AZ ÚJ MINISZTEREK • Perczel Dezső belügyminiszter
AZ ÚJ MINISZTEREK •
Perczel Dezső belügyminiszter
Perczel Dezső belügyminiszter
Tisza idejében, azon nagy stabilitásnál fogva, mellyel a kormányzat mindig ugyanazon kezekben maradt, nem sűrűn támadtak a parlamentben úgynevezett »jó erők«. Vagy ha támadtak is, nem volt nagy a kereslet, következésképp nem volt előzködés, stréberség se.
Az emberek olyan szépen elképzelték, hogy Tisza mindig meglesz, hogy nem is tartották érdemesnek maguktól nőni. Elméjüket fölverte a fatalizmus gyepe:
– Ha a generális akarja, hát kihúz nagyobbra, ha pedig nem akarja, akkor úgyis hiába nyújtózkodom ám.
Az utolsó hároméves országgyűlésre mégis bejött néhány derekas tehetségű képviselő: Visi, Gajári, Latkóczy, Berzeviczy; a későbbi »keddi vacsorák« alakjai.
Berzeviczy államtitkár lett, s fényes karriert futott be, azon államférfiak közé küzdve föl magát, akik Bécsből lehetetlenek. (Némely embernek nagy szerencséje van.) Visi meghalt olyan jó időben, hogy minden ember megsiratta. Latkóczy államtitkár lett olyan rossz időben, hogy mindenki sajnálja, míg ellenben Gajári, akinek speciális talentuma van a politikára (nem kisebb, mint a legkiválóbbaké) beállt újságírónak, és nem lett semmi, mert az újságíró csak újságíró, örüljön, hogy él.
A következő ötéves országgyűlésben sem kereste senki a nevezetesebb új erőket. Hiszen csak főispánokra van szükség a megholtak helyett, s ahogy a tót mondja: »Zabocska mégiscsak termett«.
Csak a figyelmes, minden jelentéktelen dologra kiterjedő szem vehetett észre néhány érdekesebb alakot. A melankolikus Rosznert; csupa ideg, csupa finomság, okos analizáló fej. Miklós Gyulát, a párt enfant terrible-jét, ezt a vakmerő kis sárkányt, aki parazsat fúj az orrlyukain és a száján keresztül, és meg fogja enni a korrupciát, az ellenzéket és mindent, ami harapnivaló van a világon. Friss erő duzzadott izmaiban, s üde bátorság árad ki egész lényéből.
A harmadik alak, aki kevésbé tűnt föl, egy csontos, szikár fiatalember volt. Hosszúkás arcát enyhe vonások tették rokonszenvessé, s korai barázdák szántották át: gesztenyeszín haja meggyérült és sűrűn vegyültek bele ezüstös szálak, sugár alakja meghajlott kissé vállban, csak diószín szemeiből csillámlott ki még az ifjúság tüze.
A szélsőjobboldal egyik padjában foglalt helyet, s nagy figyelemmel hallgatta a szónokokat. Olykor hátrafordult a szomszédjaihoz, és dicsérte a beszédet vagy gáncsolta (már amilyen volt), de már maguk a megjegyzések bizonyos figyelmet keltettek a szomszédság előtt.
– Ez valami komoly ember lehet.
Mert a Ház tagjai, tisztelt olvasó, leginkább a folyosókon tartózkodnak, s akik bent vannak is, hosszú évek alatt úgy megszokták nem figyelni a beszédekre, hanem elgondolkozni valamiről, hogy nekik a bent folyó szónoklatok olyanok, mintha tengerparton ülnének és hallgatnák az óceán mormogását, csak egy-egy zivataros szcénánál vagy »zajos derültségnél« riadnak föl, és jobbra-balra kérdezősködnek:
– Mi történt?
– Mit mondott?
– Nem tudom.
A szavazásnál felállnak gépiesen, a »helyes«-eknél és »úgy van«-oknál belevegyülnek a kórusba gépiesen, a testük és a voksuk ott van, de a lelkük ki tudja hol kalandozik…
Hát némi figyelmet keltett mondom, az új képviselő. A megjegyzései is mindig talpraesettek voltak. Ugyan ki lehet?
Akik ösmerték, bizonyos elismerő hangon mondták:
– Ez Perczel Dezső, volt Tolna megyei alispán.
Persze. Hogy ezt mindjárt ki nem találta az ember! Pedig minden Perczel úgy néz ki, a familiáris hasonlat meglepő. S a vicispánból is van rajta valami. Az önérzettel párosult nyugalom a homlokán.
Lassan-lassan kezdett kibontakozni és szerepelni. Nem lépett fel aplombbal; nem szítta fel hirtelen a rokonszenveket, mint fényes napgolyó, ahogy fölszíjja a nedveket. Az ő hatása a nyájas házi lámpáé volt, amely fényt tart és még melegít is közelről.
Csakhogy idő kellett, míg észrevették a szfinxek közt. Mert első intrádára úgy ülnek ott az új Ház új tagjai megfejtetlenül, mint a szfinxek.
