AZ ÚJ MINISZTEREK • Erdély Sándor igazságügy-miniszter
AZ ÚJ MINISZTEREK •
Erdély Sándor igazságügy-miniszter
Erdély Sándor igazságügy-miniszter
A jövőkor történetírója, ha elolvassa a mostani új minisztérium programbeszédeit, melyek pontról pontra az elődök testamentumának végrehajtására vállalkoznak, sokat fogja törni a fejét:
– Mi az ördögért távoztak hát el helyükről a régiek?
De végre is nem ennek a fickónak (ti. a jövőkor történetírójának) a kedvéért igazodik el a világ, elég, ha mi kortársak mindent tudunk, sőt még azonfelül is egy kicsit.
A dolog megtörtént. Elmentek. Egyik-másik a távozó miniszterekből ismételte a jelenetet, mikor Hunyadi János ráadja öltözetét Kemény Simonra.
Elhívatta egy-egy miniszterünk jó emberét, hű államtitkárát.
– Vedd föl a ruháimat, és viseld te!
A Kenyérmezőn ez avégből történt, hogy Hunyadiban kár ne essék, hogy a személy megmeneküljön, itten pedig azért történt, hogy a ruhának ne legyen semmi baja.
Ezért lett miniszterré Erdély Sándor is, aki még két évvel előbb másodállamtitkár volt az igazságügy minisztériumában.
Először a derék kis fekete ember, Teleszky István államtitkár távozott. Rendjelben vagy valamely más királyi kitüntetésben nem volt része, pedig ráérdemelt volna, hanem kapott helyette Szilágyi Dezsőtől egy legendát.
Ő komponálta ki, hogy Teleszky István (mint a Gyulai Pál Éjjeli látogatás-ában olvassuk) estenden beoson az igazságügy minisztériumába, és földolgozza a restanciákat.
Azután maga Szilágyi távozott el, és egyedül hagyta Erdély Sándort. De Szilágyi se akart kisebb lenni Teleszkynél.
S ha Teleszky a restanciákat dolgozza föl titokban, éjszaka, Szilágyi arra vállalkozott, hogy (mint a megholt Csaba vezér) amikor szükség lesz, előtoppan, és szétveri Erdély ellenfeleit a Házban.
Ilyen két hazajáró kísértet mellett szinte könnyű feladatnak látszik az Erdély Sándor minisztersége. De meglehet, hogy csak látszik.
Hátha Kemény Simonnak is kényelmetlen volt a Hunyady páncélja, fegyverzete?
*
Erdély Sándorról különben vagy csak keveset, vagy csak lappáliákat lehet írni. Egy jó bírónak nincs története. S ő igazán jó bíró volt.
Azután államtitkár lett. De hát egy Szilágyi mellett lehet-e egy államtitkárnak története?
Elvégezte a kötelességét, ez az egész.
Nincs a pályájában semmi csillogó (mert a munka, hisz az csak munka!), nem fűződnek nevéhez nagyjelenetek, nagy beszédek, a parlamentben rövid ideje van, és különben sem kellett Szilágyit beszédekkel kisegítenie. De ha nincs semmi csillámló pályáján, nincs benne semmi homályos sem. Tiszta fehér út az, amelyen ő idáig jött. Pedig messziről jött. Ma harminc esztendeje a pesti városház egyik cellájában percegtette a tollát, mint irattárnok. S az a kopott íróasztal, amelyen dolgozott, nem rázkódott meg, nem vált szilaj csikóvá, mint az írók, szónokok bűvös íróasztala, amely azt kérdezi:
– Hova röpüljek veled édes gazdám?
Neki lassan, fokozatosan kellett emelkednie lépésről lépésre, a szorgalom, kitartás és munka meredek, nehéz lépcsőin.
Harminc év sok idő. Harminc év jártányi terület attól a kis cellától addig a fényes palotáig, ahol kétszer csendít a kapus, mikor az egykori irattárnok fényes cilinderjében belép a kapun.
