A VÁLSÁGOK ORSZÁGA
A VÁLSÁGOK ORSZÁGA
Bajorországban nagy sörfogyasztás van, Olaszországban nagy macskafogyasztás, Oroszországban nagy teafogyasztás, Magyarországon nagy emberfogyasztás. A politikusok fogyasztását értjük.
Hiszen politikusok fogyasztása egyebütt is van. Franciaország is gyorsan eszi a maga kiváló embereit. Hát semmi az, hiszen az övéi.
De Magyarország nemcsak maga eszi, hanem még kosztosokat is tart rájuk. Ilyen Kálnoky úr. Amit mi nem győzünk itthon fölemészteni, azt föleszi Kálnoky úr vagy egyszerre, vagy néha kétszerre (mint ahogy Wekerléékkel történt).
Ha rossz minisztériumunk van, azt agyonütjük magunk (s ez úgy van minden alkotmányos országban), ha ellenben jó minisztériumunk van, azt agyonüttetik Bécsben (s ez nincs úgy minden alkotmányos országban).
Természetes, hogy ebből aztán különböző konfliktusok és krízisek támadnak, mert még az a különlegesség járul a famózus szituációhoz, hogy ami itt jó miniszter, az a bécsieknek rossz, s ami a bécsieknek jó, az nekünk rossz miniszter. Minélfogva a konfliktusok és válságok úgyszólván permanensek. Az úgynevezett »jó viszony« örökös reparatúra alatt van.
Elannyira, hogy a folytonos reparatúra már szinte külön foglalkozási ágakat teremtett. Vannak képviselők, akik egyebet se csinálnak, csak kombinálnak; mint ahogy egy időben Orlice kombinált a számokkal, ők az emberekkel kombinálnak úgy. Vannak »válság-szakemberek«, akik a válság első szimatjára összesereglenek az ország minden részéből, és a hangulatot igazítják a klubban. Magának a koronának is vannak külön emberei, akiket válság idején kikérdeznek. Vannak továbbá válságjósok, akik előre ki tudják jelölni azokat a helyeket, ahol a zökkenés a jövőben bekövetkezik. Vannak válságbecsüsök, akik első tekintetre meg tudják mondani, hogy kormányválság lesz-e vagy pártválság is, vagy pláne még alkotmányválság is, és végre van válság idejére egy állandó miniszterelnökjelölt, aki arra a szóra, hogy »ki vállalja« feltartja az ujját és azt feleli: »Én«. Vannak buzgó honfitársaik, akik az esetleg lohadó válságokat innen előkészítik, és szítják, pletykákból gyújtó szikrákat gyártanak, és azokat nagy előszeretettel exportálják Bécsbe. Vannak vádság grófnők, többnyire vének, akik válságok idején a templomokban imádkoznak, hogy a válságok a gonosz magyar ügy leteperésével végződjenek. Egyszóval olyan alaposan vagyunk már berendezve a válságokra, mindenünk annyira megvan, ami a válságokhoz szükséges, hogy szinte bosszantó lenne már, ha a válságok végképpen elmúlnának. Még Futtakynk is van erre a célra, s annak valóságos litografált blankettái, amiket válságok idején a dátumokat kitöltve Bécsből hazasürgönyöz:
»A király egy órai kihallgatáson fogadta… órakor a miniszterelnököt; tekintettel arra, hogy a fönnforgó ügy minél előbbi tisztázásának útjában álló differenciák legyőzhetőknek látszanak, a kedvező esélyek lehetőségének alapfeltételei meg nem szűnvén, információnk szerint, a kizártság ama foka, melyet az ellenzéki lapok kürtölnek a kedvező döntés tekintetében, egyelőre légből kapottnak tekintetik.« (Bud. Corr.)
Ilyen apparátus mellett igazán nevetséges volna, ha a válságok búsítanának bennünket. Az éppen oly botorság lenne, mintha az okozna szívgörcsöt az embernek, hogy éj és nap fölváltják egymást vagy hogy a hold megfogy és megtelik. Ennek így kell lennie, punktum. Akklimatizálódjunk uraim, akik szerencsések vagyunk a válságok országában élvezni a parlamenti rendszer áldásait.
*
Mindamellett azonban, hogy a válságoktól nem kell immár félni, mint valami olyan dologtól, ami magától értetődik, mégsem való utánuk mohón nyúlni. Ne térjünk ki előlük, de ne is siessünk elébök. Tökéletesítsük magunkat a válságokra, mint ahogy télen előkészítjük a jeget a fagylalthoz nyárra, és nyáron varratjuk a bundát télre.
Sok mindenünk megvan már eddig is a válságokhoz, de még valami hiányzik: a válság taktika. Ez is egy külön tudomány. S erről, különösen erről akarok írni néhány sort. Mert valamiképpen a hadjáratok bizonyos taktikával csináltatnak, úgy a válságokhoz is szükséges a taktika. Természetesen aszerint, aminő természetű a válság. Mert a magyarországi válságok kétfélék. Vagy olyanok, hogy nekünk vétettek valamit, vagy olyanok, hogy mi vétünk valamit Bécsnek.
