APRÓ CSATÁROZÁSOK
APRÓ CSATÁROZÁSOK
A folydogáló vitában sok elkánficsorodott locsogás volt. Beszélt Pál és Péter, beszéltek a nagyobb beszélők és a kisebbek mindenféle formában és alakban, meritumban, személyi kérdésben és »félreértett szavak«-ban. Beszéltek mindenféleképpen. És a nagy összemérkőzésnek a következő eredményei voltak.
Kisült, hogy az a történet, mikor a gólya, amelynek a fészkét feldúlták, egy égő üszköt hozott bosszúból karmaiban a házfedélre – csak egy egyszerű ostoba madár volt. A mi politikai gólyánk (nem a nemzeti párt vezéréről van szó) még amellett olajágat is tart a csőrében – hogy Bécsből ezt lássák, a kaszinóból pedig amazt.
Kisült, hogy a fúzióból nem lesz semmi.
Meg lett ijesztve az ország, hogy Apponyi a kolostorba megy – ha beismeri a tévedését.
De a nagy tévedők szerencsére nem úgy vannak alkotva, hogy valamit beösmerjenek. A nagy tévedők sohase számolnak tényekkel, hanem a reményeikkel.
Ugyancsak e vita alatt kibontakozott a szabadelvű párt szürke harcvonalaiból Magyarország leendő vezéralakja, Tisza István, kinek kétszeres fölszólalására, mint mikor a romantikus regényekben valaki végre az ideálját találja föl, a párt szíve szinte megdobbant:
– Ez ő!
Templomi csöndben hallgatta barát és ellenség most első ízben, mire egy anglomán (de nem Beöthy Ákos) szellemesen jegyzé meg egy brit parlamenti kifejezéssel élve:
– Megtalálta végre a Ház fülét.
Most már körülbelül bizonyos a jövő, hogy a következő decenniumban Tisza István és Apponyi Albert fognak vívni heroszi csatákat a parlamenti homokon – ha csak… De nem, lehetetlen az, hogy ő belássa. –
De egyelőre még Bánffyt ütik mindnyájan, s hihetőleg még soká fogják ütni, azért, hogy nem nagy orátor. Más ok nincs – tehát ehhez nyúlnak, mintha egy államférfiúnak valósággal a nyelvelés volna a kritériuma. Hiszen szép volna, jó volna, ha a sas énekelni is tudna – de hogy nem tud: abba egyszer bele van nyugodva mindenki, Herman Ottótól kezdve egész Brehmig, s az is áll, hogy azért mégis előkelőbb madár némely énekeseknél.
Kisült ebből a vitából az is, hogy Polónyi szereti Apponyit, s hogy Apponyi szereti Szapáryt, s következésképp Szapáry is szereti Polónyit. S ez a keresztényi szeretet az egyetlen megható momentum a harcban álló parlamenti tömegek között.
A mai napon egyébiránt nem annyira a kormány ellen viaskodott a szélsőbal, inkább egymást döfték, bokszolták ádáz gyűlölettel és elkeseredéssel.
A Justh-párt, az igaz, nem volt bent (legjobb lesz, úgy látszik azt a nevet venni föl: a be nem járó párt), mindössze négy Justh-párti lézengett, elvegyülve a szomorú mezőn, hol öt bogáncskóróra esik egy kalász. De ez csak annál kényelmesebb volt a Polónyi-pártnak, hogy vehemensen támadja őket.
A kormánypárt diszgusztálva őgyelgett a folyosókon, míg a nagy viaskodás betöltötte az ülés utolsó felét.
Sok mindenféle diskurzus van ilyenkor.
Az egyik csoportban Bánffyt dicsérték, aki a kellemetlen támadások dacára is férfiasan, el nem veszített kedvvel viszi az ügyeket; a másik csoportban Szilágyi méltóságteljes elnökségét magasztalták, melyre, mint valamely epochális fénypontra, fognak föltekinteni a késő utódok.
Valaki megjegyezte a csoportból:
– Nem lesz ő holtáig elnök. Kiösmerik Bécsben és megszeretik. Majd meglássátok, hogy egyszer Bánffy után ő veszi át a miniszterelnökséget.
– Nem vállalja – felelte apodiktikus hangon egy komoly arcú államférfi.
– Dehogy nem vállalja – bizonykodott egy másik… Garantírozom, hogy elvállalja, és miniszterelnök lesz.
– Nem lesz, ha mondom – viszonzá mogorván az előbbi.
– De miért nem? – kérdé amaz bosszankodva.
– Miért? Miért? Hát azért, mert senki sem vállalkozik melléje királynak.
