AZ ÚJ MINISZTEREK • Dániel Ernő kereskedelmi miniszter
AZ ÚJ MINISZTEREK •
Dániel Ernő kereskedelmi miniszter
Dániel Ernő kereskedelmi miniszter
A közéletben kétféle Dánielek mozognak. Az ékezet nélküliek és az ékezetesek. Az ékezet nélküli Dánielek régebben mozognak; primipilus, székely család. Az egyik ősük gügyüje volt Bethlen Gábornak, s nem kisebb dologban járt a bécsi udvarnál, mint a Lipót császár egyik kisasszony leányát megkérni a vén csontnak, a »serenissimusnak«; persze nagy kosárral jött haza.
Az ékezetes Dánielek nem mozognak olyan régóta. Minélfogva elég szórakozottak voltak elhagyogatni itt-ott az ékezetet, hogy ne látszassanak külön családnak.
De két hét óta megfordult a sor, és most már az ékezet nélküli Dánieleken üt ki majd a szórakozottság, ők kezdik el ékezetesen írni a nevüket, s e csodálatos változás szülőoka, hogy az ékezetes Dánielek egyik tagja, Dániel Ernő neveztetett ki kereskedelmi miniszternek.
Hogy esett meg az ő kinevezése? Miért lett általában miniszter, s miért éppen kereskedelmi miniszter? Ezt igen érdekes feladat volna levezetni. De estek már ennél nagyobb csodák is.
Egyszer a Magdeburg melletti erdőben kettéfűrészeltek egy vastag, vén fát, és egy burkus katonát találtak benne, fegyverestől, panganétostól, úgy állt ott, mint a cövek. Az egész világ azon töprengett:
– Ejnye, hogy került ez a burkus a fa belsejébe?
Pedig igen egyszerűen történt. A katona a fa tetején volt, s a fa odvas lévén, a hirtelen támadó lyukba beleesett.
Hát igen. Dániel Ernő mindig a politikai élet tetején tartotta magát. Kedves modorú ember, minden prepotencia nélkül. Finom nett alak, sok értelemmel, nagy higgadtsággal és elpusztíthatatlan szorgalommal.
Nem lehet tudni, milyen miniszter lesz belőle. De kiről lehet azt tudni? Minden új miniszter olyan, mint a fölvágatlan dinnye. A külső kérgéről alig lehet megítélni, hogy jó lesz-e.
De mégis inkább a jobbat lehet föltételezni. Szerencsés keze van. Amihez eddig nyúlt, az mind arannyá változott, s noha aranyban dolgozik (sok mindenféle vállalatnak levén igazgató tagja), karaktere hótiszta maradt.
Egész lényén bizonyos jóleső nyugodtság ömlik el, mintha nem is volnának idegei, sötétbarna arca, mely erősen hegyes állba végződik, szinte ércből öntöttnek látszik merev mozdulatlanságában, csak a két szeme élénk és fürge, mint a gyíké. Ezzel a két gyíkszemmel többet lát Dániel Ernő, mint gondolnátok!
A Házban nem játszott szembeötlő szerepet, ámbátor a legelőkelőbb bizottságnak, a pénzügyinek volt tagja, s egypár, mindig a nemzetgazdaság terén mozgó beszédével, kivált mint előadó, mindig a színvonal fölött maradt.
De mégis, nem annyira a beszédekkel, mint inkább azzal nőtt nagyobbra, hogy jól eszébe tartotta a bihari tizenegy parancsolatot.
Tisza Kálmán szerint ugyanis Biharban tizenegy parancsolat van, s az utolsó cikkelye így hangzik:
– Ne locs-fecs!
Dániel Ernő nagy volt a hallgatásban; soha nem követett el indiszkréciót, nem járt el a szája (a legtöbb politikus karrierjét ez rontja el), nem kritizálta a nagyokat, nem botránkozott meg a kicsinyek sületlenségén és a hatalmasok hibáin. Szája makacsul össze van szorítva, s gondolatai öt lakattal becsukva keringtek gyorsan bővülő homlokcsontja alatt.
S most íme ott ül ez okos ember a kereskedelmi piros székben; s abban is szerencsés, hogy a költségvetése már le van tárgyalva, s a következő még nagyon messze van és nagy ködben; de szerencsés abban is, hogy nincs annyi elődje, mint Wlassicsnak és Lukács Lászlónak, amely utóbbira négy hatalmas előd (Széll Kálmán, Szapáry Gyula, Tisza Kálmán és Wekerle) nézeget föl a szomszéd padokról. Hiszen mind finom, kellemes urak, nem csinálnak ezek semmi bajt, de mégiscsak kényelmesebb az őexcellenciákra nézve, ha az elődök az égből néznek alá, mint ahogy Baross fogja nézni Dániel Ernőt.
És hihetőleg meg lesz vele elégedve. Hihetőleg. Ej, mondjuk, hogy bizonyosan. Minek festenénk előre rémképeket? Hiszen olyan szép a jelen.
Őexcellenciája ott ül csendesen a zsöllyében. Szempillái le vannak félig csukva, ajkai közül szelíd mosoly leng. Fejével nyájasan bólint a jobboldal és a baloldal felé, ha ismerős tekintetekkel találkozik. Hegyesre faragott ceruzája mozdulatlanul hever az eleibe terített fehér papíron… Nincs mit jegyezni. Még nincs egyetlen ellenség sem. S sok jó barát ül körös-körül.
Minden oly vidám, oly meleg és kedélyes. A Házat valami sajátságos, üde illat tölti be, mint a ma kinyílott orgonavirágé (pedig voltaképp fojtó gőz van), s a hármas ablakon beszűrődő téli napfény enyelegve futkározik a kegyelmes úr kifelé fordított tenyerén, mintha csiklandozná.
…És távol innen, fehér hóbunda alatt édesen alszik a kövér torontáli föld, mely immár nemcsak hüvelyes növényeket terem mesés bőséggel, mint eddig, hanem egy igazi minisztert is szült.
