PILLANATNYI KÉPEK A FŐRENDIHÁZBÓL
PILLANATNYI KÉPEK A FŐRENDIHÁZBÓL
»A’ Hetz ist heute.« Így fejezné ki azt a mozgalmas állapotot, mely a Múzeumban és körüle lejátszódik, egy-egy méltóságos ajak: »A’ Hetz ist heute«, azaz, hogy ma főrendiházi ülés van. Természetesen az egyházpolitikai javaslatokat tárgyalják odabent, ki tudja hányadszor.
Az sem érdekes, hogy melyik ülés van mellékelt képeinken megörökítve a sok közül, mert többé-kevésbé mindenik egyforma volt. A wippek: Radvánszky báró és Degenfeld gróf (milyen nyáj lehet az, hol ilyenek már a hajtsárok is) lótottak-futottak, számítgatták a fogasokon a felöltőket, kapacitáltak, ravaszkodtak, maga a kultuszminiszter, Wlassics is ott kötekedett a büfében a püspökökkel és a befolyásos mágnásokkal.
– Éppen most kaptam táviratot – mondja Festetics Tasziló grófnak –, hogy az excellenciád birtoka víz alatt van…
– Ah – mondja Tasziló gróf, meg se rezzenve. – Ez érdekes. Én semmit se tudok róla. De persze úgy van az, fel nem bontottam még a tegnap érkezett leveleimet. Ez az átkozott szórakozottság!
– Csak azért mondom – bontogatja ki Wlassics a maga tréfáját –, hogy jó volna, ha a gróf rögtön haza utaznék. Azért mondtam a dolgot.
– Úgy? – mondja a gróf habozva –, hát eszerint nincs az… hogy is mondjam csak, az izé víz alatt.
– Persze hogy nincs. Csak tréfáltam.
– Hát úgy is jó – fejezi be a gróf előkelő mosollyal, és odább lépdel a csoportok között.
Bent a teremben fullasztó a levegő. Zavaros gőzben úszik az egész terem. Valóságos purgatórium itt ülni a fojtó melegben, és mégis tele van a terem minden része. A kövér görögkeleti püspökök, kiknek feje búbján ott ül a lilaszín barett, nem győzik a homlokukat törülgetni, de azért állhatatosan hallgatják a szónokot. Vajh, ki a szónok? Oly figyelmesen hallgatják, olyan áhítattal, hogy az csak gr. Zichy Nándor lehet. Különben is csak ő beszél, mindig beszél.
De nemcsak bent érdekes és mozgalmas minden, a képviselők karzatától kezdve, ahol rakoncátlan élénkség és hangos eszmecsere folyik, a hölgyek karzatáig, ahonnan elegáns parfüm terjeng szét, s hol buzgó mágnásasszonyok üldögélnek legyezőikkel, s szorongó érzések közt várják az eredményt. Rajzolónk egyik legcsinosabbat vetette papírra, amint lázasan jegyzi a főrendi tagok lajstromán a szavazatokat. Hát mondom, nemcsak a belső helyiség érdekes, ahol a történelmi események folynak, s ahol jéghidegen nézi fehér lován Árpád (a Munkácsy festményén) a kifejlődött jeleneteket, mintha valami fumigáló mosoly játszanék az ajkai körül (vagy hogy csak a napfény egy odavetődő sugara az), mintha önmagában tűnődnék:
– Hát ezek számára hódítottam én meg ezt az országot?
*
Ott lent a Múzeum-kertre, sőt egész környezetére, a Sándor utcát is beleértve, kiterjed a »nagy hecc« elevensége, nyüzsgése.
Főrendek jönnek-mennek folytonosan, hintó robog be, a wippek kíváncsian tekintenek ki:
– Egy szavazat jött.
– Kinek? Nektek?
– Nem. Nektek.
Egy szavazat itt most sokat ér, könnyen az dönthet, mert a differencia közönségesen olyan csekély szokott lenni, hogy joggal mondhatja az öreg Zuber József, aki az utolsó a szavazólajstromban: »Úgy látom én, hogy itt énrajtam fordul meg minden«.
Azelőtt, míg a főrendiház csak afféle álmos üléseket tartott, nem fejlődött ki benne a parlamenti élet, nem volt átlátszó, de zűrzavaros, s egymást nem is ösmerték a főrendi tagok; most rendes pártélet kezd képződni itt is, szervezkedés, taktika. Egy-egy sakkhúzás, kortesfogás is előbukkan. Valami ilyenféléről tanakodhatnak most is összebújva Batthyány Tivadarék, s annál is bizonyosabban, mert báró Rudnyánszky József is ott látható, s hogy teljesen ad oculos legyen, honnan jött az ér, mely most már folyammá kezd dagadni, ott áll a háttérben Ábrányi Lajos, a piktor is, aki valamikor Solymosi Esztert festette le személyleírása nyomán. Vagy hogy talán nem jól ösmertem meg. Az ördögbe is, rövidlátó vagyok, és vibrál a szemem is. Úgy látszik Förster Ottó az, és nem Ábrányi Lajos.
Bús, kedvetlen arccal kullog le a lépcsőkön Pongrácz tábornok, bal kezét a nadrágja zsebébe méllyesztve. Hangulatáról az látszik, hogy nem jól áll ott fönt a dolog.
Amit megerősít Szász Károly püspök önérzetes magatartása. Nem így néznek ki a legyőzöttek.
Azonban meglehet, hogy a jelen öreg poéta csak azért emelte a fejét úgy, mert valami gondolatot keres – egy készülő szép költeményhez.
Úgy látszik, vége van az ülésnek. Lassankint jönni kezdenek ki csoportosan. Báró Bánffy Dezső miniszterelnök szétnéz a kocsija után. Tőle jobbra főrendiházi tagok haladnak; ezek közt gr. Csáky-Pallavicini, bekötött fél szemmel. Más irányban Wodianer báró Bohus Zsigmonddal baktat a kaszinó felé.
– Kemény napunk volt – mondja Bohus.
– Hja, hja! – felelt Wodianer. – Nehéz az élet.
Széll Kálmán társtalanul jön ki egy mellékajtón, és aztán eltűnik a künn csoportosuló tömegek közt. Tekintetén látszik, hogy el van mélyedve a saját gondolataiba. Néha szórakozottan suhint egyet-egyet esernyőjével a levegőben, mintha valami előtolakodó árnyékot akarna maga elől elkergetni.
Végre lejön a szürke lépcsőkön, mentésen, kardosan az elnök is. Meg van elégedve magával. Lépte alatt alázatosan, tompán kopognak a márványkövek. Most már csakugyan vége az ülésnek.
A riporterek egymást taszigálva rohannak lapjaikhoz, megrakodva színekkel, képekkel, megfigyelésekkel, mint a méhek.
A kerítésen kívül a tarka-barka népcsoportok, kik egyrészt a notabilitásokat bámulják és mutogatják egymásnak, még egy darabig beszélik egymás közt, ami az ülés eseményeiből kiszivárgott.
– Nagy baj az. Igazán nagy baj – mondja sopánkodva egy csizmadia. – Tönkre vagyunk téve, atyafiak. Hogy azt mondják, az a határozat, nem térhetünk át zsidókká. Hát érdemes itt élni?…
A gyerkőcök, az öregasszonyok és a tudákos utcai proletárok még vihognak, nevetgélnek egy darabig, aztán szétoszolnak, s újra síri csend ül a Múzeum környékére, azazhogy egy kellemesebb, üdébb zaj költözik ide: a karikázó gyermekek napi lármája.