Harminc év előtt! Mily különbség. Azaz, hogy semmi különbség. Akkor is hó volt, most is hó van. Akkor is így sietett a munkához reggelenkint, most is a munkához siet. Ah, az egész különbség az a két csendítés a kapu alatt.
Azonfelül akkor szép ruganyos fiatal ember volt, bizonyosan az asszonyok is szerették (ezek helyett most csak a mamelukok szeretik). Azóta beteges és köhécselő ember lett; finom, törékeny alak, hosszúkás, piros arccal. Domború homlokán, ajkai körül fiatalos derű, de baloldalt kettéválasztott haját már erősen megcsípte a dér, olyan messziről, mint a cukorral behintett mákos metélt.
Sok csalóka dolog van Erdélyben; arca gyöngéd piros, mint egy diákgyereké, szakálla hófehér, mint aggastyáné. Mosolya kellemetes, szinte édes, van az egész lényében valami leányos bátortalanság, valami szűzies íz; mintha minden percben el akarna pirulni, s emellett a gondolkozásmódja határozott, de rideg, szinte kietlen. Szelíd, lesütött szemeiből visszatükröződik a szerénység, őszinteség, nyugodt, kellemetes, lassú hangjából az egyszerű igénytelenség melegsége árad szét, de néha fölveti a fejét, ajkai körül és a halántékánál sajátságos ismeretlen vonalak képződnek, szemeiből zöldes fény lövell, s egy percre úgy rémlik, mintha egy kevély hatalmas úr állna előttünk.
De nem, nem, ez csak káprázat, csak képzelődés. Ő jó, egyszerű és kellemetes. Lehetetlen az, hogy másképp legyen. Már gyermekkoromban így képzeltem azokat a jó bácsikat, akik mindenkit szeretnek, akik megsimogatják a fejünket, kiveszik ujjainkból a tüskét, és valamennyi zsebük tele van cukorkákkal.
És mégis, hátha? Hisz annyi példa van rá.
Eszetekbe jut-e a bíbornok, aki alázatosan lehorgasztott fejjel járt Róma utcáin, míg nem lett pápa, és azután felemelte a fejét, és kiegyenesedett a termete, mondván:
– Eddig azért voltam meghajolva, mert a szent Péter kulcsait kerestem.
Hisz az asszonyok dereka is halcsontok közé van szorítva, és az ember sohasem láthatja azokat az ördöngős formákat egész valójukban. Azaz, hacsak… de nem akarom folytatni.
A miniszterek egyénisége is ilyen szellemi halcsontok között van… csakhogy ezek egyenként fölpattognak…
Csak türelem, minden kitudódik.
Cup, cup! Ugráljatok vissza a tavakba, ti smaragdszínű leveli békácskák, akik jósolni akarnátok. És türelem, türelem.
Az bizonyos, hogy egy dilemma van itt. A képviselők így szólanak Erdélyről:
»Jó és lágy, mint a vaj, kenyérre lehetne kenni.«
A tisztviselői azt hirdetik:
»Kemény akár a kő; még az igaz könny se váj rajta.« (Gutta non cavat lapidem.)
Hogy van ez? Melyik az igaz? Mind a kettő semmi esetre. De hát nagy differencia-e, ha akár így igaz, akár úgy? Hisz ez csak a magánembert érinti benne. És végre is nem a saját kisasszony leányunkat adtuk feleségül hozzá, hanem ahhoz az istenasszonyhoz állították, akinek a szeme be van kötve, aki tehát nem is nézheti, hogy a szeretetreméltó mosolya-e hamis, vagy a szigorú lelke-e fölvett allűr?
Hogy fog-e csinálni nagyobb dolgokat, az a jövő titka, hogy tud-e, az az ő titka, szeretni fogják-e a mamelukok, az a mamelukok titka, mi azt nem tudjuk.
De egy rostaforgatás nélkül is kétségtelen, hogy jó és szívós anyag, hogy becsületes ember, és azt a ruhát és fegyverzetet, amit Szilágyitól átvett, nem éri őrajta semmi mocsok.
