, de hosszú, hosszú ideig önfölfúvás útján.
Bánffyt nem érheti kicsinyes vaskalaposság vádja. Úgy tett, mint egy ember, akinek biztos szeme van és helyes ítélete. A sovány kakasnál többre becsüli a kövér csirkét. (Higgyék meg uraim, hogy ez egy nagyon-nagyon kedvező jel a mi miniszterelnökünk egyéni tulajdonaira nézve.) Tisza Kálmán-i vonás volt tőle, hogy egyikét a legfiatalabb képviselőknek emelte a kultuszminiszteri székbe. A magyaros, kerek arcú, göndör hajú Wlassics az. Hatalmas tehetség, ki hamarabb lett miniszterré, mint híressé (nem ért rá híressé lenni), de a miniszterség csak egy véletlen játéka, a hír, dicsőség azonban elmaradhatlan osztályrésze: ezt ezzel ki nem kerülte, csak nem hagyta elöl menni, mint ahogy a nagy emelkedésnél szokás, hanem hátra maradt, mint egy szükségtelen málha.
Wlassics mellett csendesen, nyugodtan ül Dániel Ernő (könnyű neki, mert az ő költségvetése meg van szavazva), a Ház egyik kedvelt, szeretett alakja. Kissé hegyesbe végződő arca, komoly, hideg, szinte márványszerű, de apró fekete szemeiben élet ég. Ő lett a Lukács Béla utóda és a Baross unokája.
Hát a Szilágyi széke? Oh, boldog szék, mely annyit recsegtél a hatalmas csontok alatt, most nem nehezedik már rád olyan teher, most egy szubtilis alak ül rajtad. Egy kedves, mosolygó, piros arcú úr, kinek fehér szakálla olyan, mint az őszi rózsákra esett hó. Ez Erdély Sándor, Szilágyi nagy tehetségű munkatársa. Nagy csizmát húzott föl – de minden jel odamutat, hogy tudni fog benne tovább lépegetni azon a kijelölt úton.
De már sokáig is időztem az új miniszterek fölsorolásánál, kik pedig régi jó ismerősei az olvasóknak, csak ezeken a padokon újak. Andrássy már rég bevégezte azóta a bejelentéseket, s Bánffy Dezső föláll mély csöndben, s átnyújtja a király pecsétes levelét. A teremtiszt viszi, az ország ollóját előveszi Andrássy, lenyírja gondosan a nagy, tenyérnyi kétfejű sasos pecsétet (jó, hogy gyenge a Madarász szeme, és nem lát odáig), mindez egy pillanat, átnyújtja Molnár Antalnak.
Mindenki Molnárra tekint. Molnár most a pillanat embere. Persze. Voltaképpen az ő kezében van most az ország sorsa, azt olvashat ki a levélből, amit akar.
De Molnár becsületes pártember és nem »kedvelt hívünket«, Khuent olvassa ki, hanem losonci Bánffy Dezsőt, mire megint támad lelkes éljenzés a jobboldalon.
Mindenki éljenez, csak egyetlen hang veszi észre:
– Hát a »tekintetes és nagyságos« hol maradt?
Valóban az eddig szokásos »tekintetes és nagyságos« címzés elmaradt a kéziratból és okosan tette, hogy elmaradt. Nem reklamáljuk. Jól eső újítás ez is.
Azután az egyes miniszterek kinevezéséről szóló kézirat olvastatott föl, s minden miniszter megkapván a maga éljeneit, következett a nap eseménye, a Bánffy programja.
A miniszterelnök csendes hangon, megnyerő egyszerűséggel adta elő a kormány programját, mely ízléses, szinte túlságos szerénységgel ölelte föl az előző kormány törekvéseit, tömött, igénytelen formában, a fennhéjázás és a hatásvadászat minden cafrangjaitól meggyomlálva.
Az ellenzék hullámzó, nyugtalan volt. Izgatottan mozdult meg olykor-olykor, de Andrássy, aki ma igen ügyes volt, le-lecsillapította a csengettyűjével és a szavaival, s az ellenzék már csak abban kötözködött, hogy a miniszterelnök a közös program némely kifejezéseit, hogy azokat híven reprodukálja, meg-megnézi az előtte heverő kéziratból.
– Ne tessék olvasni – ízetlenkedtek minduntalan a szélsőbal közbeszólói.
A jobboldal azonban pontról pontra helyeselte a kifejtett programot.
Bánffy után Justh Gyula emelkedett föl, egy igen ellenséges indulatú beszéddel, amely ha üdvözlő beszéd, nemigen mondható sikerültnek. Harapós volt az utána következő Apponyi is, aki megtalálván Bánffy programbeszédjében egy kis csontot (mindig efféle csontocskát keres ki), azt hömpölygette, kopogtatta, játszott vele, rágódott rajta, fenyegetőzött általa és vicsorgatta a fogait, a harapási tehetségét. Ez a kis csontocska volt, hogy Bánffy nem a korona és a nemzet közötti bizalmat említette ápolandónak, hanem a korona és a törvényhozás két háza köztit.
