ÚJ ELNÖK ÉS NEM ÚJ TÉMA
ÚJ ELNÖK ÉS NEM ÚJ TÉMA
(Néhány megjegyzés a Ház mai üléséről)
A sárga kis gyerekkoporsót, amelyből születnek a Ház tisztviselői, kitették a Ház asztalára; melléje a jegyző fölolvasta a képviselők neveit. A képviselők odajárultak a gyerekkoporsó alakú urnához, s átadták cédulájukat Regelének, ki azt bizonyos grâce-szal tudja becsúsztatni a koporsócska belsejébe.
Mondanom se kell, hogy az elnökét választotta a Ház. A balról érkező cédulákon a Justh Gyula neve volt kiírva, a jobboldaliakén Szilágyi Dezső.
Lassan folydogált a választás, minden elevenség nélkül, csak a levegő romlott folytonosan. De minthogy az embereknek szükségképpen meg kell lenniök mindig botránkozva (mert ez jól esik nekik), nagy megbotránkozás támadt, hogy gróf Szapáry Gyula, az aranygyapjas-rend vitéze, aki a közjogi alap védelmére első volt kész a maga külön zászlaját begöngyölgetni, Justh Gyulára szavazott.
Ez nem annyira Szapáry Gyulát jellemzi, mint inkább a szavazás titkos voltát.
Megolvastatván a beadott szavazatok, az elnök, Andrássy Tivadar kihirdette, hogy Szilágyi Rezső választatott meg, mire szűnni nem akaró éljen morajlott föl.
Justh Gyula kapta majdnem az összes ellenzéki szavazatokat, kettőnek kivételével: ez a kettő Pantocsek Rezső és Péchy Tamás közt oszlott meg, az aritmetika természeténél fogva egyenlő arányban.
Egyéb baj nem történt.
– Habemus Papam! – kiáltá Fenyvessy, s többedmagával rohant Szilágyiért, hogy vegye át a jogart. De Szilágyi még nem jöhetett, nem volt még átöltözve. Nem tréfa dolog az, azokat a szűk csizmákat fölhúzni.
Míg őexcellenciája a csizmákat húzza a füleiknél fogva, addig ráér még a tisztelt Ház megválasztani Berzeviczy Albertet is alelnöknek, s addig mi is ráérünk elmélkedni azon a furcsaságon, hogy éppen az ország legnagyobb szónokát, legerősebb birkózóját teszik bele az elnöki székbe, mintegy reciprocitásból, hogy akit annyi esztendőn mindenki figyelemmel hallgatott, most az hallgasson figyelemmel mindenkit. Mintha Kinizsi Pált ültetnék föl csaták idején a muníciós szekérre, ő vigyázzon az eleségre, nehogy megromoljék.
De hát arra való Perczel Béni, hogy visszagörbítse okosra, amit a sors bolondot csinál és azzal vigasztalja meg a mamelukokat:
– Hiszen le fog ő szállni néha a katedráról és lent terem, ha baj lesz, váratlan, hirtelen, mint Csaba vezér, hogy szétüssön az ellenség között.
De pszt! Az ajtóban egy magyar vitéz sziluettje jelenik meg. A piszkos lila színű gőzön át alig lehet kivenni. Ez ő… Csakugyan. Szilágyi az. Ott áll az ajtónál, a jelenésére várva. Van az efféle bevonulásban valami színészies, amitől ő undorodik. Bosszúsan rángatja fekete bársony mentéjét, majd két kézre fogva fringiáját, türelmetlenül ütögeti vele az ajtófélfát.
Míg végre int belülről a háznagy, hogy az alelnök választásának kihirdetése is megtörtént.
– Jöhetsz már, kegyelmes uram!
Szilágyi belép, s falrengető éljenzés mellett halad föl az emelvény lépcsőin, kardja tompán csörömpöl a színes szőnyeghez ütődve. Andrássy fölkel nagyot lélegezve, és átadja helyét. Az éljenek még egyre zúgnak. Az új elnök ott áll egy kissé haloványan, mozdulatlanul, mint egy ércszobor, csak panyókára vett felöltője igyekszik lejjebb csúszni. Várja, míg az éljenek elhalnak.
Sokáig kell várnia. Minden szem őt nézi. Ezer tekintet tapad rá a zsúfolt karzatokról, mindenfelől. S e magaslatban, honnan oly furcsa lehet az odalenn nyüzsgő világ, mintha az ő vasfeje is szédülni kezdene, egy hajszállal már megint haloványabb, hogy meg kell fogóznia a pulpitusban.
