AZ ÚJ MINISZTEREK • Br. Jósika Samu miniszter a latere
AZ ÚJ MINISZTEREK •
Br. Jósika Samu miniszter a latere
Br. Jósika Samu miniszter a latere
I. Elődei
A személy körüli miniszterség voltaképpen magyar specialitás, ami abból a szomorú körülményből sarjadzik, hogy a magyar király nem lakik a saját országában.
Kreálásakor jól volt az kombinálva, de rosszul sikerült. Mindjárt a kezdeténél elromlott hatvanhétben, mert az öreg Festetics Györgynek hatalmas kotlettekben lecsüngő szakálla volt, amivel imponáljon, de egyebe nem volt, úgy, hogy nem közvetíthette volna sikerrel a fölségnél a magyar kormány politikáját, céljait, s a királynak esetről esetre Andrássyval kellett az egyes dolgokat megbeszélgetni, s Festetich György gróf csak annyiban egzisztált az udvar előtt, mert rajta volt a főudvarmester listáján, azok között, akiket, mikor a sor rájuk kerül, meghívnak ebédre. Mert bizonyos számú besteck fér a királyi asztalra, s minden besteckhez szükséges egy eleven főnemes.
Utána báró Wenckheim Béla jött; kedves ember, talpig gentleman, s azonfelül ötletes fej. Mondják, hogy egyszer-másszor, amikor hozzáférhetett a királyhoz, meg tudta nevettetni, de hogy befolyása lett volna a királyra komoly politikában, az csak mese.
Orczy igen derék, jó ember volt, de nem a Metternichek fájából, a dolgokon nem tudott változtatni semmit, pedig mindinkább érezhetővé vált, hogy szükség volna Bécsben valakire, aki a nemzeti céloknak utat egyenget a király szívében, hű tolmácsa legyen a kormány intencióinak, s éles eszű megfigyelője ama finom pókhálóknak, melyek az udvarnál szövődnek, és (ha ügyesen állnak a résen azok, akiket illet) még idején összetéphetők.
Kezdték észrevenni, hogy a személy körüli miniszter hatáskörét ki kellene bővíteni (mert mi lesz belőlünk, ha egyszer csak a mi jó nemtőnk, Pápay is kidől onnan?). Végre is nem lehet azt többé olyan sine curának hagyni, mely csak a szabóművészet kiegészítéséhez járul – lévén a frakk sokkal szebb rendjellel, mint anélkül.
De hát nehéz, nagyon nehéz! Ha egy társaság következetesen megszokja, hogy a játszmáknál bizonyos meghatározott Spielmark csak egy pennyt jelent, nehéz rávenni az elméket, hogy az azontúl sovereign legyen. Nem, nem urak, ti nem bírjátok odaállítani többé a személy körüli minisztert a megkívánt alakjában és értékében.
De az urak nem hagytak föl a reménnyel. A magyarok minden időben bírtak bizonyos naiv élelmességgel. Régen is, most is. Már Ferdinándot is nyilván azért választották meg Zápolya ellenében, mert Ferdinánd olcsóbb királynak látszott – kész udvartartása s kész hadserege volt, a másiknak mindent elölről kellett volna kezdeni.
Hát most is Szögyény-Marich Lászlóra esett a Tiszáék szeme, Szögyény lesz a legjobb személy körüli miniszter. A többi embernek csak apródonkint, lassan kell magát a király rokonszenvébe belopnia. Ez már benne van nyakig. Ez egy kész ember. Azonfelül ismeri az intrikusokat – hiszen maga is intrikált. De éppen azért… Szegénylegényekből lesznek a jó pandúrok.
Szögyény lett tehát a személy körüli miniszter, de ő se vált be, mert ahelyett, hogy a magyar minisztertanácsot képviselte volna az udvarnál: az udvart képviselte a magyar minisztertanácsban – persze ezt is rosszul.
Lehetetlen volt tehát valamit csinálni ebből a szerencsétlen pozícióból. Mintha átok volna rajta. Maradt minden a régiben. A miniszterelnök koronkinti jelentései képezték az egyetlen érintkezési pontot a nemzet és a király között, amiről ezzel a körülírással értesült a közönség a lapokból:
»Ma a miniszterelnök Bécsbe érkezett, délelőtt 11-kor legfelső helyen egy óráig tartó kihallgatáson fogadtatott.« (Bud. Corr.)
Ez ötször-hatszor történt szélcsendes évben, tehát körülbelül hat óra jutott őfelségének egy évben kedvelt Magyarországjára.
A királynak kétségen kívül vannak egyéb gondjai és egyéb országai is, de annyi országai nincsenek, hogy be kelljen látnunk, miszerint aránylag ennyi idő esik ránk.