Majd Szapáry kelt sorompóba, fejtegette, hogy a szabadelvű párt nem akcióképes többé, gúnyolódva említette föl a szászokat: s nem helyeselte, hogy ilyen kis csoportok vannak.
– Hát az ön kis csoportja? – kiálta valaki a szélsőbalról.
Azután Darányi Ignác tett igen érdekes leleplezéseket a Khuen–Héderváry-féle szereplésről, az elterjedt mindenféle kulisszahírekkel szemben.
Az ellenzék nagy lármával, sok félbeszakítással bosszantotta Darányit, a szabadelvűpártnak ezt a hasznos emberét, aki mindig hátul van, ahol osztogatnak, de mindig elöl, ahol valamit tenni kell. E leleplezések egész más világításba helyezték a szabadelvű párt eljárását – melyről hamis képet festettek, s e színezéshez sok festékes tégely járult, amiket Darányi kifordított.
A gőz nagy volt a teremben, a hangulat nyomott volt. Darányi beszéde alatt az ellenzéket szokatlan, alig megmagyarázható ingerültség fogta el. Magán a jobboldalon is melankólikus tünetek kezdtek kiütődni. Az ellenzéki vezérek levelibéka-jóslásai, szorongó érzésekkel töltötték meg a szíveket.
A kétkedés démona végigsimította jéghideg kezét amaz érzékeny halántékokon, melyekkel a mameluk-fejek szoktak beboltozva lenni, s szájról szájra szállt lopva, suttogva az aggodalmas kérdés:
– Ki fog most ezekkel hadakozni?
Andrássy szólalt meg és azt mondta:
– Öt percre fölfüggesztem az ülést.
*
Öt perc. Igen öt perc. Öt percig ki lehet színi egy cigarettát. De hát öt percnyi haladék mit ér? Függesztette volna föl az ülést legalább öt hétre. Az öt perc elmúlik, de hát aztán?… Aztán, aztán? Megint csak ott leszünk, ahol voltunk.
Az öt perc valóban elmúlt, hamar elillant, az ajtók újra megnyíltak, a képviselők újra betódultak, s az elnök csendes hangon mondta:
– Báró Bánffy Dezső miniszterelnök kíván szólani.
A meglepetés fölszisszenése hangzott. Az új vezér! Belemegy az ütközetbe! Ilyen hamar. Mindjárt az első napon. Rögtönösen, öt perc múlva, úgy, ahogy a kipróbált, száz parlamenti csatát vívott debatterek szoktak.
No, ez derék!
Mélységes síri csend következett, minő a temetőkön van. A szívek hangosan dobogtak. Mintha egy újonc rohanna halálos csatába. Ex abrupto beszélni, az ellenzék összes farkasai ellen, az első nap lámpalázával.
Hiszen a program csak hagyján, azt meg lehetett tanulni, írásba tenni, elolvasni, ahol megakad, de rögtönözve, egyszeri hallás után, visszaverni vén parlamenti alakok rohamát.
Bánffy megszólalt. De nini, mennyivel izmosabb, csengőbb most a hangja!
Az első vágás az egész ellenzéknek szólt. Hollah, ez ügyes volt. Az egész jobboldal megmozdult, mintha kétszáz ember oldalba lökné egymást: »nini, hiszen ez jól van mondva«.
A második vágás Apponyit érte. A »jövő« és a »jelen« szembeállítása.
Mindenki föllélegzett, és kitört a tetszészaj elementáris erővel.
– Úgy van! Helyes!
A mamelukok szemei fölcsillantak:
– Hiszen tud ez beszélni!
Hieronymi álmélkodva riadt föl:
– Denique, beszédet nem szabad előre megcsinálni.
És Bánffy csak folytatta olyan ügyesen, elevenen és annyi elmeéllel s mégis tapintattal, inkább csillapítva, mint ismételve, hogy lassan-lassan kezdett átmelegedni az egész párt, amelybe visszaszállott a lélek és az önbizalom, s nem egy ember mondta a csodálkozástól kipirulva:
– Ki hitte volna, hogy ilyen debatter.
*
Folytassam-e még tovább? Az ellenzéki képviselők még Bánffy után is beszéltek, és sokat beszéltek, de már senki sem törődött velük, senki sem félt a frázisoktól, elröpültek az aggodalmak, mindenki érezte, hogy van már vezér, aki a mai rohamot diadalmasan visszaverte, s férfiasan meg fogja állani az előre bejelentett csatákban.
Akik odapillantottak a miniszterelnöki székre, ahol immár nyugodtan, fesztelenül, szinte hidegen ült az új vezér, szinte úgy rémlett nekik, mintha onnan nőtt volna ki.