Nagy tenyerét szinte öntudatlanul ereszti le, s az a csengettyűre vágódik. Huh, micsoda nagyszerű prognosztikon ez, mint mikor a fiúcsecsemő a bojtos pipa után kap, s a szülők örömmel kiáltanak föl:
– Íme a rátermettség!
A hideg érc egyszerre lehűti forró tenyerét. Nem, nem, az éljeneket nem lehet lecsengetni, még ha saját éljenei is, tehát csak áll, egyre ott áll, míg az egész Ház ül, hogy azután mindig ülve maradjon, még akkor is, ha az egész Ház állani fog.
Végre csend támad, s elmondja szófukar és mégis gyönyörű beköszöntőjét, lelkes helyeslések közt, melyek mint a mennydörgés átszaladnak a boltozat azon részéről, ahol kezdődtek, a túlsóra.
Elhallgatná a Ház akármeddig, de egy hirtelen fordulattal, mintha egy díszvirágbokorból egy munkás-ásót húzna ki valaki, arra csavarodik »no most pedig fogjunk a dologhoz, napirenden van a kormány bemutatása«.
Valóban még mindig a kormány mutatja be magát. Pedig már elmúlt három napja, holnap lesz a negyedik. De sebaj. Jó jel az.
Ennek a kormánynak három hét kellett a megszületésére, más kormánynak egy nap is elég, négy nap kell a bemutatására, más kormánynak egy óra is sok: ha minden ilyen arányban fog menni, legalábbis húsz esztendő lesz szükséges megbuktatására.
De ezt nyilván nem hiszi gróf Bethlen Gábor, ki a kormány programját bírálta. Utána Meltzl Oszkár fejtegette a szászok aspirációit, amire ismét kitűnően felelt meg Bánffy miniszterelnök. De ’iszen olyan debatter lesz abból, mint a pinty. Szájtátva hallgatták az ellenzéken, s Apponyiék arcán komor redőket szántott minden szava. Horánszky savanykásan merengett el a nyugodtan beszélő miniszterelnökön.
– Ezt az embert kicserélték.
Azután Herman tartott érdekes beszédet.
Szilágyi még mindeddig semmit se csinált – pedig mindenki őrá volt kíváncsi. Hej, csak jönne már valami jelenet.
A jegyzők a szokásos módon diskurzust próbáltak vele kezdeni:
– Hogy lesz, mint lesz, kegyelmes uram? Péchy cukedlit tartott egy pikszisben, s azzal kínálgatott. Bánffy férfiasabb volt, nála jó tubákot lehetett kapni. Hát tőled vajon mit várhatunk?
– Egy-egy barackot a fejetekre!
Herman csak egyre beszélt és jól beszélt, a jobboldalról is helyeseltek, de egyszer csak valami megjegyzést tett gróf Szécsen Antalra.
Szilágyi lecsapott mint héja, és megleckéztette Szécsen miatt. A Ház zajosan helyeselt.
– Hm – mondta egy vén mameluk –, nem vetek neki egy esztendőt, és Szilágyi arcképe ott lesz valahol fölakasztva a király dolgozószobájában, ha nem is az ágya fölött.
Azután volt beszéd, meg beszéd. Sierbán személyes kérdésben állott fel, de másról akart beszélni, így Szilágyi leültette. Mindez olyan simán, szépszerével ment, hogy öröm volt elnézni. A mogorva Olayra, ki valamibe közbeszólt, egy mérges tekintetet vetett, mire az elsompolyodott, mint egy leforrázott kos. Asbóth beszéde alatt lehunyta szemeit, s elnöki ábrázata a hipnotikus elaltatás tüneteit mutatta, ami olyan zavarba hozta Asbóthot, hogy orátori ruganyosságát teljesen elvesztette. Ugron beszédje alatt valamely gyermekes kíváncsiság lopózott szemeibe, egész lényébe, s olyan naiv csodálkozással látszott csüggni a szónokon, mintha csak azt várná, hogy mikor gyullad meg, és miként fog elégni, most, mindjárt a szemünk láttára.
Pedig ugyancsak mérges volt ma Ugron. Sistergett, rakétázott – s valóban voltak beszédjében nem közönséges szépségek is, de az egészben mégis hasonlított ama pisztolyokhoz, melyekkel a társaságban szokás ijesztgetni. Minden úgy nézett ki, ami cső, kakas rajta, hogy az valódi cső és valódi kakas, hogy egy fegyver, amely lőni fog, és talán le is durrantja Bánffyt, míg a végén kisült, hogy csak egy szivarvágó.
Ilyenforma pisztolyalakú szivarvágók kaphatók Kertész Tódornál, Szervita tér, áruk 45 krajcár.