De a legtöbbről csakhamar lekopik a titokzatosság. Az öregúr amott a hátsó padban, ki közömbösen hallgat ellenfelet, jó barátot, rezes pápaszemét a homlokára tolva, pihenni jött ide egy hosszú életpálya után. Itt elöl az a feszengő fiatalúr mindjárt harmadnapra el fogja hozni a gukkerját, majd meglássátok. Szeme a karzatokon jár. Sapristi, ez meg akar itten házasodni, a képviselőség nimbuszában.
A bal szomszédja vörös lesz, dühbe jön, ha bosszantót hall ellenzéki padból; közbekiált, fölszisszen, mintha ő volna a nemzet élő lelkiismerete, s tomboló tetszésben tör ki, ha a miniszter mond valami helyeset. Rögtön tisztában vagyunk barátunkkal. Ez se szfinx már. Jó napot, kedves akarnok úr!
És lassan-lassan mindenik elárulja, mit akar. Ott egy kiélt grófocska, aki megunta az asszonyokat a kontinensen, a tigrisvadászatot Afrikában, a bikaviadalokat Madridban, és idejött új sportot keresni. A stréberek, pozőrök, fezőrök és gascogne-iak egész serege nyüzsög. A gascogne-inak virág van a gomblyukában, s könnyed mosoly lebeg ajkai körül, a pozőr nagy képeket vág, a fezőr diplomáciai ügyességét csillogtatja, a stréber hajlong és kúszik.
S a fent hullámzó, izgő, mozgó és vickándozó alakok által mintegy eltakartatva, nőtt meg Perczel Dezső, szinte észrevétlenül, úgy, ahogy februártól júniusig megnő a nap, egy tyúklépéssel nagyobbodva, ahányszor a földgolyó egyet fordul a tengelye körül.
*
Milyen világ ez itt, milyen világ! A ravaszság az együgyűség ruháját ölti fél, s az ostobaság néha ravaszságnak néz ki. Itt minden csalóka, mert minden fénylik. Fénylik az arany és fénylik a szurok is. Ragyogó színpompában bukkan föl a nagyravágyás, a bölcsesség lárvája alatt kullog a cinizmus, s hófehér koszorúval táncol kánkánt a bizantinizmus.
Ilyen világban nehéz volt Perczel Dezsőnek megnőnie. Nagyon is egyszerű és szerény volt arra.
Nem előzködött. Nem lökdöste az embereket felgyűrt öklökkel, magára vonva a figyelmet.
– Nézzétek, milyen izmaim vannak! Erős vagyok. Adjatok munkát, több munkát, még több munkát.
Csöndes volt, hátra húzódott. Ha néha fölszólalt a bizottságokban vagy a plénumban, annak is olyan igénytelen formát tudott adni, hogy csak kevesen vették észre hideg, erős judíciumát, nézeteinek érettségét s a hosszú, széles mezőt; amit belát.
Fejét könyökére támasztva üldögélt padjában hosszú évekig egyszerű, többnyire szürke ruhában, figyelt, kontemplált, tapasztalt. Nem volt semmi híre, mint ahogy nincs a jól nevelt szűz leánynak. Évek futottak évek után, miniszterek, államtitkárok keletkeztek, s a régiek átültek a zöld bőrpadokra, hol valóságos gyűjtemény van már belőlük, mint az elhasznált levélbélyegekből. (Az szinte mindegy már, hogy egyik talán egy frankos márk volt, a másik csak öt centime-os.) Új emberek lettek szereplők, régi híresek eltűntek végképp az elfeledés szűk ajtóján – és Perczel Dezső még mindig ott ült minden duzzogás nélkül, szerényen, csöndesen régi padjában, két könyökére támasztott fejével.
Vajon megfordult-e ebben a fejben a gondolat, hogy ő valamikor Magyarország belügyminisztere lesz?
S ha megfordult, milyen minőségben motoszkált ott? Úgy-e, mint vágy, úgy-e, mint álom?
Nem. Erre nem gondolt Perczel Dezső. Erre senki se gondolt. Ebben a nagy vásárban rá nem érnek az emberek találgatni, kiben mi lakik. Ha valamelyik óra muzsikális, hát az ütésnél maga húzza el a nótáját, ha pedig kakukkos, hát ’iszen majd kijön belőle a kakukk magától is. És in ultima analisi, a gondviselés dolga, hogy mit tegyen a maga kiszemeltjeivel.
Nos igen. Szükséges volt, hogy egy lift ereszkedjék le a mélységbe, hogy Magyarország leendő belügyminisztere fölfelé emelkedhessék a homályból.
Te gonosz fátum, ki a természet összes rejtélyes erőit inasaidul tartod, te csinálod az eseményeket, a fordulatokat, a katasztrófákat, sikereket. Te csinálsz mindent.
A lift lezuhant. Egy ember meghalt. És azt mondták: »Ravasz volt egész élete, és ravasz volt a halála is.« Ej, pedig, látod fátum, te még annál is ravaszabb vagy!