A nemzeti közvélemény is megmordult a Szögyény távozásakor. Hiszen ebben az országban mindenki lojális. S minthogy máskor is megtalálta a nemzeti ösztön, ami neki jó, végignyilallott az elméken, mint egy jelszó, mint a »tengerre magyar« vagy más egyéb, hogy »közelebb a királyhoz, közelebb!«
A politikusok elkezdtek okoskodni:
– Küldtünk már nagy urat, Festeticset, de az ott fönt Bécsben kicsi úr lett a Schwarzenbergek, Lichtensteinok közt, küldtünk jó embert, Orczyt, de van is ott a jó embernek valami becse! Megpróbáltuk végre egy az udvar levegőjében nőtt államférfival, no annak csak lesz befolyása: volt is befolyása, de mit ér, ha nem a mi kerekeinket hajtotta vele. Most még csináljunk egy próbát. Küldjünk oda egy a mi parlamentünkben nőtt államférfit, akinek esze is, tekintélye is sok legyen.
Így ment fel gróf Tisza Lajos. Nehéz, kényes epocha volt ez. Csodák történtek ezalatt. A király a maga jóságával lehajolt a nemzet óhajtásaihoz, az egyházpolitikai kérdésekben. Már-már összeölelkezett nemzet és király oly melegen, mint soha azelőtt, mikor váratlanul közéjük esett egy koporsó.
Az öreg Kossuth meghalt és… Hát igen annak meg kellett történni. Legenda volt már az a nép között, hogy egy kormányt az öreg magával visz a másvilágra.
Egyszerre mozogni kezdtek az udvari élet összes szövőszékei, ármánykodások, intrikák, s a beteges Tisza Lajos elkeseredve hagyta ott helyét a júniusi válságkor.
És most megint főni kezdtek a nagyfejűek koponyái a személy körüli miniszterség dolgában.
– Mindent próbáltunk már a világon, semmi se ment. A nagy úr nem hatott a nagy uraságával, a nagy tehetség az okosságával, a kedves ember a szeretetreméltóságával. Az udvar hatalmasain nem bírta magát keresztülverni. Még egy mód van. Küldjünk egy csinos, eszes fiatalembert, aki esetleg az udvari dámák révén próbálja…
Így ment föl gróf Andrássy Gyula.
De gróf Andrássy Gyula, akinek már most is sok megvan abból, ami az apját nagy történelmi alakká tette, de még némelyeket ezután kell megszereznie, már akkor mindjárt kesernyésen jegyzé meg:
– Nem érdemes fölhurcolkodni arra a rövid időre.
…Persze, nem érdemes. Hiú törekvés minden. Amit az ős szakáll-kotlettek tönkretettek, azt most már a legpörgébb szőke bajusz se reparálhatja meg.
II. Ő maga
Ilyen áldatlan pozícióra vállalkozott most báró Jósika Samu. Hogy hátha talán erdélyi ember többre megy ott, ahol a magyarországiak sorra kidőltek, mert az erdélyi embernek két esze van.
Mondják, hogy a király maga óhajtotta őt – s ez legalábbis szép kezdet.
Jósika Samuról kevés mondanivalónk van. Szép, feltűnően szép arisztokratikus fej és csinos alak. Nagy, lelkes, fekete szemeiből mély értelem sugárzik, domborúan ívezett homlokán komoly nyugalom ül, csak ajkai körül látszik némi gőg. De ez csak itt a klubban hiba, az udvarnál, meglehet, imponálni fog.
Nem fiatalember már, az ötvenes évek tájékán van, s mégis ő a kabinet legszebb embere. (Br. Fejérváry el van csapva erről az állásáról.) Gazdag és művelt lelkű, aki mégis szeret valamivel foglalkozni. Volt már főispán, képviselő és államtitkár, de minden csak rövid ideig.
Jellemző rá, hogy ami meglehetősen szokatlan nagyuraknál, maga szólította meg Hieronymit a mostani országgyűlés elején:
– Dolgozni szeretnék.
Hieronymi nagyot nézett rá:
– Ugyan ne beszélj? Hisz neked százezer forint jövedelmed van.
Mindegy. Mégis dolgozni akart, és Hieronymi államtitkárnak neveztette ki.
Most azonban odakerült a bankgassei szomorú palotába – ahonnan még eleven ember vissza nem került sikerrel.
Eddigi működéséről alig szólhatunk, mert az még igen parányi, és csak egy még parányibb ruhadarabon volt látható, mely mikor valahol a Gyulai Pál szekrényében lóg.