Az egyik esetben, ha mi vétünk valamit Bécsnek, az a szokás uralkodik, hogy a kormány húzódozva halasztgatja a Bécsbe menetelt – mivelhogy kellemetlen is, és jól kell átgondolnia a védekezés rendjét. A másik esetben ha ők vétenek valamit, rögtön rohan a kormányunk Bécsbe a reparációt megszerezni, mintegy kergeti a felháborodott közvélemény.
Pedig éppen megfordítva kellene csinálni. Ha mi vétünk valamit, rögtön szaladnia kellene Bécsbe a kormánynak addig, míg a válságot nem kvalifikálták »bűnné« az ottani intrikusok; ha pedig ők vétenek valamit, aludni kellene rá egyet, míg a célzataik jobban kidomborodnak, s míg itthon is inkább kiforrja magát a közvélemény, míg felfogása, álláspontja megtisztul, s teljesen megítélhető lesz az elégtétel mértéke. Mert örökké a mértékek fölött támadnak a mellékbonyodalmak.
A jelen válság is ebben a hibában szenved. Bánffy gyorsan, túlgyorsan ment föl Bécsbe, mielőtt még megítélhette volna a közvélemény fölháborodásának fokait – s ezért tért vissza olyan eredménnyel, hogy mire ideért vele, csekélyke lett, úgy olvadt el kezei közt, mint a vaj.
A másodszori fölmenetele szintén gyorsan történt. A kibonyolítás most már nehezebbé is lett, s kitette magát annak, hogy a király másodszori felutazásánál bele se ment a kérdésbe. A király fáradt volt. S valószínűleg a kérdés nehézségei is kedvetlenítették. Helfy már az első fölmenetelt festő interpellációjában is gúnyosan jegyzé meg, hogy a király negyvennyolc órán keresztül várakoztatta Bánffyt. (Persze azt a Helfy választói úgy fogják föl, hogy Bánffy a király udvarán várakozott negyvennyolc óráig.)
Hogy mennyivel jobb az e tárca írója által ajánlott metódus, kimutatja a Tisza Kálmán esete, aki mikor az általa a parlamentben megrovott Jansky tábornok előléptetése történt, s az egész magyar közvélemény fölszisszent, mozogni és háborogni kezdett, maga a megsértett nagy államférfi hazament nagy szempislogások közt, és otthon rögtön csomagoltatott.
– A nyugoti pályaházhoz? – kérdé a históriai emlékű Schneider, mikor a bőröndöt saját lábánál elhelyezte.
– Nem, a keleti pályaházhoz – felelte a miniszterelnök –, Gesztre megyek.
Gesztre ment, és tíz napig maradt ott egyfolytában, kuglizott, olvasgatott, nézegette a gyümölcsfáit, és legfeljebb egy-egy hernyót taposott el, ha talált.
Azalatt a közvélemény forrt, szinte izzó lett haragjában, a lapok lármáztak, a kérdés betöltötte egész Európát, a palotáktól le egész a kicsi falusi házakig, mindenütt azon disputáltak, tanakodtak, hogy hát mi lesz most.
Csak maga az az egy ember nem szólt egy kukkot se, akit ez a kérdés legjobban illetett. Hallgatott, mint a sír.
A negyedik napon valami különös érzés kezdte szorongatni a Ball-platzot, és mindenféle vélemény eljutott oda, csak a Tiszáé nem.
– Ejh, hát mit szól ehhez Tisza? Hiszen az egészet az ő truccára csinálták, őellene, az ő bátor vágásának a kiparírozására, és az öreg Tisza nem szól semmit. Hogy van ez?
Valami félelmetes, valami megdöbbentő volt ez a bizonytalanság. Mit akar? Hiszen csak nem hagyhatja ennyiben. Okvetlenül tesz valamit, készül valamire. De hát mi lehet az? Mégiscsak csodálatos, hogy nem jön fel.
Ötödnapra már a fölséges királynak is feltűnt:
– Micsoda dolog az, hogy Tisza nem jön?
A király alázatos szolgái csodálkozó arcokat vágtak, hogy az igazán megfoghatatlan.
A hatodik nap elkezdett a király idegeskedni.
– Talán beteg a Tisza?
Legott is utána jártak, és megjött a jelentés, hogy Tisza bizony nem beteg, olyan egészséges, mint a makk. Talán Ostendébe se megy az idén – minélfogva Tarkovics egészsége is szilárd lábon áll.
– Egészséges? – tünődött a király. – Egészséges és mégse jön fel. Ezt nem érthetem.
A hetedik napon egészen elbúsulta magát a király:
– Hát senki sem jön panaszkodni?
Olyan feltűnő volt ez, oly szokatlan, hogy a felség szinte bosszús lett, mert maga is érezte, hogy valami jár a magyarnak ezért, amit ő a hadsereg kedvéért tett – mért nem jönnek hát már el érte? A király igazságos, és magától is érzi, ha a serpenyője valahol megbillent a túlsúly alatt.
Így lőn aztán, hogy a király maga hívatta Tiszát a kérdés kiegyenlítésére, mert az ő nemes lelkét is nyomta az, legalábbis annyira, mint a Tiszáét, s ebből kifolyólag kaptuk azt a szép cikket a Budapesti Közlönyben, aminő lélekemelő szatiszfakciót még Magyarország nem kapott Habsburg-házbeli királytól.
A legnagyobb faktor tehát a válságoknál is a türelem: kikoplalni tudni a kedvező eredményeket.