A képviselőház alelnöki széke maradt üresen. Bizonyára nem vált azért alacsonyabbá, mert egy bűnös ember ült rajta.
A Ház figyelme Perczel Dezső felé fordult. Miért éppen őfeléje? Ki tudja! Más is betölthette volna, kétségtelen. De éppen ez az a megmagyarázhatatlan, ez a rejtélyes, ez a végzet.
Perczel Dezső képviselőházi alelnök lett. Valami láthatatlan kéz egy rugót nyomott meg az irányadó emberek elméjében, s a rugó Perczel Dezsőre ugrott. Éppen úgy ugorhatott volna másra is, de őrá ugrott.
S Perczel Dezső sorsa el volt döntve.
Az egyszerű mameluk, ha szerény, láthatatlan, a Ház elnöke ellenben látható. Az alelnök már ott van a parlamenti kirakatban, és górcső alá kerül.
Ami tehát ezentúl következik, az többé nem véletlen. Perczelt megfigyelni annyi, mint felismerni az értékét.
Az most már matematika volt, hogy a piros széket el nem kerüli.
*
Gyorsabban történt, mint hinni lehetett volna. A bécsi fellegek meghasadtak… Szinte álomnak látszanak a válság elvonuló képei. Kálnoky boldogtalan sziluettje a háttérből A király kedvetlen, neheztelő arca. A Khuen kísérlete… Milyen gondolat, hogy a vadludak tojásait egy jámbor házi tyúk költse ki.
Pedig kicsibe múlt, hogy nem így történt.
Aztán milyen váratlan fordulat ismét, amint a kinevezett miniszterelnök, Bánffy Dezső, akinek régi szerelme, vágya volt a belügyi tárca, mikor előtte állott, egyszerre azt mondta: »Nem kell«.
Azon kezdte a kormányzást, hogy önmagának parancsolt. A tárcát átadta Perczel Dezsőnek.
A meglepetés moraja zajlott. Aggodalmas hangok emelkedtek:
– Gyenge lesz, gyenge, gyenge.
S valóban óriás feladatokat tologat az idő e tárcára. A király kinevezésének így kellett volna szólnia: »Kedves Perczel! Kinevezem önt Gigásznak«. De a király csak belügyminiszternek nevezte ki. A nagy feladatok pedig jönnek, ez csendesen kísérteties léptekkel, az dübörögve zordonan.
Jön az egyházpolitikai törvények végrehajtása.
A közigazgatás államosítása. És ami talán a legfontosabb, jön a nemzetiségi kérdés.
Ah a nemzetiségi kérdés! Mily szerencsétlenség, hogy a magyarok nemzetiségi politikájához csak egyetlen népfaj passzol be: az úgynevezett görög-rác, amelyik szép csendesen elnémul, kihal önmagától.
Hát igen, széltében kóvályogtak aggódó hangok Perczel gyengesége miatt, de csak addig, amíg Perczel meg nem szólalt. Bonyhádon elmondott szép beszéde után elnémultak azon becsületes Kasszandrák, akiknek látóképességét a túlságos hazaszeretet növeli.
S mikor legközelebb a Házban is fölszólalt az új belügyminiszter, az ő egyszerű becsületes érveléseivel, minden pátosz és póz nélkül, távol ugyan a cicerói kellemtől vagy a humor fönséges nagyságától, de a szakember biztonságával, a feladatok felismerésének magaslatáról, a meggyőződés kisugárzó erejétől valóságosan beragyogva, még az ellenzék is úgy érezte:
»De ’iszen egy egész férfi ül ebben a nehéz székben«.
Epilóg
Állj meg itt tisztelt olvasó, mert én is (e sorok ismeretlen írója) megszakítottam e helyen a vázlatrajzot, így okoskodván:
»A miniszter túlságosan meg van dicsérve, a közönség el sem hiszi. Mert semmi sem lehet banálisabb, mint egy minisztert dicsérni anélkül, hogy szidná is az ember. Hiszen még az arany közé is rezet kell vegyíteni.«
Félretettem a kéziratomat, amíg valami malíciát kigondolok Perczel ellen, amit a cikk végére csapjak. Semmi, de semmi se jutott eszembe.
Az ellenzékhez kellett fordulnom.
– Mondjanak nekem valami rosszat Perczel felől.
Rázták a fejüket, hogy ők semmit se tudnak, hanem adtak egy jó tanácsot:
– Kérdezősködjék ön a főispánoktól!
A főispánokat is meginterjúvoltam; az egyik rejtélyes arcot vágott, és baljóslatún mosolygott, a másik a füle tövét vakarta kedvtelenül, a harmadik az égre nézett és felsóhajtott, mintha mondaná, hogy legyek még egy darabig türelemmel. Hiszen minden szivar elég, egyik jobban, szebben ég, mint a másik, ha rágyújtanak, de a csutkája valamennyinek keserű lesz.
…Igaz, ami igaz, jó miniszternek, rossz miniszternek egyenlően ez a sorsa.
